Vót ëcczër a világonn ëgy ördöngős asszony, annak mëg ëgy lyánya.
Az az ördöngős asszony olyan vót, hogy, mikor süttek, ëgy nagy könyvbű
mindég azt akarta olvastatynyi, a lyányával a kemence szája előtt áva,
hogy: »ló lëgyé, ökör lëgyé, szamár lëgyé!« De a lyány nem olvasta ám,
hanem e helyëtt a könyvet bevette a kemenczébe.
Ezé nagyon mëgharagudott rá az annya, mëghatta a mindënësinek, hogy
vigye ki az erdőbe, hozza be a két karját, a tüdejit mëg a máját.
Ki is mëntek, de velëk mënt ëgy kutya is. Mikor az erdőbe értek, a
mindënës lëvágta a lyánnak mind a két karját, de a tüdejit mëg a máját
nem bántotta, megölte a kutyát, abbú vëtte ki, úgy vitte haza.
A kartalan lyány pegyig magába elindút.
Mëgy, mëndëgé, ëcczër ëgy nagy kőfalho ért, a ki a kirá palotáját vëtte
körű.
Éhënn vót má nagyonn, tovább ússë tudott vóna má mënnyi, a fal tövibe
mëgát.
Elkezdëtt gondolkoznyi magába: »Istenem! csak kinyína ez a fal, maj
mëhhalok má éhënn!«
Hát a hogy fére néz, látja, hogy a fal csakugyan kinyít. Ő is, fogta
magát, bemënt a kerbe, de mikor belépëtt, a fal visszacsapódott utánna.
Látta, hogy a szëbbné szëbb gyömőcsfákon szëbbné szëbb körték, almák
lógnak lëfele, odamënt, oszt ëtt.
A hogy ott ëszik, gyön rá ëgy katona, az mëgfogja, a vállát még nagyon
mëg is lökte, hogy csurgott belűlle a vér, azután vitte fël a kiráho,
hogy majd megbüntetjük.
Mikor a katona beviszi a kiráho, hogy mëgbüntesse, a kirának csak
elállott a szëmi-szája. Mer a lyány, ha a karja nem vót is, de szép vót
nagyon. Dehogy büntette vóna mëg a kirá, úgy beleszeretëtt, hogy el is
vëtte feleségű.
Hogy-honnem ëcczër azonban háború üt ki, a kirának el këll mënnyi.
Allyig hogy elmëgy, utánna ëgy pár hétre két szép gyerëki születyik az
asszonnak, ëgyiknek a nap, a másiknak a hód vót a homlokánn.
A kirá annya errű az esetrű levelbe akarta tudatynyi a fiát, írt is
levelet, odatta a kocsissának, hogy vigye el a táborba, a fiának.
Mëgy a kocsis, hát a hogy mëgy, ëgy helyen mëglepí az écczaka. Má itt
mëg këll hányi! Be is mënt ëgy házho, szállást kért. Attak is szívesenn.
Az a ház pegyig az ördöngős asszony háza vót.
Mikor a kocsis elalutt, – muszáj vót neki, mer az asszony álomport
kevert az itallyába, – az asszony fëlbontotta a levelet, elolvasta. Hát
láttya, mi van benne! Tutta, hogy az ő lyányának születëtt az a két szép
gyerëk! Gondolta, hogy most jó mëbbosszúllya magát, az irást kitürűte
belűlle, helyibe mëg azt irta, hogy »a feleségëdnek két kutyafiú
született!« Avval a levelet visszatette a helyire.
Másnap a kocsis jókor rëggel elindút, úgy früstöktájra má a táborba is
vót a kiráná. Átaggya a levelet. A kirá olvassa, olvassa, de nem akarta
elhinnyi, a mi oda vót írva, hát csak annyit írt vissza, hogy »várjatok
aggyig, még én hazamënëk!«
Gyövet a kocsis a levellel mëgínt ára vëtte úttyát, a mére a táborba
mënt. Az ördöngős asszony elaltatta mëgínt. A levelet fëlbontotta, most
mëg azt írta bele, hogy »az asszont vigyétek ki a két gyerëkkel, oszt
veszíjjëtëk el!«
A kirá annyja olvasta a levelet, nagyon sajnálta a mënyit mëg a két
onokáját, de micsinállyék?
