Hun vót, hun nem vót, hetedhétországon is túnan vót, vót ëcczër ëgy kirá
mëg a feleségi.
Vót a kiránénak olyan cipellőji, a mi sënki lábára fël nem fért. Büszke
is vót rá szörnyen, maga is mëg az ura is.
De ëcczër hogy esëtt? hogy nem esëtt? mëghalt a kiráné. Halála előtt
olyan tëstámëntomot tett az urának, hogy ha mëg akar házasonnyi, csak
olyan lyánt vagy asszont vëgyën el, a kinek a czipellő a lábára
ráillyik.
A kirá, allyig hogy eltemették a feleségit, csinátatott egy pár
vasbocskort mëg ëgy vaspáczát. Avval elindút.
Elindút hetedhét ország ellen. Mëgy, mëndëgél, ëgyik országba be, a
másikbú ki, próbáta ő a czipellőt lyányon, asszonyon, de biz a mindnek
kicsi vót. Nem hatta abba azé. Mënt tovább. A vasbocskornak má mindëni
elkopott, elnyőtt, csak ép hogy az, a mivel befűzte, még az át a lábánn,
a vaspáczábú së vót má ëgyeb, mint a markolattya. A cipéhë való lábat
mégsë tanát. Akkor beleúnt a nagy járkálásba, má a tarisznyájábú is
kifogyott, minek fáriszsza magát? fogta magát, hazamënt.
De vót neki ëgy szép lyánya is, a kit otthon hagyott, annak elmonta,
hogy hun, mére járt, mëg hogy bizony hasztalan vót mindën
járása-kellési.
A lyány bemënt a maga szobájába, elévette a két kis czipellőt,
próbállya, hát mintha csak ráöntötték vóna, úgy át a lábán. A kirá, az
apja mëg valahogy benézëtt az ablakon, látta, hogy a czipe minő szépenn
áll az ő lyánya lábán. Bemënt hozzá. »Én az ettéd, të az enyim! szívem
szép szerelme! ásó, kapa választ el ëgymástú! A czipe csak a të lábadra
illyik, të lëszël az én feleségëm!« De a lyány csak elvërësëdëtt, allyig
tudott szóho jutynyi, oszt aszongya: »Ugyan apám, ugyan apám! hát hogy
kivánod a lyányodat feleségëdé tënnyi? ösmersz-ë Istent? jaj! jaj! hogy
lëhetnék én a të feleségëd!?«
De a kirá csak erősködött. »Nem tudod, lyányom! mit hagyott anyád a
testámentomba? të fël akarod törnyi, a mit ő hagyott? Gyere el hozzám,
në fé sëmmi bajod së lëssz!« A lyány nem tágított, së nem engedëtt.
Mikor apja kimënt a házbú, elészëtte az annyának ezüst, aranyruhájajit,
bekötte ëgy kendőbe, a hátára tëtte, mint akar a batut. Akkor elévett
egy nagy kést, levágta vele a jobb karját.
Mére fordúllyék má most? mer itthonn úgy sincs maradása!
Mënt, mëndëgét, elért a szomszédvárasba, a hun ëgy gazdag kirá lakott.
Elmënt oda. Kinákozott valami cselédnek. Fël is fogatták, elszegődött
pulykapásztornak.
Ëgyeb dóga nem is vót. Hajkászta a pulykát, ha elgyött az este, vót a
szérűn ëgy csipkefabukor, az alá járt hányi.
Ëgy nap, úgy déltájba, láttya, hogy a kirá nagyon kászalógyik, biztosan
készű valahova. Valahogy ezt gondolta, bemënt a konyhába, elévëtte a
szakácsot, »mongya má mëg, hova készű a kirá?« A szakács is oszt: »ennye
te, rossz pulykapásztor! hát még tísis keresëd, hova mëgy a kirá? ne
ë!«, avval ëgy seprővel jó hátba vágta. »Hát tudd mëg, hogy a bálba
mëgy!«
A lyány mëg së gondolta vóna, hogy ő még ki is kap. Ëgy kicsit rosszú
esëtt neki, de oszt elfelejtëtte.
Este ő is felvëszi az ezüstruhát, mëgy a bálba. Ott kurjongattak má
javába, tánczoltak, mint a forgószé, a többiek közt a kirá is. A kirá
valahogy megláttya, hogy minő ékes szép teremtés mënt oda, rögtön a
lyánt kezte tánczoltatynyi, annyira mëgigízte a szépségi, hogy nem
tudott micsinányi. Hajnaltájba a szép ezüstruhás lyány má elkészűt a
bálbú. »Hová mégy, szívem szép szerelme!? ne mënny még! ráérsz!« De a
lyány csak, hogy ő mëgy. »Legalább aszt mondanád mëg, te tündökszép
kisasszony! hovavalósi vagy, hogy elmennék oda, hogy fëlkeresselek!«
»Jaj, kedves királyi felség! nagyon messzi van a, nem olyan közelësenn,
a hogy të gondolod! Én Seprőütivárra való vagyok!« Avval elbúcsúztak
egymástú.
A pulykapásztorlyány valahogy az ajtóküszögre ért, »köd előttem, köd
utánnam! hogy sënki së lásson!« úgy eltűnt, mintha ott së lëtt vóna.
Otthonn termëtt egënyest. Lëvette magárú a szép ruhát, fëlvëtte a rossz
pulykapásztorosat, az arczát mëg bekente sárral, hogy valahogy mëg në
ösmerjék. Míg oszt egészenn rëggel nem lëtt, lëfekütt a csipkefabukor
alá pihennyi ëgy kicsit.
