Má mikor a halász mëg a feleségi mëhhatt, a gyerëkëk nagyok vótak,
tuttak magokonn segitenyi. Vadászgatynyi jártak, abbú kerűt ki az
élelmik.
Ëcczër a kirá, a ki az apjok is vót, szintazonnszerint vadásznyi vót,
tanákozott a két vadászszal. Mëszszerette őköt, mëg is hitta vocsorára,
de azok nem mëntek. Otthon marattak vadászgatynyi.
A letöregebbel esëtt meg, hogy ëcczër rëggel a hogy kimëgy az erdőbe,
tanákozik ëgy öreg embërrel. Az aszongya neki: »Tudod-ë, mit fiam!
tanácsolnék én nekëd valamit! Itt ez a köcsög, vigyed magaddal. Ereggy
be az erdőbe, de ha ëgy gyepre érsz, hátra në nézz a világé, mer sokann
kiabának rád jót, rosszat, oszt ha hátranézël, kőé változol tísis, mint
a többi. Azutánn – az út ëgy szomorúfűzfáho vezet, arrú szakajj ëgy
galyat, mëg vëdd le rúlla a madarat, a ki az ágonn danol, az alatt a fa
alatt mëg van ëgy kút, merídd meg benne ezt a köcsögöt, oszt mikor
gyössz visszafele, csak szórd belűlle a vizet két odarra. No! várjá! én
gurítok egy golyót, s mére az gurú, ára ereggy! De hátra në nézz!«
Mënt a fiú, de allyig indút el, hátranézett, mingyá kőé változott.
Kigyön az erdőre a másik fiú is, tanákozik az öreg kódússal az is. Az is
vállalkozott útra, de új járt ép, mint báttya. Kő lëtt belűlle.
A lyány otthonn má nagyonn sokállotta az elmaradásokot, elindút magába,
hogy fëlkeresi a két báttyját. De nem tanáta sëhun, akarmére kereste.
Má épenn hazafele akarta vennyi az úttyát, a mikor mëppillantya az öreg
kódust, a hogy ëgy fa tövibe üldögét.
»Aggyon Isten jó rëggelt, öregapám! nem látta a két bátyámot? azok
vadásznyi szoktak êre járnyi!« monta az öregnek a lyány. »Má honnë
láttam vóna, láttam ám! csakhogy má azóta kőé vátoztak!« Ekkor oszt
mëmmagyarázta neki az öreg kódús, hogy áll a dolog! Másik ódarrú mëg
monta neki, hogy »jó lëssz, ha elindúsz, oszt të szót fogaccz, hogy nem
nézël hátra, mer akkor a bátyájaidot is mind mëszszabadíhatod!«
A lyány ráát, a mit az öreg mondott.
Kezibe vëtte a köcsögöt, oszt a hogy az öreg utasitotta, mindenütt úgy
cselekëdëtt.
Mikor a gyepre ért, hallotta ő a kiabálást, elmonták őt mindënnek, csak
jónak nem, de nem nézett hátra. Nem soká odaért a szomorúfűzfáho is. A
fárú lëszakajtott ëgy galyat, a madarat szépenn leemelte, a köcsögöt mëg
a kútba tele merítëtte. Azutánn szétnézëtt. Látott temérdek kiráfit, kit
lovonn, kit gyalog, mind kőé vót vátozva.
Kis idő múva elindút, oszt a hogy mënt, a markábú két ódarra szórta a
vizet. A hogy szórja, a hogy szórja, hát láttya, hogy körűlötte a sok kő
mind mëgelevenëgyik. Bámút rajta nagyot.
A sok fëlélett kiráfi mëg mind el akarta vënnyi a lyánt feleségű, mer
neki köszönhették az életyikët, de a két báttya, a kik má ekkora csakúgy
elevenëk lëttek, nem engedëtt közelyibe senkit së.
Mikor az öreg kódúsho értek, a lyány a köcsögbű mëllocscsantotta azt is,
a ki szép tündérkiráé változott, mer mint a hogy oszt el is monta, ő mëv
vót rontva, oszt a kódússágbú csak úgy lëhetett őt mëgvátanyi.
Mikor oszt haza akartak mënnyi, a tündérkirá aszonta nekik, hogy a
galyat szúrják lë az udvar közepire, a vizet mëg öncsék rá a köcsögbű! a
madárra mëg vigyázzonak, mert az a gyövőrű, mútrú, mindënt mët tud
mondanyi. De csak a lyánnak, másnak nem!
Úgy is vót. Otthon a letelső dógok av vót, hogy a galyat lëszúrták az
udvar közepire, a vizet mëg mind ráöntötték.
Másnap rëggelre a galy olyan gyönyörűre mënynyőtt, hogy ők még
élettyikbe nem láttak olyant. A víz mëg pattogott fël alatta, mint a
gyöngy.
Nemsokára a kirá mëllátogatta őköt. A fiúk is mëg a lyány is nagyon
szívesen fogták. Ebédre iborkasalátát attak neki, vizet mëg a fa aló
öntöttek rá.
Mikor a kirá láttya, hogy de pattog ez a víz, aszongya: »minő víz e? de
pattog! én nekëm nem këll ez a saláta!«
De aggyig, aggyig biztatták, míg oszt mëgëtte.
Mikor mëgebédelt, kérdëzősködött tűllök, hogy kiskik ők? vagy mérűvalók?
A lyány bevitte a madarat, az szögrű-végre elmondott mindënt. Akkor a
kirá maj hogy mën nem halt örömibe, magáho ölelte mind a három gyerëkit,
hazavitte őköt, a feleségit tizenhat esztendő után fëlvëtette a güdörbű,
de má nem sok örömi vót szëgénnek az életbe, mer nemsoká mëhhalt.
Ők mëg otthon még most is boldogan ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Németh László parasztlegénytől. Katona
még nem volt. Lejegyzés ideje: 1903. deczember._