Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy pár embër. Vót annak ëgy fiok.
Elnevezték Rózsának. Mivelhogy nagyon szëgényëk vótak, Rózsának el
këllëtt mënnyi szógálatba.
A hogy mënt, mëndëgét, az útba tanát ëgy kërësztët. Az elejbe
lëtérgyepëlt, kérte az Istent, hogy segíjje mëg az úttyába, aggyék neki
szërëncsét.
Mikor ott jó kiimátkozta magát, elindút, el a nagy világnak, a
bizontalanságba.
Sokáig mëhetëtt má, mikor ëgy erdő szélyinn tanát ëgy palotát.
Be akart mënnyi, de az ajtók zárva vótak, nem lëhetëtt. Nézegét
mindënfele, hátha mëllátna valakit az udvaronn. De bizon nem vót ott ëgy
lélek së.
Ëcczër az ajtó mellett mëppillantott ëgy csëngőt. Nem húzva-halasztva a
dógot – mëhhúzta.
A csëngőszóra kigyött ëgy nagy ördög Plútódrómó – mer hát a vót az ördög
vára.
»Mit keresël të itt, hé?«
»Aggyon Isten jó napot! szógálatot gyöttem vóna biz én keresnyi, ha
tanánék!« monta Rózsa a Plútódrómónak.
»Jó, én nálam kaphaccz, én mëgfogallak. Három nap az esztendő. Ha
kibirod, jutalmat is kapsz!« – monta az ördög.
Száz szónak is ëgy a végi, Rózsa beát az ördöghö szógálatba.
Vót annak az ördögnek ëgy lyánya, Violának hítták. Szép, igazánn szép
lyán vót, csak av vót benne a csúnya, hogy mindég szurkos-piszkos ruhába
járt. Ennek a lyánnak Rózsa nagyon mëttecczëtt, de Rózsa së szóhatott
sëmmit, mer ő is mëszszerette Violát az első pillantásra.
Hát az a Viola még aznap este mëszszólította Rózsát:
»Hallod-ë të, Rózsa! tudod-ë, mit akar veled az én apám? Három tátos
lova van, azt bízza rád. Ëgy nagy arammezőre këll kivinnëd őköt. Oszt ad
ëgy nagy százmázsás vaspácát, a kit të fël së tuccz emelnyi, avval këll
a lovakot rendbe tartanod. Maj mëllásd, nem jó véged lëssz. De hallgass
a szavamra, jóra fordú a sorod. Hónap jókor rëggel szóllyá nekëm,
tudod-ë? de el në felejd!«
Rózsának mëkkönnyebbűt a szívi, hogy Viola ilyen szépenn ëllátta őt
szóval mëg hogy mëgígírte, hogy segít rajta.
Lëfekütt, de alunnyi nem igën tudott, gondolkozott a hónapi naprú.
Másnap allyig hogy hasatt a hajnal, fëlérzëtt, oszt mënt ki az udvarra.
Az ördög mán várta. Aszongya Rózsának: »No! gyere velem az óba, maj
mëmmutatom a három lovat, a kit rád bízok!«
Avval bemëntek az óba.
»Ládd-ë! itt van az a három szilaj csikó mëg ez a vaspácza, ha të evvel
úgy mëszszelídítëd őköt, hogy olyanok lësznek, mint a bárány, mël lëszëk
veled elégëdve!«
Ránézëtt Rózsa a vaspáczára, de mëhhívëlt benne még a vér is, mikor
mëllátta, hogy minő nagy. Hamarjába nem tudott ëgyebet gondolnyi, mint
hogy »ki tunná ezt a páczát fëlemelnyi, olyan embër tán nincs is!«
Az ördög hogy a napi dógát kiatta neki, mënt be a házba.
Ahogy az ajtó becsapódott, Viola mingyá kiát.
Rózsa odavót falustú, mer a páczát mës së birta mozdítanyi.
»Viola, Viola! mit csinállyak? nem birok én evvel!«