Másnap débe mëgint úgy cselekëdëtt. Bemëgyën a konyhába kérdeznyi, hova
készű a kirá? A szakács most ëgy ostorral húzott végig rajta. »Hát a
bálba tê! hova mënne másübe!«
Estére kisímakodott, magára őtötte az aranyruhát, újfënt elmënt a bálba.
A kirá csak ő vele mulatott, még jobb kedvi lëtt, mint az azelőttvaló
estén. Mikor a lyány má czihelődött, hogy maj mëgint mëgy hazafele, a
kirá csak mëgkérdëzte: »Mondd má mëg, szívem szép szerelme! hovavalósi
vagy të! mer én má sok helyet bejártam, sok hëre befordútam, de még
olyan nevű várast nem hallottam, mint a minőt të montá!« »Hát tudd mëg,
hogy én Ostorütivárra való vagyok!« Búcsúzkodtak, a lyány a küszögön
»köd előttem, köd utánnam! hogy sënki së lásson!«, otthon lëtt ëgy
szëmpillantás alatt. A ruháját lëvette, fëlőtözködött a tërhánba,
lëfekütt a csipkefabukor alá.
A kirá mëg a bálba csak gondolkozott, csak törte a fejit, »Seprőütivár!
Ostorütivár! mére lehet a!?« De csak nem tudott benne okos lennyi,
hasztalan törte az eszit.
Másnap débe csakúgy bemënt a konyhába. A szakács a papucscsával jó
mëgnyomkotta a lapoczkáját, este fëlkészül, ott vót ő a báldba mëgint.
A kirá má bolondúlásig vót utánna, el së akarta eresztenyi, úgy fogta,
mint a folyófű a virág derekát. A lyány së vót fábú, mëgszerette ő is.
Mikor el akart mënnyi a bálbú, lëvëtte újjárú a gyűrőt, kettéharapta. A
felit odatta a kirának. »Errű emlëgess mëg! Tudd mëg oszt még hozzá,
hogy a hun ennek a másik felit tanálod, ott lëszëk én is!« A kirá nagyon
mëgörüt az ajándéknak, be is csavarta mingyá a kendőjibe, oszt elgyugta
a zsebibe, jó hêre. Azután mëgint azt kérdezi a lyántú: »Szívem szép
szerelme! mondd má mëg, hovavalósi vagy të! mer gondolkoztam má én, a
mënnyit elgyőztem, hogy hun is lehet a te lakásod? de a nyomára nem
birtam gyönnyi!« »Szivem szép szerelme! királyi fëlség! Papucsütivárra
való vagyok!« »Szivem szép szerelme! igazí rá, mére lëhet az a váras,
hagy keresselek fël!« »Oda nekëd nem szabad begyönnyi, szívem szép
szerelme! de ha lëhet, még tanákozunk!« Mikor ezt kimonta, indút kifele,
a küszögönn »köd előttem, köd utánnam, hogy senki së lásson!«, má
otthonn vót, aranyruháját összehajtogatta szépen, kikereste a rongyot.
Mikor oszt má be is kente az orczáját, lëfekütt a csipkefabukor alá.
A kirának mëg a bálba nem vót maradása së. Főtt az elméji, a bor së
esëtt neki jó.
Hazamënt, leült ëgy székre, ott lëcsüngesztëtte a fejit, de szót nem
lëhetëtt vóna belülle vënnyi.
Elgyön az ebéd ideji. A pulykapásztor ott pësztërkëgyik a szakács körű,
ott sürög-forog, mintha ő is segítenyi akarna. Ëcczër, mikor a szakács
elfordút, a félgyűrejit beeresztëtte a tába.
Viszik be az ételt a kirának. Az búslakogyik, mérges. A késit mëg a
villáját belevágta maga elejbe az asztalba, az ételhë mëg hozzá së nyút.
»Mé nem eszik, fëlséges királyom!? tán nem jó, vagy valami van az
ételnek? Egyék csak, maj mëllássa, hogy mëg lëhet ënnyi!« A kirá a nagy
üsztökélésre oszt belemártotta a kanáját, hogy maj szëd. De valami
csördülést hallott. »Mi van ebbe, te!?« Kimerityi, hát ëgy félgyűrőt
vëtt ki a kanája.
Csak nagyot nëzëtt. »Isz ez a gyűrő olyan, mint a minő nálam van! Nézzük
csak!« Kivëszi a kis kendőjibű a félgyűrőt, a mit még a báldba kapott az
aranyruhás lyántú, összepasszoltattya, hát ëgybeforrt. »No! ez lëssz a!
no! emmán a!«
Avval hivattya be a szakácsot. Kiski járt ott a konyhába? csak
kérdëzgetyi. A szakács úgy fét, mint a nehésség, de sokára mégis
kivallotta, hogy biz ott nem járt ëgyeb, mint az a rongyos, piszkos
pulykapásztor.
A kirá sëhogysë akarta elfogannyi a pulykapásztort. Isz minő rongyos,
mocskos lyány a! Az nem lëhet! nem is hitte oszt el.
Búnak eresztëtte a fejit, mikor elgyött az este lefekütt, alutt másnap
délyig.
