Vót ëcczër a világonn ëgy szëgény asszony, mëg annak ëgy legénszámba
mënő fia. Egy rossz viskóba laktak, a kinek az ódala bornyúganajbú vót.
A legén szégyëllëtte a bornyúganajos házat, elhatározta, hogy elmëgy
szógányi.
El is mënt. A hogy mëgy, mëndëgé, beér ëgy nagy erdőbe. Má jó
távolyosann mëhetëtt, mikor ëgy fekete embërrel tanákozott. »Hova mégy,
öcsém?« kérdezi a fekete ember. »Elmënëk, szógálatot keresek!« feleli a
legény. »Gyere hozzám, adok én szógálatot.« »Nëm mënëk én, az apám is
mëhhatta a testamentomába, hogy fekete embërhë në mënynyek szógányi!«
A hogy ezt kimonta, elindúlt újra. Egy darab idő múva, mëgint tanákozik
a fekete embërrel. Az újra hijja magáho szógálatba, de a legény nem át
el. Mëgy, mëgy, harmacczor is evvel tanákozik, a ki nem ëgyeb az
ördögné. Harmacczorra aszongya neki az ördög »á el hozzám, legény, mert
të ezënn a vidékënn úgyis hiába keresël szógálatot, mer ëgyeb lakója
nincs nálam.« A legény már látta, hogy jobb mëffognyi, mint
eleresztenyi, – elát.
Akkor aszongya neki az ördög: »tudd mëg: nálam három nap az esztendő,
azalatt mindég fát kell hordanod innen az erdőrű!«
A legény beszegődött. Első nap mëgy az erdőre, befog két szürke lovat.
Mëgrakja a kocsit tetejivel, nógatta ő a két szürkét, gyűvöztette, de
nem húzott az a szentnek së. Elévëtte oszt, verte őköt czudarú. A hogy
veri, mëgszólal az ëgyik: »në verjé bennünköt, barátom! iszën mink is
pap vótunk, míg embërëk vótunk!« A legény a hogy ezt a szavakot
hallotta, nem verte őköt többet. Aszongya azután a ló mëgint: »Tudod-ë,
minek ez a sok fa? Lelkëk alá tüzelnek itten!« Ekkor oszt mëggyőződött a
legény, hogy ő csakugyan az ördögöt szógállya.
A mikor má kitelt a három nap, a lovak azt a tanácsot adták neki, hogy
ha jutalmat kér, ëgyebet në fogagygyon el, csak az ördög újján lévő
gyűrőt! Úgy is vót. Mikor az ördög ki akarta fizetynyi, kínát őneki sok
mindënfélit, de ő csak a gyűrőt követëlte, az ördög forgatta oszt a
szëmit mérgibe, de utóllyára mégis muszaj vót ő a gyűrőt odannyi.
Ő má ösmerte a gyűrő tulajdonságát a lovaktú, mikor hazaért vele,
letelső dóga is avvót, mëffordította a gyűrőt. »Kedves gyűröm! lëgyék
itt mindën fájín ennyi-innyavaló az anyámnak!« Lëtt is mingyá, allyig
birta el három asztal.
Mikor jólaktak, aszongya a legény az anyjának: »tudja-ë, mit, édës
szülém!? mënnyék el maga a kiráho, oszt kérje mëg nekëm a lyányát!«
El is mënt az asszony, de úgy kiutasították, hogy mëffogatta, hogy ő má
në mënnyék többet lyánykérőbe, még él!
»Nohát majd elmënëk én!« monta a legény.
Mikor bekopogtat a kiráho, eléaggya kérésit, hogy mismi járatba vóna. A
kirá nem igírte neki a lyányát, de aszonta, hogy »ha szëbb palotád lësz,
mint nekëm, azután a két ház közt aranyhidakot építesz, az út mellett
ezüst, aranyfák lësznek, azokonn szépenn csicsërgő madarak, akkor odadom
a lyányom, máskép nem!«
Hazament a legény, ëgyet fordított a gyűrőjinn, másnap rëggerre má
mindën úgy vót, a hogy a kirá monta.
Gyön a kirá mëgnéznyi, hogy úgy van-ë vallyon? hát látja, hogy úgy van
a! szëmi-szája elállott, úgy gyönyörködött a sok szépségbe. No! mos má
oda këll annyi a lyányát!
Hét országra szóló lagzit csaptak, vót ott mindën, csak jó nem, annyian
vótak, hogy még… az öt ujjamonn is mëllëhetëtt vóna olvasnyi.
Hanem ëgy vót a hiba: a lyány nem szerette a legényt. Összekaccsantott a
kocsissal, kapta teremtette! mëg is szökött vele, még a gyűrőt, azt a
fájín gyűrőt is elvitte. Elmëntek a hetvenhetegyik szigetre.
A szëgény legény mëg másnap a bornyúganajos viskóba ébrett fël. Kereste
a feleségét, a kocsisát, ëgyik së vót tanáható, no em má olyan biztos,
mint a Matyi diszna, hogy ëgyütt szöktek el, a kutyák! De fël is tëtte
ám magába, hogy ha törik, ha szakad, a feleséginek mëg a gyűrőnek mëg
këll lënnyi, de letalább a gyűrőnek!
»Süssé nekëm, édës anyám! ëgy pár bogácsát, varrjá ëgy tarisznyát, oszt
hagy mënëk, mert nekëm el muszaj mënnyi!« El is indú.
