Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kiráné, annak vót ëgy lyánya.
A kirákisasszont mëgkérette a szomszéd kiráfi, az el is mënt hozzá. De
hogy? hon nem? nem érkëzëtt magával vinnyi. A kirákisasszonnak úgy
këllëtt elmënnyi utánna.
Mikor kászalódtak, az annya elkészítëtt neki mindënt, vót ëgy
faladár[33] lova, azt fëlnyergëltette, fëlszërszámoztatta, arra ráült a
lyány. Azutánn az asszony mëvvágta az újját, abbú három vércsëppet ëgy
kendőbe eresztëtt, ëgy aranyivópuharat tëtt még hozzá, odatta a
lyányának. Rendëlt még hozzá ëgy gubërnátot[34] is, avval útnak
eresztëtte.
Mënt a kirákisasszony, mënt másodmagával, szomorú vót, hogy ott këllëtt
hannyi az annyát. Má szomjann is vót, mikor épen jókor ëgy forrásra
akattak az erdőbe.
Aszongya a gubërnátnak:
– Hallod-ë, gubernátom! merí nekëm ëgy puhár vizet!
– Nem merítek biz én! hónnë merítenék!
– Hát mé nem merítesz?
– Csak!
Szëgény királyánnak avval këllëtt beérnyi.
A kendőbe a vércsëppek hallották, a mit a gubërnát mondott, odaszótak a
lyánho:
– Szëgény anyád ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi.
De csak mëntek tovább. Elértek a másogyik forrásho is, de a gubernát mos
së adott neki vizet.
– Hisz ott van a szájába,[35] lëszáhatna a lórú, oszt meríhetne maga is!
A kirákisasszony nem szát lë, szomjann vót nagyon, oszt hallgatta a
vércsëppek suttogását. Azok most is aszonták:
– Szëgény anyád, ha tunná, hogy bánnak veled, mëghasanna a szívi!
Harmagyikszor is, mikor a forrásho értek, kérte a királyány a
gubërnátot, de az rá së fityítëtt. A vércsëppek elévëtték megint a magok
szokásokat, sohajgattak a kendőbe.
Akkor kapta magát a kirákisasszony, lëugrott a lórú, merítëtt vizet
magamagának. De a hogy hajlott vóna a vizé, a zsebibű kicsúszott a
kendő, beleesëtt a vízbe, az mëg elsodrotta magával.
Szomorkodott azonn a kirákisasszony, a faladár ló mëg csóváta a fejit,
de má nem lëhetëtt a kendőt visszahoznyi.
Mikor fël akart ülnyi a lóra, aszongya neki a gubërnát:
– Hallya-ë, kirákisasszony! vesse lë a ruháját, vëgye fël az enyímët,
üllyék az én lovamra, oszt esküggyék mëg háromszor itt a szabad ég
alatt, hogy errű nem szó sënkinek! Most má én lëszëk a kirákisasszony! –
De sebësenn ám, mer hat a beteg, hét a halott![36] siessünk!
Szëgény lyány as së tutta, hova lëgyék, mikor ezt hallotta! Ellenkëzëtt
vóna? Ki tuggya, mit csinát vóna vele az a ringyó gubërnát! még mëg is
ölhette vóna! Mit vót neki mit tënnyi, lëvette a ruháját, lovat
cserétek, a szabad ég alatt mëgesküdött háromszor, hogy azt nem mongya
el senkinëk.
Rítt is az útonn, még mëntek, a mënnyit győzött.
Mikor odaértek, a gubernát lëszát a lórú, bemutatta magát mint
kirákisasszonnak, a királyányra mëg aszonta, hoj jó lëssz
libapásztornak, nagyon engedelmes, szilíd kis lyány!
Igy hát ő lëtt a kiráfi feleségi, a királyány mëg libapásztor.
Ott hajkászta a libát a kirákisasszony ëgy tizënhét esztendős gyerëkkel.