Mikor fëlériz, aszongya neki a sudbú, a Hamupepelyke: »Hallod-ë,
királyom! de könnyen el tunnának tégëd vesztenyi! Te, mikor alszol, úgy
alszol, hogy eszre nem vënné sëmmit së, a mi a házba törtínyik. Tudod-ë,
mi vót itt az écczaka is?« A kirá csak hallgatta, aszt hitte, hogy a
Hamupepelyke valami bolondot akar mondanyi. »No! mi történt?« »Királyom!
Begyött ide ëgy gyönyörű szép asszony. A homlokán nap, a két vállán
ëgy-ëgy csillag, aranyfoga, aranyhaja. Az ëcczër-kécczër fëllëjárkát a
házban, azután odamënt tehozzád, mëgölelt, mëgcsókolt, akkor elmënt.
Vigyázd csak mëg estére, maj mëllátod, hogy úgy van, a hogy én montam!«
A kirá erre má olyan nagyot nézëtt, hogy álomnak tartotta, míg ezt a
beszédet hallotta. »Mondjad csak te, Hamupepelyke! hogy is vót? tán nem
jó hallottam?« A Hamupepelyke elmonta még ëcczër. »No, dehát má ezt
magam is szeretném látyni!« monta a kirá.
Este csakugyan ledő a kirá, de nem alutt el. Az ëgyik karját kiterítyi,
oszt vár.
Ëcczër pattan az ajtó, nagy fényességbe gyön a gyönyörű szép asszony.
Épen olyan vót, a minőnek a Hamupepelyke elmonta. Ëgyet sétál a szobába,
akkor odamënt a kirá ágyáho, annak a karjába dőt, oszt meg akarta
csókolnyi. De a kirá is ébrent vót, mikor a karjáho ért a szép asszony,
csak magáho ölelte, összecsókolta. »Hát mé nem jelentëtted të ki magadot
előbbet? mé jársz të így écczaka énnálam? nem jobb lëtt vóna Isten
hírivel ëgybekelnyi!?« A szép asszony, mer a pulykapásztor vót a!
aszonta, hogy: »Nem lëhetëtt! Én a szomszéd váras királyának a lyánya
vagyok; az apámtú mëgszöktem, mer engëm el akart vënnyi, én mëg nem
akartam feleséginek lennyi. Lë is vágtam a jobb karom, nézd!« Itt oszt o
lyány, má mint a szép asszony elmonta a cipérű való törtinetet is. »De a
të feleségëd is csak úgy lëszëk, ha a templomba sohsë járunk!« (Mer a
két városnak csak ëgy temploma vót, oszt a lyány fét, hogy az apjával
tanákozik.) »Azután mëg fogadd mëg, hogy az egyik kana ételt az én
számba, a másikot mëg az ettédbe tëszed, ha a magad kezivel étetsz!« A
kirá, hogyím látta, hogy csak félkezű, mëgfogatta, hogy mindën úgy
lëssz, a hogy ő monta.
A lyány azután feleségi lëtt, ëgy darabig oszt boldogan is éltek.
De a kirának ëcczër háborúba këllëtt mënnyi. A feleségit, a ki má akkor
terhës vót, otthon këllëtt hannyi.
Vót az udvarába ëgy szakács, a kinek nagyon szép lyánya vót, az nagyon
szerette vóna, ha a kirá az ő lyányát vëszi el. Még mostan is, mikor a
kirá házas vót, azon törte az eszit, hogy ronthatná el azt a szép boldog
életët, a mi közöttök eggyig vót. Gondolt ëgyet.
Levelet irt a kirának, a mibe mëgirta, hogy a feleségének három kopófiú
született, mit csinállyonak vele? A kirá nagyon elcsudákozott a
levelënn, de azé csak annyit irt vissza, hogy várakozzanak aggyig, míg ő
hazamëgy, a feleséginek mëg visellyék gondját. A level a szakács kezibe
mënt. A mi bele vót irva, azt kikaparta, oszt azt irta helyibe:
»Vessétëk a halálos temlëczbe!« Az a halálos temlëcz mëg olyan vót, hogy
a pallásárú mindég olyan víz csurgott, hogy azt, a mit a temlëczbe
vettek, izrí-porá szaggatta.
Akkor oszt összegyűtek, a kiráné előtt a szakács fëlolvasta a levelet;
mikor fëlolvasta, szegény asszont mëgfogták, kinyítták a temlëczët, oda
bevették szëgént.
De mi törtínt oszt ezután!
A hogy az asszont bevették, a sëtét temlëcz ëcczërre olyan világos lëtt,
mint nappal, rögtön termett benne ëgy aranyágy, ëgy arankarszék, ëgy
aranyasztal, mëg ëgy aranguzsaly, de még a fala is merejű arany lëtt. Az
egész szoba mëg ëgy aranyszarkalábon forgott. A kiráné, mikor magáho
tért, vette csak észre, hogy hun van mëg hogy a jobb csonka vállán
kinyőtt a jobb karja.
Szétnézëtt, hát látta, hogy minő kényelëmbe van, elévette az
aranguzsalyt, leült az aranyasztalho az arankarszékre oszt fonogatott,
pënczërgetëtt. A hogy ott magába ereszgette a szép hosszú
aranyfonalakot, kopogtatnak az ajtón. Belép két öreg vándor. »Aggyon
Isten jó estét!« »Aggyon Isten! mi járatban vannak?« »Eltörődött szëgény
utas embërëk vagyunk, ëgy kis szállást kérnénk, ha adhatna valahun,
szëgény asszony!« »Adnék, adnék szívesenn«, monta az asszony, »de
láttyák, hogy én is hogy vagyok, nem valami szivesen tëszëm, de hát má
në mënnyënek sëhova së, maraggyonak. Valahun kerű annyi hely!« »Nagyon
szépen köszönyük, jó lëssz akarhun, ha még itt az ajtó sarkáná is!«
Avval a vándorok lërakták a paczuhát, a mit magukkal hordtak, oszt
pihenőre tértek.
