Rózsa mëttëtte.
»No! most tróbákozz a páczával!«
Rózsa má mëbbirta mozdítanyi a nagy vasrudat.
»No! gyere, mos mëg csókold mëg a jobb kezem!«
Rózsa mëcscsókolta. A páczát má fël birta emelnyi.
»Gyere! csókold mëg az ëgyik képem!«
Rózsának egész kedvi szërint mënt mindën. A lyány arczát mëcscsókolta, a
vaspáczát má fékezibe is elbirta.
»Csókold mëg a másikot is!« – monta Viola. De má akkor Rózsa csak úgy
jádzott a páczával, mintha ostor lëtt volna.
Akkor Viola bemënt vissza, hogy valamit eszre në vëgyënek odbe. Rózsa
mëg mënt be jó reménséggel az ëstállóba, fëlült a lovakra, oszt vitte az
arammezőre.
Otki a vaspáczával úgy elverte a lovakot, hogy allyig vót bennëk élet.
Este mëg má csak úgy gyöttek haza fédöglöttenn.
Az ördög mëg a feleségi a kapuba várta Rózsát a lovakkal. »Vallyon
hazahozza-ë?« Má biztosra vëtték, hogy Rózsa a lovakkal nem birt
elbánnyi.
Ëcczër csak láttyák, hogy gyön a három szilaj csikó, úgy el vannak esve,
mintha má dögrovásonn vónának, Rózsa mëg csakúgy hëgyel rajtok, mint
valaki, a vaspáczával mëg ëgyiknek-ëgyiknek jó-jó odalapít.
Dújt-fújt az ördög mëg a feleségi, hogy ilyen pocséká vannak téve a
lovak. De nem csináhattak sëmmit.
Rózsa bekötötte a lovakat, oszt mënt be vocsorányi.
Vocsora közbe kisomfordát hozzá Viola, oszt aszonta neki, hogy »hónap is
úgy tëgyé, mint máma, akkor nem lëssz sëmmi bajod!«
Rózsának olyan jó kedvi vót, hogy majd az egész félécczaka süvűtött mëd
danolt.
Rëggel a hogy fëlkelt, az ördög Plutódrómó mëgint mëhhaggya neki, hogy a
három szilaj csikót vigye ki az arammezőre, ott legeltesse egész nap. A
vaspáczával mëg szilídíjje mëg őköt.
Rózsa mëg csak rázta a fejit, hogy »öhön! öhön! úgy lëssz! jó lëssz!« de
csak azt várta, míg az ördög bemënnyék.
Viola má ott leste az ablakonn.
Mikor mëllátta, hogy az apja bemënt, kisuhantott Rózsáho.
»Rózsa! gyere, csókold mëg az ëgyik kezem!«
Rózsa mingyá tutta emelnyi a páczát mëgint.
»A másik kezem!«
Rózsa má újbú fël bírta emelnyi.
»Csókold mëg az ëgyik képem!« – »A másikot!«
Egészenn úgy, hogy Rózsa a vaspáczával mëgint csak úgy tudott jádzanyi,
mint azelőtt való nap.
Avval bemënt az ëstállóba, vitte a lovakot ki az arammezőre. A
vaspáczával úgy-úgy símogatta őköt, hogy maj leroskattak bele. Estefele
is, a hogy gyött haza, az ördög szëmiláttyára paskolta végig mind a
háromnak a marját.
Az ördögnek maj mëhhasatt a szívi, mikor látta, hogy az ő lyányajit –
mer a három szilaj csikó az ő lyánya vót – hogy tëszi tënkre[25] ez a
Rózsa! El is vót a három csikó csigázva úgy, hogy allyig vót benne élet.
Monta is neki a feleségi, hogy »në bízd má a kezire a harmagyik nap,
inkább más dógot aggyá neki, mer a lyányainkbú nem lëssz élő, a hogy az
elévëszi a vaspáczával!«
Nem is bízta má rá az ördög Rózsára, hogy legeltesse a lovakot. Ha
másnap rëggel elejbe át, oszt aszonta neki, hogy van neki két palotája,
a két palota közt van ëgy tól,[26] ha azonn a két palota közt ëgy hidat
tud csinányi arambú, kérhet, a mit akar, oszt kitelyik vele az esztendő.
Rózsa ezt is Viola segíccségivel csináta mëg. Má hogy hogy-mint? nem
tudom, nem láttam, mer épen akkor aluttam a pëlyvásba,[27] elég ah
hozzá, hogy ëgy nap alatt avval is készenn vót Rózsa.
Akkor az ördög Plutódrómó aszonta neki, hogy »itt a sok kincs, viheccz,
a mënnyi këll, kitelt az esztendőd!«
De Viola titokba mëssúgta Rózsának, hogy sosë okoskoggyék ő avval a
pézzel, mivel, letjobb lëssz, ha mëszszöknek, mer itt ússë lëssz jó
végi. Letjobb lënne, ha azt a csikót vinné el, a ki az ëstálló véginn
hever, az ostoré is tud ványi, ha arra ráülnek, mëhetnek, a mére látnak!
Úgyis vót. Másnap hajnalba ráül Rózsa mëg Viola a lóra, mënnek sebesënn,
szának, mint a madár.
A hogy szának, a hogy szának, Viola érzi, hogy ég az arcza. Aszongya
Rózsának: »hallod-ë, ég az arczom! biztosann mëttutták, hogy elszöktünk,
mos gyönnek utánnunk!«
Hátranéz Rózsa, hát csakugyan gyött az ördög feleségi.
»Sebësenn! Vátozzá të templomé, én mëg remetéjé, oszt ha kérdëzik, hogy
nem láttunk-ë ilyen mëg ilyen fiatal párt êre mënnyi, mongyad, hogy
háromszáz esztendeji épűt ez a templom, azóta nem láttunk sënkit së!«
Úgy is lëtt. Rózsa templomé, Viola mëg remetéjé vátozott.
Gyött az ördög feleségi. Aszongya a remetének: »Ugyan, lelkëm! nem
látott êre mënnyi ëgy fiatal embërt mëg ëgy lyánt? ilyenëk mëg ilyenëk
vótak!«
Aszongya rá a remete: »Ez a templom má háromszáz esztendeji hogy itt
van, mëg hogy én is itt vagyok, de azóta êre nem láttam sënkit!«
A vén asszony muszaj vót, ha akart, ha nem, visszamënnyi. Ingenn járt,
nem kapott mëg sënkit.
A templom azután visszavátozott Rózsáé, a remete mëg Violáé, oszt mëntek
tovább. Mënt velëk a ló. a hogy mëhetëtt, nem sajnáta a lábát.
Ëcczër égëtt Violának a másik arcza is.
»Nézzé csak hátra, gyönnek má utánnunk mëgínt!«
Csakugyan, az ördög feleségi eszrevëtte otthon, mëllátta, hogy mënnek,
az iramított utánnok újfënt.
Rózsa rögtön csárdáé, Viola mëg kocsmárosé vátozott ëgy nagy puszta
közepibe.
Az ördögné csudákozott azonn nagyon, hogy ilyen hamar elvesztëtte őköt a
szëmi elő. Odamënt a kocsmárosho. »Ugyan, lelkëm! nem tunná mëmmondanyi,
hoj járt-ë êre ëgy fiatal embër mëg ëgy lyány?«