Az útonn tanákozik ëgy egerrel. »Hová mégy, te legény!? – kérdezi az
eger – mehetëk-e én tëveled?« – »Gyere no, – mongya a legény, – letalább
nem mënünk gyalog!«
Mënnek ők ketten, mëndëgének, útközben tanának még ëgy macskát mëg ëgy
kutyát, mind a kettő hozzájok kéredzëtt. Igy oszt mëntek négyenn.
Mire má jó elfárattak, ëgy tengërparthó értek. Ott oszt megállottak.
Tanakodott a legény magába, hogy hogy ér má ő el a hetvenhetegyik
szigetre? De csak nem tutta kisütynyi a móggyát. Akkor odaszól neki a
kutya: »mi bajod, kedves gazdám! hátha mink is tunnánk rajtad valamit
segítenyi?« »Sose tuttok tik az én bajomon segítenyi!« »Hátha! mondd el
csak!« Elmongya a legény, hogy ëgy gyűrőjé kék elmënnyi a hetvenhetegyik
szigetre, a kit az ő feleségi, ëgy királyány lopott el, azt kék még
ëcczër visszakerítenyi!
»No, ho csak az a baj, – mongya a kutya, – maj segícsüm mink azonn! –
Gyere csak te, macska, ugorj fël a hátamra, të mëg te, eger, a
macskáéra!« Mikor mind az ëgymás tetejibe vót, a kutya a vízbe vette
magát, mëntek a hetvenhetegyik sziget fele. Nagyon sokáig usztak, a
kutya farka már olyan vékonyra kopott a vízbe, mint ëgy orsónyeli, de
azé ëcczër odaértek.
Ott vótak a hetvenhetegyik szigetënn.
Ott tanátak ëgy szép, ámbitusos házat. Bemëntek oda. A kutya lëfeküdt az
ámbitusra, a macska beült kivelrű az ablakba, az eger mëg bemënt a
házba, fëlmászott a kaszlyira.
Nem vót otthon sënki. Épen valami vígasságba vótak akkor is. Mikor
hazaérnek, mëlláttyák a kutyát, a macskát mëg az egeret, aszongya a
mënyecske: »úgy gondolom én, hazúrú valók ezëk az állatok, minket
gyöttek ezëk fölkeresnyi a gyűrőjé!« »Ugyan, hogy gyöttek vóna má
hazúrú, no!? Nem látod, hogy a kaszlyin van ëgy eger, oszt a macska azt
nézi az ablakbú?« Ráeresztették oszt a macskát az egerre, de csak
mutatta, mintha mëg akarná fognyi, de azé nem fogta mëg.
Este a mënyecske fét nagyon, hogy elvëszik tülle a gyűrőt, écczakára
oszt a szájába tëtte. A mënyecske mindég tátott szájjal szokott alunnyi,
most is úgy feküdt, ezt mëgtutta az eger, odament, a szájába
belemicsinát. Köpködött a mënyecske ezërig, de akkor a gyűrőt is
kiköpte, az eger së vót rëst, vitte a macskának, a macska a kutyának. Az
a szájába a nyelvire vëtte, oszt a hogy gyöttek, mëntek visszafele.
Sokáig mëntek má nagyon, a kutya nagyon szomjann vót, innya kezdett. De
a gyűrőt mëg kiejtëtte a szájábú. Dévánkozott ő azonn nagyonn, de má nem
tëhetëtt ëgyebet, kiúsztak a partra, ott a gazdájának mëgjelëntëtte a
szerencsétlenségët.
»Hennye no! az ammenodot! mingyá agyon ütlek! mi lësz mos má belűllünk?
Ereggy vissza, keresd mëg, aggyig vissza në gyere, míg mëg nem tanálod!«
Visszafordút a kutya nagy szomorúann.
A hogy úszik, elejbe kerű egy nagy hal, a kutya is rögtön átkapta a
derekát. Jajgatott oszt a nagy hal. »Jaj! eressz el, eressz el! ha
eleresztël, visszaadom, a mit elvesztëtté!« »Hát mit vesztëttem én el,
te?!« »Hát az aranygyűrőt!« »No jó, de visszahozd!« – avval eleresztëtte
a nagy halat.
A halak királlya, mer av vót, trombitát ëgy nagyot, arra mindën hal, a
ki a tengërbe vót, oda gyűt. Aszongya nekik: »tanátatok-ë tik nem régibe
ëgy aranygyűrőt?« Azok aszongyák, hogy hírit së hallották az
aranygyűrőnek, nem még hogy látták vóna. Arra mëgint aszongya a halak
királya: »igazis a! itt vattok-ë tik minnyájan?« Aszongyák, hogy: nem!
»Hát ki nincs itt?« Mënnézik, hát csak ëgy nem vót ott, az öreg sánta
bicëgő. Nagysokára az is elétápászkodott.
Aszongya neki a halak királya: »add ide azt az aranygyűrőt, a kit az
elébb tanátá.« »Nem adom biz én! – morgotta a sánta bicëgő – mënnyit
bicëgtem én azé!«
Akkor oszt kapott ëgyet, olyat a fili tövire, hogy mingyá kiköpte a
gyűrőt.
A kutya visszakapta a gyűrőt, uszott vele a gazdájáho, oszt mëntek
vissza a bornyúganajos házba.
De má akkor hiába forgatta a legény ő kelmi a gyűrőt, elvesztëtte mindën
erejit, ő neki még muszaj vót hóttyig mëgelégënnyi a csúnya házzal.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa (Hörcsikné) paraszt
asszonytól. Lejegyzés ideje: 1903. decz._