Az asszony is rosszú kezte magát érzenyi, hogyim má mindënórás vót,
lëtëtte a guzsalyt, oszt lëfekütt.
Allyig telyik bele ëgy kis idő, az asszony el kezd jajgatynyi nagyonn.
Pétër (mer az ëgyik Szen Péter vót, a másik mëg az Úristen!) odaszól az
Úristennek: »Uram! nem hallod, hogy jajgat ez a szëgény asszon? në nézd
az ő jajgatását, add mëg neki boldog szülésit!« Az Úristen fëlkel,
aszongya Péternek: »Még nem adom mëg!« »Hát mé!?«mongya Pétër
bosszúsann. »Ereggy csak ki«, mongya az Úristen, oszt nézd mëg, mi van
az égënn! Péter kimëgy, felnéz az égre, oszt visszamëgy.
»No, mit láttá Péter!?« »Ëgy gyerëk ëgy botonn két kereket hajtott!«
»No ládd, Pétër! ha én most mëgannám ennek a szëgény asszonnak, a fia
biztosan kocsi által múna ki a világbú!«
Kis vártatva az asszony mëgint csak elkezte a jajgatást, de most még
jobban, mint az elébb.
»Uram! hát mé nem adod má mëg neki boldog szülésit? hát hogy kivánod
hallgatnyi ezt a killódást! Ennye! ennye!« Az Úristen is ódalba löki
Pétërt, hogy »ne kiabá úgy, hé! Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az
égënn!?«
Péter kiment újfënt. A hogy bement, kérdezi az Úristen: »No hát mit
láttá?« »Egy hajszálon csüngő embërt!« »Ládd-ë, Pétër! hát kivánnád-ë,
hogy most aggyam mëg neki! Tudod-ë, mit jelent az, a mit az égënn láttá?
Azt, hogy az a gyerëk valamikor akasztófa által múna ki!«
Allyig hogy kimongya ezt az Úristen, az asszony mos má nem csak, hanem
ugyancsak! úgy kezdëtt kiabányi, mintha a háza égëtt vóna. Pétër
rëttentő mérges lëtt. »Uram! Uram! hát van-ë nekëd szíved!? ha az az
asszon mëghal, a të lelkëdre hal mëg! mer të adható mëg vëhető vagy,
oszt könnyen mëgadhatnád, ha akarnád!« Akkor az Úristen mëgint aszongya
Péternek: »Ereggy csak ki, nézd mëg, mi van az égenn!« Pétër még akkor
is morgott. »Mindég én rám utajgatsz të, Uram!« Mikor Pétër kilépëtt, a
gyerëk má mëg is vót.
A hogy begyön Pétër, elmongya, hogy most azt látta, hogy ëgy embër az
égënn koporsót gyallott. »Jó van no«, mongya az Úristen, »nécs csak, a
gyerëk má mëg is van! De tudod-ë, mit? Të lëgyé a bába, én mëg a
keresztapja lëszëk!« »Jó van«, Péter elválalta.
Odamënt az ágyho, az asszont is, a gyerëkët is szépen kitisztította, az
ágyat is ellátta tiszta ruhával rendësënn, a hogy këllëtt.
A gyerëkët mëg, hogyím hajnalba születëtt, elnevezték Hajnal Jánosnak.
Akkor oszt aszongya az Úristen, hogy »má vónánk valahogy, kërësztapa is
vagyok, de má korozsma is kék! Ereggy csak, Pétër! a szomszédba épen
ebbe az órába ellëtt mëg ëgy ló, a ki má huszonnégy esztendeji, meddő
vót, kérd el annak a csikaját, hátha idannák!«
Péter ugrott ëgyet, átnyargalt a szomszédba. »Aggyon Isten jó rëggelt!«
»Aggyon Isten! mi járatba van?« Ő oszt elmongya, hogy biz ő a csikót
kérné el, ha idannák. »Mit? a csikót?« akkor oszt apja, fia, bérës mind
botra kapott, úgy kiverték Pétërt, mintha ott së lëtt vóna.
Mëgyën Pétër haza, mérges vót nagyon. Aszongya az Úristennek: »Uram!
Uram! tísis csak én velem takaródzol mindég! mé nem mégy magad? A csikót
mëgkértem én, de úgy mëvvertek érte, allyig érzëm a lapoczkámot!«
»No hát! itt van ëgy összemarék arany, mëg ëgy összemarék ezüst, tarcsad
a kötődöt, kérd mëg újra, hátha pézé majd idaggyák!« Pétër fëlfogta a
kötőjit, az Úristen belemérte a pézt, avval mënt.
Beállit az ëstállóba, hogy hát má ingenn nem atták a csikót, aggyák ide
pézé! De azok hát hogy is atták vóna! huszonnégy esztendő alatt annak a
lónak az az első csikaja, bizony kikergették Pétërt most is, a kötőjibű
úgy hút szét a péz, mint a falevel.
Mikor Pétër elmënt, látta az asszony, hogy minő szép pézt szórt el az az
embër, kár nem vót odannyi, aszongya, mënnyi pézt attak vóna azé! De a
fia csak aszonta, hogy nem anná ő aszt oda a világé së!
