Aszongya rá a kocsmáros: »Járt bizony, lelkëm!«

»Hát mikor?«

»Biz’ annak van má vagy ötven esztendeji, a mikor még én is fiatal

vótam!«

»U! isz’ nem olyan régënn vót e, csak máma!«

»No! máma nem láttam!«

Avval ki vót fizetve az ördög feleségi apró pézzel.

Amazok mëg fëlkerekëttek, a kis ló mënt velëk, mint Dobsos Pétërrel a

bornyú.

Má jó mësszi lëhettek, aszongya Viola Rózsának: »Má mëg mind a két

arczom ég. Biztosann az a kutya apám fogott űzőre bennünköt. Vátozzá të

tólé, én majd arankacsa lëszëk, engëm nem tud kicsalogatnyi, nëfé!«

Úgyis vót. Rózsa lëtt a tól, Viola az arankacsa, ott uszkát, bugdácsolt

a tól közepinn.

Az ördög Plutódrómó mëgösmerte őköt.

Mënt a tól partjára csalogatta a kacsát. »Tasókám, tasókám! tas, tas,

tas!« Még szórt neki szëmet is, de a kacsának vót eszi, hogy mën në

fogassa magát.

Látta az ördög, hogy így nem mëgy sëmmire, lëvetkëzëtt, oszt mënt be a

tólba.

Mikor má a közepire ért, a kacsa kiúszott, a tól kiszáratt, az ördög mëg

hopponn maratt, úgy këllëtt neki hazamënnyi sëmmi nékű. Kapott is otthon

a feleségitű olyan szidást, hogy nem vëttem vóna fël soké. Minő lëhet a,

mikor az ördög feleségi veszekëgyik, mikor a mi asszonyaink veszekedésit

së lëhet kiányi!

Nohát! elég ah hozzá, hogy az ördög otthonn kikapott a meszelőnyellel,

Rózsa mëg Viola mëntek tovább.

Kis időre elértek ahho a faluho, a melyikbe Rózsa is születëtt. Ott

aszongya Viola Rózsának: »No! én mán nem mëhetëk tovább. Itt maradok a

falu véginn. Të mëg ereggy haza, de otthon mën në csókolly sënkit, mer

akkor engëm elfelejtesz.«

Rózsa fogadkozott, hogy dehogy csókolna mëg valakit a világé, hogy

felejtené má ő el az ő kedves Violáját, a ki mëgmëntette má az életyit,

de hánszor!

Avval mëcscsókolták ëgymást, Viola ott maratt a falu véginn, Rózsa mëg

mënt ëgënyesenn haza.

Mikor a kis kapunn belépëtt, annyira mëgörűt, hogy otthon van, hogy

mindënkit mëgcsókolt örömibe.

Igy oszt Violát csakugyan elfelejtëtte.

Szëgén Viola! várt ő rá a falu véginn soká, naprú-napra, csak várt, csak

várt, de Rózsa nem mënt érte. Má tutta, hogy biztosann elfelejtëtte.

Fogta magát, minek várjék hiába? bemënt a faluba, hogy majd elá

szógállónak. De véletlenű épenn a Rózsa házokho utasították, mer ott

csakugyan szükség lëtt vóna ëgy jó szógállóra. Viola mëg szép is vót,

erős is vót, Rózsa annya mingyá beszegőttette.

Viola csak akkor vëtte eszre, hogy Rózsáékná van, mikor Rózsát mëllátta.

De nem szót neki, az mëg nem ösmerte mëg.

Ëcczër ëgy este, hogyím Viola a konyhába fekütt, kimëgy hozzá Rózsa. Azt

hitte, hogy olyan szógálló, mint a többi. De nem tudott vele sëmmire së

mënnyi, Viola mindég az ajtót tëtette be vele, mer akárhánszor becsukta,

mindég kinyít utánna. Igy vót ez reggelyig, mikor má Rózsának ott

këllëtt hannyi a konyhát.

Rózsának má akkorra két legéntestvéri is vót. Violát azok is

mëszszerették. Jártak is ki hozzá, de azok is csak úgy jártak, mint

Rózsa, kivel a kéménylyukat gyugatta szűntelen, kivel mëg a tüzet

takartatta.

Harmannapra kérdëzte Rózsa a testvérjeit: »mëntetëk-ë tik vele

valamire?«

Azok elmonták, hogy bizon nem mëntek ők!

Szöget ütött ez a Rózsa fejibe. Hogy së ő, së a két testvéri nem këll

ennek a lyánnak, biztosann van valakiji, a ki écczaka hozzá jár.

Elhatározta, hogy mëglesi.

Úgyis vót.

Másnap écczaka Rózsa nem fekütt lë, ha lëtérgyepëlt a szobaajtóho, a

kúcslyukho, oszt onnat vigyázta Violát.

Ëcczër csak láttya, hogy Viola kelebibű kiszá két gyönyörű fejír galamb,

oszt csókolódzonak. Viola mëg rázta fëlëttök a kézit, oszt aszonta:

»Hiss te! hiss te! në csókolódzatok! a csóktú felejtëtte el Rózsa is

Violát!«

Hallotta ezt Rózsa, mingyá eszibe jutott, hogy mit fogadott ő Violának,

oszt hogy csakugyan elfelejtette. Kimënt mingyá a konyhába, bocsánatot

kért Violátú, az szívesenn mëgbocsátott neki. Azután mëgölelték,

mëgcsókolták ëgymást.

Másnap mëg ëgygyé lëttek, mëgesküttek, olyan lagzit csaptak, hogy

sarkánn futott a bor mindënkinek. Még máma is fut, ha van minek.

Rózsa mëg Viola még most is ének, ha valamiképenn azóta mëg nem haltak.

_Besenyőtelek, Heves vármegye. Szabó Julcsa, 35 éves, irni-olvasni tudó

asztalosnétól. Jász-árokszállási születésű. Lejegyzés ideje: 1903.

november vége._

Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok-megyéből; Magyar népköltési gyüjtemény 9. kötet · 第 52 / 222 题