Hun vót, hun nem vót, nem mernék rá mëgeskünnyi, hogy hun vót, de arra
së, hogy vót, de má akar vót, akar nem vót, hát hal lëgyék, hogy: vót –
a világonn ëgy asszony, annak születëtt ëgy kis fia. Olyan csëpp vót,
hogy elnevezték Borszëm Jankónak.
Ez a gyerëk, má a születési napján úgy élett, mint ëgy kis kirá,
henczëgëtt, mindenkivel csak úgy beszét, mint a kondás a disznóval.
Másnap mëg má odakiátott az annyáho, hogy »hallya-ë ke!? mënynyék el a
kiráho! oszt mongya mëg neki, hogy ha nekëm aggya a lyányát, visszahozom
azt neki, a mit má tíz esztendeji elvesztëtt: az aranszőrű paripát!
Sebësenn járjék, ëgyik lába itt, a másik ott!«
Elmënt az annya, de rá së fityítëttek az ő beszégygyire, úgy kellett
neki hazamennyi, a hogy elmënt.
Jankó mëh haragudott csudálatosann. Majd elmëgy hát ő! maj mëmmutatja ő,
hogy odaggyák!
Mikor a kirá elejbe ért, ott is olyan hëgyësenn beszét, hogy… A kirá is
mëcscsëndësëdëtt, oszt odaígírte neki a lyányát, de előbb hozza haza az
aranszőrű lovat.
Jankó válalta, hogy ura lësz a szavának.
Másnap fëlültek ëgy kocsira, befogtak két lovat, oszt mëntek.
A mint mënnek, mëndëgének, hetedhét ország ellen, gyön előttök az utonn
ëgy rézszőrű paripánn a hétfejű sárkány, annak a lova lába ëgy kőbe
mëbbakott. Aszongya a sárkány: »héj! ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm
Jankó itt van, mëgölném, ha hét lelki vóna is!«
Jankó hallotta ezt a kocsis mellől, fëlugrik, oszt odakiáttya neki: »itt
vagyok, mit akarsz velem? gyössz-ë velem karra vagy kardra?« A sárkány
kardra mënt.
Borszëm Jankónak csak annyiba kerűt őt mëgölnyi, mint a sëmmi, úsz
szëtte lë a fejejit ëgyënkint, mintha csak simogatta vóna. Mikor má
mëddöglött az a kutya hétfejű, a rézszőrű paripáját odavezette a
kocsiho, a másik kettő mellé.
Avval mënt tovább. Nemsokára gyött a tizënnégyfejű sárkány ezüstszőrű
lovonn. Az is elkezgyi, mikor a lova lába mëgbakik: »no! biztosann az a
kutya Borszëm Jankó jár itt!« Jankó a bakonn ült, onnan vágott oda neki:
»itt vagyok, kutya! mit akarsz velem? mire gyössz? karra, vagy kardra?«
»Kardra!« oszt olyant ordított a tizennégy torkábú a sárkány, hogy a
Jankó kocsijok maj fëlfordút.
Hát mëntek kardra. De ez is új járt, mint a hétfejű, lëmarkolászta Jankó
a kargyával valamennyi fejit.
Azután elvëtte az ezüsszőrű paripáját, odakötte lógósnak a többihë, oszt
mënt az uttyára tovább.
Nem sokáig këllëtt neki mënnyi. Az aranszőrű paripánn közelëdëtt a
huszonnégyfejű sárkány. Úgy rúgta a port a lova, mintha felyhő
hempërgene az útonn… Mëbbotlott a lova lába annak is. Aszongya hogy:
»ennye, ha tunnám, hogy az a kutya Borszëm Jankó van itt, mingyá
mëgënném!«
Jankó is bátor vót, nem këllëtt neki a szót kécczër mondanyi, aszongya
rá: »mi bajod velem, te, kutya! karra gyössz-ë, vagy kardra!?« »Kardra,
ebatta, hagy apríjjalak szét!« Össze is mëntek, Jankó oda tëtte, a hova
akarta. Jó odavagdosott neki amúgy magyarosann. A huszonnégy fejű
sárkány csak eldőt, mint a fa, a kit kivágnak a tövibű.
Akkor Jankó fëlült az aranszőrű paripára, a kocsi elejbe lovagolt, oszt
indútak haza.
Mëgvan má az aranszőrű ló, hál’ Istennek! övé lëssz má a kirá lyánya!
Hahaj! de nem is úgy van ám még a!
A hogy mënnek, mëndëgének, hazafele, útközbe ëgy tengër partyára értek.
Ott a tengerbű ëgy gyióhajbú kilépëtt ëgy embër. Az aszongya Jankónak:
»add ide azt az aranszőrű lovat, hé!« Jankó nagy mérgesenn felelt neki:
»hát mé annám má én azt oda neked, isz’ én birkóztam mëg ezé!« »De add
ide – monta az embër – mer máskép mëgbirkózunk!« »Hát as së bánom!« –
monta Jankó.
A hogy birkóznyi akarnak, a tengëri embër csak odamëgy, fëlkap a lóra,
oszt viszi be a tengerbe.
»Kutyafitta! vén embëri! – monta Jankó erre – add hát vissza a lovamot,
nem az ettéd a!« De az öreg csak annyit szól: »ha Tündér Ilonát elhozod,
akkor visszaadom!«
Gond ütte a Jankó fejit. Hun, mérű kerícscse ő elé Tündér Ilonát? Hátha
mës së tanállya? Főtt a feji. De csak mënt. Má akarhogy lëssz, maj lëssz
valahogy.
A mint mëgy, mëndëgél, tanál az útba ëgy embërt. »Hova mégy të, hé!?!«
»Csak mënëk, ára, a mére! én kengyelfutó vagyok, szeretnék szógálatba
ányi. Ha nem bánod, hát hozzád szegődök!« »Gyere no!« – monta neki
Jankó.
A hogy mënnek ők ëgyütt, tanának ëgy embërt mëgint, azután ëgy másikot,
ëgy harmagyikot mëg ëgy nëgyegyikët. Az első vót a messzilátó, a
másogyik a messzihajító, a harmagyik a nagyëhető, a negyegyik a fázós
embër.
Mëgëgyeznek ők szépenn mind a hatann; Jankó mëg gondolta is, hogy »hátha
szükségem is lëhet rájok, hát csak hagy gyöjjönek!«
Mënnek is ők, mënnek, még a Tündér Ilona palotájáho nem érnek.
Ott bekopogtattak, beeresztëtték őköt.
Jankó eléatta, hogy mismi járatba vóna? hogy ő Tündér Ilonáé gyött!
Aszongya neki Tündér Ilona: »iszën elmënnyi elmënëk, abbú szó sincs, de
csak úgy, ha nagyanyámtú a menyasszonyi ruhámot elhozzátok!«
Ekkor jutott csak Jankónak az eszibe, hogy »isz’ itt van a kengyelfutó,
majd el kalajtat az érte!« De Tündér Ilona aszonta ám: »itt këll annak
másfél óra alatt lënnyi!« »Itt lëssz«, kiátott bele a kengyelfutó, oszt
szát, mint a villám.
Várják ők otthon, má ëgy órája oda van, més së gyön a kengyelfutó.
Aszongya Jankó a messzilátónak: »néz má mëg, hun jár? hogy mém mos së
gyön!« Nézi a messzilátó, aszongya, hogy »ott alszik ëd dombonn! Feji
alatt van ëgy katula, abba van a mënyasszonyruha!«