Pétër a hogy hazaér, kérdezi az Úristen, hogy »hát van-ë csikó?« »Dehogy
van, dehogy van! në kűggyé má engëm, Uram! mer én többet nem mënëk, az
embërt még pézire is úgy kikapattyák, hogy kivánsága sincs többet
visszamennyi!«
»No, Pétër! csak még ëcczër ereggy vissza! ha má së ingenn, së pézé nem
aggyák, kérdd mëg az Isten nevíbe! hátha úgy idaggyák! Ereggy csak, në
fé! most nem kapsz ki!«
Az Úristen biztatására Pétër valahogy rászánta magát, elmënt
harmagyikszor is.
»Azt üzenték, hogy má ha së ingenn, së pézé nem aggyák ide, aggyák ide
az Isten nevíbe!« monta Pétër a kérelmet. Az öreg, az apjok gondolkozóba
esëtt. »Tudod-ë, mit, fiam!? aggyuk oda ezt a csikót, ha má az Isten
nevibe kérik. Az Isten adható, vëhető, ő a csikót is mëg az annyát is
elvëhetyi, ha akarja! Ha odaggyuk, mëg nekünk maj csak visszapótollya!«
A fiúnak mit vót mit tënnyi, az apjának engennyi kellett, beleëgyezëtt.
Mëgörűt Pétër, odaugrott a jászúho, nyakába kapta a kis csikót, »Isten
ággya mëg!« avval loholt haza.
Mikor hazaért, lëtêtte a kis csikót. Az ëcczërre olyant rúgott a
pádamëntomon, hogy két kő mingyá fëlszakatt belűlle. Tátos vót a ló,
tátos, mëllácczott azt mingyá!
Az Úristen még ëgy aranyalmát hagyott ott a kis gyerëknek, avval
mëgköszönték az asszony jókarattyát, oszt elmëntek.
A kis gyerëk mëg ott jádzott a ház főggyinn a kis csikóval, guringázták
egymásnak az aranyalmát, az asszony mëg az arankarszékënn az
aranguzsalyrú ereszgette az aranyfonalat, oszt jóézűekët mosolygott,
mikor a szépen nyőnyi, beszényi kezdő fiacskáját látta.
Ecczër nagysokára, a kis gyerëkbű má legény lëtt, zavargás támad otki.
Nagy csitípatéval gyönnek-mënnek, tele van néppel az egész ház. A
háborúbú mëggyöt a kirá.
Első szava is a feleségi vót. Hun van? hova tëtték? Az emberek csak
avval mëntëgetődzöttek, hogy a kirá levelbelyi parancsára bevették a
halálos temlëczbe. »Mënnyetek rögtön, hozzatok hírt rúlla, a csontyábú
csak ëgy kis darabot is, hagy csókolgassam meg!« De a temlëczbe mënnyi
nem mert sënki së.
A kirá fëlmérgesëdëtt, hogy hát nem fogaggyák má mëg az ő szavát së,
»te, szógálló! alómars! nézd mëg, mi van vele, hozz fël csak ëgy darabka
csontyát is!« A szógálló kíntelen-këlletlen mëgy, ëgënyest a temlëczhë.
Benéz a kúcslyukonn, hát majd hogy hova nem lëtt a nagy fényességtű, a
mit látott. Szalatt föl ézibe, monta a királynak, hogy nem lëhet oda
bemënnyi, mer ott minden százszor szebb, mint a kastélyba, csupa arany,
oszt úgy világít, maj mëvvakú tűlle az embër.
Lëmëgy a kirá magába. Nem hitte, a mit a szógálló mondott, benéz a
kúcslyukonn ő is, bizony olyan világosságot látott, hogy hetvenhécczër
törte ki a nehézség. Azután benyitott. Ott látta az asszont a gyerëkkel
ëggyütt a sok arany hómi közt, de nem ösmerte mëg a feleségit, mer iszën
annak ëgy karja – a jobb – nincs. Odamënt az ágyho, lëfeküdt. A hogy
feküdt, a féllába, lecsúszott az ágyrú. Mëgláttya az asszony, odaszól a
fiának: »Ereggy oda, édes fiam, tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha
jó vóna!« A gyerek – má mint Hajnal János – odamënt, az apja lábát
visszatëtte az ágyra. Nemsokára a másik lába is lëcsúszott. »Ereggy,
fiam! tëdd fël a lábát, apád vóna az nekëd, ha jó vóna!« A gyerek megint
fëltötte.
Harmacczorra az ëgyik kézit ejtëtte lë a kirá alvásába. Az asszony
mögínt odakütte a fiát: »Ereggy, fiam! csókold mëg a kézit, apád vóna az
nekëd, ha jó vóna!« A fiú oda akar mënnyi, hogy majd mëgcsókollya az
apja kézit, de az csak felugrott, feleségit, gyerëkit az ölibe kapta,
össze-vissza csókolgatta őköt. Nagyon megőrűtek oszt minnyájan, a kirá
átvitte őköt a kastélyba, a kis lovat mëg beköttette az ëstállóba. Ők
mëg magok éltek boldogann.
De a ződnadrágú szakács még most së nyúgodott. Azon törte az az eszít
mindé, hogy hogy tëgyën bosszút valakinn. Gondolt ëgyet. Ő majd a kis
kiráfira, Hajnal Jánosra ráfog valamit, az apjának elárollya, az mëg
majd kivégeztetyi.