Gënge lábát a talló úgy összeszurkáta, csupa seb vót. A képit mëg úgy
fëlsütte a nap, hogy allyig lëhetëtt ráösmernyi.
Mikor este hazahajtott, a faladár ló mindég mëgcsóváta a fejit, oszt ő
is aszonta:
– Szëgény anyád ha tunná, mëghasanna a szívi.
Mëgtutta ezt a gubërnát, hogy a faladár ló minő szavakkal
ingësztelyi[37] a lyánt, lëvágatta. De a libapásztorlyány mëkkerítëtte a
fejit, oszt a kapura szögeztette. Valahányszor este gyött haza a
libával, az mindig vigasztalta őtet, mer még akkor is tudott beszényi!
A faladár lovonn kívël csak ëgy vót, a ki a lyánt szerette, az ő
libaőrző társa, a tizënhét esztendős gyerëk. No! az szerette úgy, hogy
még alunnyi së tudott végette! Különösenn mikor otki a gyepënn vagy a
tallón a szé összeboglyozta a haját, a kinek mindën szála tiszta arambú
vót, oszt úgy féllëtt a naponn, hogy fájt a szívi, ha nem nézhette.
Ëcczër mán fël is tëtte magába a gyerëk, hogy ha boglyos lëssz, markol a
hajábú, oszt eltëszi a lajbizsebibe, letalább mikor dóga nem lëssz,
eléveszi, oszt azokot csókolgattya.
Úgy is tëtt. Mikor a lyány boglyos lëtt, odamënt hozzá, hogy maj markol
a hajábú, de az elkezte:
Vidd el, szél, vidd a Misi kalapját,
Hogy në báncsa a szëgény lyány haját!
Akkor csak a szél fëlkapta a Misi kalapját, vitte, vitte, azutánn
lëvágta a tallóra, ott guringázott vele ëgy jó darabig, míg Misi
mëffoghatta.
Azalatt a szëgény lyány mëgsimakodott, mëgfésűködött, bekötte a fejit.
De ez így mënt sokszor. Misi nem tudott a lyány hajára szërt tënnyi, mer
a kalapját akkor mindég elvitte a szél. Hiába rimánkodott neki a fűzfák
alatt, a libapásztorlyány mëssë hallgatta a beszéggyit.
Fëltëtte, hogy elárollya a kirának.
Mikor letközelebb hazamentek, av vót az első, hogy a kiráho mënnyék. Ott
elmondott mindënt, hogy a lyánnak minő szép aranhaja van mëg hogy a
faladár ló esténkint mikët beszé!
A kirá aszonta rája, hogy: – no maj mënnézük!
Másnap leste is őköt.
A lyány haját ringatta a szél, má boglyos vót, a gyerëk mëg incselkëdëtt
vele mëg kapkodott a hajáho. Mikor a lyány má nem áhatta tovább,
elévëtte a verset:
Vidd el, szél, vidd a Misi kalapját,
Hogy ne báncsa a szëgény lyány haját!
Úgy hajtotta a szél a Misi kalapját, mint őszszel az ördögszekerit. A
kirá maj mëppukatt nevettyibe, mikor látta, hogy a gyerëk
lelkiszakattyábú szalad a kalap utánn.
Látta osztan azt is, mikor a lyány a szép aranyhaját mëffésűte,
lësimította, oszt fénylëtt, hogy a nap is mëgláthatta benne magát. Este
kihallgatta, mit beszél a faladár ló, oszt mebbizonyosodott valami felő.
A gubërnátot, má mint a feleségit, otthonn elévëtte jó, az kivallott
mindënt: hogy veszítëtte el a faladár lovat? mit fogadtatott mëg a
lyánnyal? elmonta végig mindën bűnit.
Őt lëfejezték, a libapásztorlyánbú mëg kiráné lëtt. Mëgesküttek, oszt
nagyon boldogok lëttek.
Eggyig vót, mese vót, tán igaz së vót!
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Borcsa, öreg parasztasszonytól.
Lejegyzési idő: 1904. aug._