A kocsissal kivitette őköt az erdőre.
Az lëtëtte őköt az erdő közepibe, az ëgyik gyerëkët az annyának hátára,
a másikot mëg a mellyire csüngesztëtte.
Szegény asszony ott át, gondolkozott, mos má mére mënnyék? Hát a hogy
ott gondolkozik, mëgláttya őt ëgy embër. A kis gyerëkëk mëg má ekkor az
annyokon összepiszkolták magokot. »Hé! asszony! – szól az ember neki –
ott van a tiszta folyóvíz, mosd mëg a gyerëkeidët, piszkosak!« »Ugyan
mivel? – kérdezi az asszony – iszën kezem sincs!« De az embër csak
erősködött, hogy »de csak mosd mëg őköt!«
Azt annya oszt a folyóho mëgy, férehajtya a vállát, mintha vizet akarna
merítenyi a kezivel, ha vóna, hát a jobb vállábú csak kinyút a jobb
karja, hajtya a bal vállát is, a bal karja is kinyúlyik. Megörűt nagyon.
Azután mëgmosta a gyerëkëkët, mënt, a mére a szëmi látott.
Nem soká këllëtt mënnyi: az erdő mellett tanát ëgy falut, ott
mëgtelepëdëtt, fonogatott, dógozgatott másnak, abbú éldëgélt.
Az alatt ám a kirá is bevégezte a háborút, hazatért, de otthon nem
tanáta a feleségit. Tutta, hogy gonosz embërëk jártak végire, azé
elhatározta, hogy ha él még valahun, fëlkeresi, ha csak lëhet.
Egy sëtét este a faluba fonogató szëgény asszonynak az ablakját
mëzzörgetyi valaki. Két utas vót, szállást kértek écczakára.
Beeresztëtte őköt. Az asszony az ëgyikbe az urát, a másikba a kocsist
ösmerte mëg. De azok nem ösmerték őt fël! Az asszony mëg nem vót olyan,
hogy elárolta vóna magát, së azt, hogy őköt ösmeri.
A kirá – mer az ëgyik utas av vót – lëfekszik ëgy keskeny lóczára, a
kocsis mëg a hova, oda, oszt aluttak.
Ámába a kirá a lóczárú lëejtëtte a fél lábát. Az asszony mëllátta,
aszongya a kis fiának: »eregy oda, Ádám, csókold mëg a lábát: apád vót
an neked valaha!« A gyerëk odamënt, mëcscsókolta. Kis idő múva lëejtette
az ëgyik kézit, mos mëg a lyányának szól oda az asszon: »ereggy oda,
Éva, csókold mëg a kézit, apád vót an neked valaha!« – a kis lyány is
megcsókolta.
A kocsis ébrent alutt, ő hallotta ezt mind.
Másnap rëggel elindú a kirá, búcsúzáskor látta, hogy szép ez az asszony,
az ő feleségihë nagyon hasollít, csak hogy annak nem vót karja.
Mikor már az úton vannak, mongya neki a kocsis: »Uram! hallottam én az
écczaka valamit, a mi téged illet!« »No, mi lehet a?« – mongya rá a
kirá. A kocsis oszt elmonta apróra, a mit hallott.
Nagyon mëgörűt a kirá. »No hát estére majd visszamenünk oda, akkor oszt
maj mëttudom én: ő-ë acs csakugyan?«
Úgy is vót. Bekopogtatnak este, beeresztyik őköt. Lëfekszënek mëmmeg.
De a kirá nem alutt, csak a két szemit húnta be. Ëcczër csak lëeresztyi
a lábát, az asszony kűgyi mëgínt Ádámot, lëeresztyi a kézit, kűgyi Évát,
hogy csokollya mëg.
De má ekkor fëlugrott a kirá is. »Hát të vagy az, kedves feleségëm!? Jaj
Istenem! Hát a karodho hogy juttá?« Az asszony nem igën érkëzëtt azt
elmondanyi, mer ha még ének, még most is tart az ölelkëzésik.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné)
parasztasszonytól. Lejegyzés ideje: 1903. decz._