Úgy is vót. Hajnal Jánost beárolta valamivel, a kirá mëg mëmmonta neki,
hogy készüllyék a halára, mer másnap délelőtt tizenëgy órakor végi
lëssz.
Búsúl Hajnal János nagyon. A hogy járkál nagy szomorúságába, hallya,
hogy az ő kis lova olyant rúgott az estállóba, hogy még a fundamentoma
is rëzgëtt. Odamegy Hajnal János, nézi a kis lovat, mi baja? De annak
nem vót sëmmi baja, csak azé dobbantott, hogy őt hítta, mer mëttutta,
hogy bajba van.
»Mi bajod van, kedves gazdám! mé vagy olyan szomorú?« Hajnal János akkor
elmondott neki mindënt, hogy most má végi van, most má el van veszve.
»Sohsë búsúlly azonn, kis gazdám! Hónap, ha a vesztőhêre visznek, kérd
mëg az apádot, hogy hagy vezethessed körű az udvaron még utóllyára a te
kis lovadot. Ha mëgengegyi, a többinn në búsú, az má az én dógom!« »Jó
van, kis lovam! úgy tëszëk!«
Elgyön a másnap délelőtt tizenëgy óra. Hajnal Jánost vinnyi akarják
vesztenyi. »Kedves édës apám!« – kezgyi a szót Hajnal János – »engedd
meg, hogy az én kedves kis lovamot, a kivel ëggyütt nevekëttem fël, az
udvaronn körűvezethessem, nem mënëk vele sëhova së, még a kapunn kívül
së!« »Jó van, hát vezesd ki utóllyára!«
Kihozza Hajnal János a kis lovat, ráül. A kis ló mëg csëndësenn odasúgja
a gazdájának, hogy »jó mëgszorídd a két lábaddal az ódalomot, mer lëkap
rúllam a szé!« Hajnal János szót fogadott. Allyig hogy mëgszoríttya a ló
dërékát, allyig mënnek két lépést, fëlszáll a kis ló gazdájával ëggyütt,
fël, magosra, mëntek olyan sebësenn, mint a gondolat. Nagysokára ëgy
gyönyörű szép mezőn lëszátak, mëgállottak ëgy kicsit. Mikor mán jót
fújtattak, utnak indútak mëgínt.
Akkor aszongya a kis ló a gazdájának: »Kis gazdám! ezënn az útonn të së
në láss, së në hally! Akármit láccz, në lásd mëg, në vëdd fël! Tudod-ë,
de szót fogaggy!« Hajnal János megigírte.
Mënnek, mënnek, mëndëgélnek, az út szélyin meglát János ëgy gyönyörü
szép arany sastollyút. »Ennye, kis lovam! de szép sastollyú, de jó vóna
ha az enyím vóna! vëgyük fël!« »Montam, kis gazdám! hogy sé në láss, së
në hally! de má ha szótá, hát vëgyük fël!« Fëlvették.
Mëntek tovább.
Nemsokára János mëgínt mëglát az útonn ëgy aranpatkót. »Jaj! de szép
aranpatkó ez, kis lovam! de jó vóna ha felvënnénk! jó lënne a te
lábadra!« »Montam, kis gazdám! hogy së në láss, së në hally, de má ha
így vagyun, vëgyük fël!« Azt is fëlvëtték.
Harmagyikszor ëgy szép aranyhajszálat látott mëg Hajnal János, arra is
kivánkozott, nem hatták ott azt së.
Akkor oszt a tollyút is, patkót is mëg a hajszálat is kendőbe kötte,
eltëtte a zsebibe.
Mëntek, mëndëgétek, árkon-berkënn kërësztű, Hajnal János má azt hitte,
hogy sohse tanának többet embërëkre. Únta má az utat nagyon.
De nem soká këllëtt neki várakoznyi, tanátak ëgy várast, abba lakott ëgy
kirá, a czudarországi kirá.
Akkor bemënt a kiráho, szógálatra ajálkozott; a kirának épenn még ëgy
kocsisra lëtt vóna szükségi, fëlfogatta. Igy lëtt Hajnal János a kirá
udvarába a tizënkettegyik kocsis.
A kis lovat mëg eleresztëtte, elcsapta ëgy féreeső kerbe, a csimára.
Hajnal Jánosnak a sok kocsis közt a legjobb sora vót. Ő së nem kefét, së
nem csutakolt, csak ënnyi mëg innya adott a lovának, az övé mégis a
legszëbb vót. Irígykëttek is rá a kocsisok; sugdosták-bugdosták
ëgymásközt, hogy kék ezt kitúrnyi innen. Hát az még hogy fëlingesztelte
őköt, mikor János a tollyút, a patkót mëg az aranyhajszálat kitëtte az
ablakba! Olyan világosságot adott, hogy së gyërtyáé, së pëtlóriomé nem
këllëtt szaladgányi a kiráho, eltartotta az fényësséggel az ëstállót
jobban, mint a világító.
A kocsisok ëcczër összebeszétek, bemëntek a kiráho. Elárolták, hogy ez
së nem csutakol, së sëmmit nem csiná, mégis legszëbb a lova, mëg hogy
van neki egy tollyúja, patkója, mëg ëgy aranyhajszála, az még jobban
világít, mint a mécsës! Nem lëhet valami tiszta szër!
