Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy embër, annak mëg két fia. Az a
két gyerëk mindég az ëstállóba hát a lovakra ügyelnyi. Az ëgyik, mikor
tüzeltek az ëstállóba, mindék borzongott, fét valamitű, a másik mëg, nem
vót má olyan dolog a világonn, a mitű fét vóna. Az apjával is csakúgy
foghëgyrű beszét, nem fét attú së.
Monta neki az apja sokszor, hogy »maj mëttanítanak mét tégëd valahun
keztyűbe dudányi, nëfé! csak vesd magad olyan nagyon!« »Mit? engëmet?!«
monta Jankó, »má engëm në ijeszszék mëg a világonn sënki, sëmmi!« »Jó
van, jó, fiam! véginn pattan az ostor! ëcczër lëssz, a ki sosë vót!«
A gyerëk nagyon makacs vót, fëltëtte, hogy – van ötven tallérja, oszt
elindú a világba, azt az ötven tallért annak aggya, a ki őt mëttaníttya
fényi.
El is indút. Má a másik faluba kezte kiabányi, hogy »ötven tallér annak,
a ki mëttanít fényi!« A harangozó vállalkozott, hogy maj mëttaníttya ő!
Fëlkűtte Jankót a toromba harangoznyi écczaka, ő mëg lepedőt vëtt
magára, oszt úgy mënt fël a toromba. Mikor Jankó mëllátta, nem hogy
mëgijett vóna, ha fëlkapta az ölibe, oszt kihajította a toronyablakonn.
Abbú a falubú mënt tovább. Mindënütt azt kiabálta, hogy »ötven tallér
annak, a ki mëttanít fényi!« Ott mëv vót ëgy hóhér, a ki azelőtt való
nap akasztott fël hét embërt. Ő aszonta, hogy mëttaníttya Jankót fényi,
ha ördöggel határos is. Elhítta Jankót magáho, bezárta abba a komrába, a
hun a hét akasztott embër lógott, ott këllëtt neki lënnyi rëggelyig.
Várta a hóhér, hogy maj rimánkogyik Jankó, csak eresszék ki má, de Jankó
olyan jóézűenn alutt, mint a tej, eszi ágába së vót, hogy ő most
akasztott embërëkkel hál ëgy haj alatt. Rëggel kigyött a komrábú, nem
vót ő neki sëmmi baja së, még inkább olyan kanfurgyia beszédëket beszét,
hogy nem győztek rajta ëlëget nevetynyi.
Jankó mënt tovább, mert még nem tanították mëg fényi.
Mëgy, mëndëgé, tróbákozott ő vele mindënfajta embër, de nem mënt vele
többre a neveccségné.
Ëcczër beért ëgy kirá udvarába. Annak a kirának vót ëgy vára, a kibe
sënki së mert má estefele bemënnyi. Ki is vót hírjesztelve, hogy a ki
abba három nap, három écczaka mëm mer lënnyi, azé lëssz a kirá lyánya.
Jankó a hogy mëhhallotta, ëgënyesenn mënt mondanyi, hogy ő nem fé az
ördögtű së, ő mëhhá benne.
Estefele be is mënt Jankó a várba.
Écczaka épenn javába alutt, nagy csörtögést hallott. Fëlkelt, hát
láttya, hogy a szoba, a hun hál, tele van boszorkánval. Lëhajtotta a
fejit vissza, oszt alutt tovább. En neki nem vót sëmmi së.
Másnap écczaka – mer azelőtt annyit alutt, hogy mos má nem birt alunnyi
– fëlvót. Ëcczërcsak gyött feléje kilencz haláfej, mëg kilencz haláláb.
Fëlszëtte mind, a fejekët mëgësztërgályozta, a lábakot fëlállította,
oszt elkezdëtt velëk gugliznyi. Guglizott egész rëggelyig.
Harmagyik écczaka hat fekete embër hozott elejbe a Szen Mihá lovánn
koporsóba ëgy öreg ősz embërt, de Jankó attú së fét, odamënt, oszt
kipëndërgette az öregnek a bajuszszát. A többit mëg mëkkínáta ëgy-ëgy
pipa dohánval. Azutánn rágyútott maga is, oszt lëdőt ëgy hêre, pihent,
mint Marczi Hevesënn.
Rëggerre kitelt a három nap. Mënt a kiráho Jankó, hogy övé má a lyánya,
kiáta a három napot. A kirá csudákozott, hogy »no! még ilyen embërt nem
láttam az életbe, má igazánn fájin embër vagy! ettéd a lyányom!«
Mëg is tartották az esküvőt mingyá másnap. Vót ott olyan dáridó, hogy
még olyat ki látott!
Mikor lëfeküttek a legény a lyánval, a szógállónak má jó előre mëv vót
parancsolva, hogy éfékor a legény alá öncsön valamit, hátha attú
mëgijed!
Úgy is vót. Éfékor mënt be a szógálló, vitt be ëgy csobor halat vízzel
ëgyütt, azt öntötte a királyány ura alá. Hát a hogy odaöntötte, a hal
elkezdëtt vickándoznyi, a legém mëg fëlérzëtt. Nem tutta: mi lëhet az
ott alatta? úgy mëgijett, maj mëhhasatt a szívi. A feleségi mëg ezt
leste. Mikor javába ihedëzëtt az embër, Nemfélëk Jankó, a királyány
nagyot nevetëtt rajta. »Mit neveccz, te bolond!« monta neki Jankó. »Hát
csak azt, hogy ilyen embër vagy të! aszontad, hogy má nincs olyan a
világonn, a kitű të féné, oszt mos mëg attú a csëpp haltú is halára
ijetté! No! azé nem baj! csak mëttréfátunk!«
Jankó ëgy kicsit rëstëlte is a dógot, de azutánn má ő së nagyon bánta,
hogyha monták neki a halat. De nem is kötte többet az ëbet a karóho, ha
mëhhúzta magát, a feleségivel boldogann ét, tán mém most is él, ha mën
nem halt.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Gyürő Klári parasztasszonytól. Lejegyzési
idő: 1904. márczius._