A czudarországi kirá is gondolt ëgyet. Behívatta Hajnal Jánost. Azt
kérdëzi tűlle: »Hogy van a te, János, hogy nektëk az óba sohsë këll
világító!? Hallottam, hogy van nekëd valami sastollyúd, patkód mëg
aranyhajszálad, hogy az világit! Hozd be csak mind a háromat!«
János gondolta, hogy itt má baj lësz, de csak bevitte. Mëgláttja a kirá,
mëvvizsgállya. »No, János! adok én most nekëd ëgy fëladatot, ha të azt
hónap tizënëgy órára végre nem hajtod, halá fia vagy! Ha të azt a
világszépasszont elé nem kerítëd, a kinek a fejérű ez a hajszál való,
véged! Tudod-ë?!«
Szegény Hajnal János belenyugodott sorába, nagyon elszomorkodott, oszt
kimënt a kis lóho a káposztás kerbe, a ki akkor is a csimát rágta.
»No! mi baj van, kis gazdám!« – kérdëzte a ló. »Haj! haj! nagy baj van
kedves lovam, aszonta a kirá, hogyha azt a világszépasszont hónap
délelőtt tizenëgy órára ide nem hozom, akkor végem!«
»Hát az ëgy kicsit bajos lëssz, kis gazdám! de majd tëgyünk rúlla! De rá
hallgass, a mit most mondok! Elmégy a Dunáho, ott vár rád ëgy aranbárka,
abba lëssz mindënféli szép portéka. Të mëg görög lëszël, beleülsz, oszt
majd visz tígëd a víz a Dunán ëgy nagy kastély elejbe, ott kikötöd a
bárkát. A nagy kastélyba lakik a világszépasszon. Maj lëmëgy vásállanyi
a szógálló is, mëg a szobalyány is, të në aggy el ëgyiknek së sëmmit!
Mondd, hogy győjjön lë a kiráné, annak majd adsz. Akkor lëmëgy a kiráné,
bemëgy a bárkába, mikor má jó odbe lëssz, indídd el a bárkát, oszt
hozzad haza!«
János szót értëtt, oszt elindút. Mënt, mënt nagyon sokáig, míg a Dunáho
ért. Ott beleült az aranbárkába, vitte a víz, míg a várkastély elejbe
nem értek. Ott megát, a bárkát kikötötte. El keszte oszt kiabányi
»Vëgyënek szép portékát, vëgyëneek!«
Meghallotta otfël a világszépasszony, lëkűtte a szógállót, de János nem
adott neki sëmmit. »Győjjön a kiráné!« Lëmënt a szobalyány, de János
csak a kiránéval akart beszényi, lëmënt oszt akkor maga a
világszépasszony.
Belép a bárkába, nézëget, válogat, vót is ott mindënfajta szép portéka!
Ëcczër csak azon vëszi ëszre, hogy elindút a bárka. Má jó húsz ölre odbe
lehettek a vizbe, mikor a kastélybú észrevëtték, de má akkor késű vót.
Aszongya a világszépasszony a legénnek: »Hallod-é, ha magadnak akarsz
vinnyi, én szeretlek ettéd lëszëk, de ha a czudarországi kirának viszël,
akkor mëgátkozlak!«
Hajnal János csak annyit mondott, hogy »én is szeretlek, de még most az
enyím nem lëheccz! maj kiforog az idő mindënt!«
Mikor hazaértek, János bevezette a világszépasszont a czudarországi kirá
elejbe. Az bevitte a maga házába.
Jánost nemsokára újra hivatta a kirá. »Ha azt az arancsődört mëg
aranyménëst el nem hozod, a honnan ez a patkó való, hónap délelőtt
tizënëgy órára fejedët vétetëm!«
János mëgint kimënt a kis lóho. »Mi baj, kis gazdám!?« János elmonta,
hogy mi baj: »Ú, isz arrú könnyen tëhetün! Ereggy be a kiráho, kérjé
huszonnégy mázsa szurkot, mëg huszonnégy bivalybőrt!«
János mëghozta mind.
Akkor felrakta a kis ló hátára, ő mëg a hegyibe ült, oszt szátak, mint a
madár, még ëgy nagy erdőbe nem értek. Ott megolvasztották a szurkot,
János fëlrakta mind a kis ló hátára, minden mázsa szurok fëlé ëgy
bivalybőrt terítve. A kis ló mëg odadott Jánosnak két kötőfékët, másszék
fël ëgy fára, de jó odakösse magát, hogy lë në essék onnan. Azután
aszonta neki: »Ha maj nagyot nyerítëk, elévágtat ëgy nagy arancsődör,
mink maj birkozunk. Ha látod, hogy ő a hasa alá kap engëm, vëdd elé a
spádédot, oszt dő’ bele, mer akkor engem legyőztek!«
Fëlmëgy János a fára, a lábát, derekát jó odakötözte a fáho. Egy kis idő
múva felkiát a kis ló: »Készenn vagy-ë má?« »Készenn!« monta János.
Akkor a kis ló olyan csudálatosat nyerítëtt, hogy a fák levelei mind
lehúllott, az a fa mëg, a minn János vót, ketté hasatt.
Ëcczër nagy lódobogás hallacczik, gyön az arancsődör. Összemënnek a kis
lóval. A csődör a kis ló hátárú mingyá lërúgott vagy tíz mázsa szurkot,
de a kis ló a csődör féfarát mindenestű lerúgta. Azután hogy próbára
tegye kis gazdája hűségit, úgy tëtt, mintha a csődör hasa alá menne, de
nézte Jánost is. János a fán má vëtte elé a spádét, akkorra a kis ló
kiugrott a csődör aló, lëgyűrte a földre. János látta, hogy a kis tátos
legyőzte a csődört, lëgyött a fárú. Felült a kis lóra, oszt a csődör, ő
mëg a kis ló, a hogy vágtattak, nagyot nyerítëtt a csődör, oszt akkor
mint a zívatar mënt utánok az egész ménës.
Hátraszól a kis ló: »Itt van a balfilembe ëgy bontó fésű, hajídd a ménës
közé, de azt mondd hozzá, hogy: »Sűrű erdő sima fagygyal utánnunk
terëmjën!«« Hajnal János úgy is járt el, a hogy a kis ló monta.
Mikor hazaértek, megijett a kirá. Mit csinállyon ő evvel a sok vad
lóval? Jánost úgyis el akarta vesztenyi, hát most aszonta neki: »Ha
elhoztad, hát szilídítsd mëg!« Odamëgy a kis lóhoz tanácsé. »Mi baj, kis
gazdám?« Ez mëg ez, elmongya János, mit mondott a kirá. »No, ha csak az
a baj, az má sëmmi! Majd én közéjik mënëk, de mëg ne gondolkozz
sëmmírű!«
Úgy is vót. A kis ló a vad ménës közé szalatt, oszt mind olyan szilíd
lëtt, mint a bárán.
A kirá nem tudott mérgibe micsinányi, hogy ez a Hajnal János mindënt úgy
mëttësz, a hogy ő parancsollya. Gondolt ëgyet mëgínt. Magáho hivatta
Jánost »Hallod-ë, János! ha nekëm ezt a lovakot mind ëgy csëppig mëg nem
fejëd ëgy kádba, készűheccz a halára!«
Jancsinak mit vót mit tennyi, sorba a kádho vezette mind. Mikor má az
utóssót fejte, a sok tüzes kancza tejitű má maj mëffőtt a kezi. A kádba
csakúgy zubogott, tajtékzott a sok forró tej. Ha belevettek vóna
valakit, olyan lëtt vóna, mint ëgy tëpërtő.
A kirá mos mëg má asz kivánta, hogy Hajnal János, ha má mëffejte őket,
fürgyön is mëg a tejikbe.
Kimëgy a kis lóho, kérdëzi nasz szomorúvan, hogy »most mit csinállyum
má!?« »Sebaj, kis gazdám! majd a kád mellé állok én, ha të beleugrasz, a
többi az én dógom!«
Mëgy János a kádho, bele akar ugranyi, a kis ló is sebësenn csak beleköp
a kádba négy mázsa jeget, Jancsi vigann viczkándozott a tejbe, mer má
mëghívëlt. Mikor mëg kigyött belűlle, hécczërte szëbb lëtt.
Ott vót a kirá is, látta, hogy Hajnal János mëg hécczërte szëbb lëtt.
»Ennye, hát beleugrok én is, hátha szëbb lëszëk!« Beleugrott ő is, de a
kis ló tíz mázsa vassz..t köpött bele, fëlforrt a tej újfënt, a kirá mëg
csak mëgsült, mint a tëpërtő.
Hajnal János mëv vót könnyebbűve. Aszongya a kis lónak. »No! má enyím a
világszépasszony, ëgymásé lëszünk má!« De a kis ló aszonta: »No no!
kedves gazdám! në olyan hamar! tudom én, mit tart az az asszony! várd
mëg, ha én melléfektetlek, akkor elvëhetëd!«
Hajnal János akkor fëlmënt a világszépasszonyho. »No végi má a
czudarországi kirának, hát parancsolsz-ë të valamit!?« A
világszépasszony elévëszi az aransastollyút. »Hallod-ë, Hajnal János! ha
të nekëm azt a sast elhozod, a kibű ez a tollyú való, akkor ettéd
lëszëk!«
Kimëgy János a kis lóho, eléaggya a panaszszát az aransas felő. »Në
búsú, kis gazdám! em mán nem is baj. Kérjé a világszépasszontú
huszonnégy köböl kölest mëg huszonnégy akó bort, de ëgy hordóba!«
A világszépasszony kimérte a kölest mëg a bort, azt János fëlrakta ëgy
talyigára mind.
Mënnek, mënnek, mëndëgének, beérnek ëgy nagy erdőbe, ott ëgy nagy fa
alatt megátak.
A sas épen otthon vót. A kölest lerakták a fa alá, a zsákok száját mind
fëlgyűrték, a hordó fenekit beütték, a dëszkát mëg, a kit a fenekinn
betörtek, elgyugták a talyiga alá.
Akkor oszt elbújtak.
Lëgyött a sas, ëgy szivásra mind fëlszippantotta a kölest. Akkor bebújt
a hordóba, hortyogatta a bort befelé. Akkor elégyött János, visszatëtte
a hordó fenekit, lëszögezték, fëltëtték a talyigára oszt vitték haza a
gyönyörű szép aransast.
Otthon nagyon megörűt a világszépasszony, Jánost mëgölelte, mëgcsókolta.
Nemsokára osztann lakzit laktak, fagygyút sz....k, avval világítottak,
még most is boldogann élnek, ha mëg nem haltak.
_Lejegyeztem Besenyőteleken (Heves vármegye) Tingër Jóska
czigánykovácstól. Itt született, idegen nyelvet nem tud, analfabéta
ember. Lejegyzés ideje: 1903. decz._