Ëcczër vót, hun nem vót, vót ëgy szëgény özvegyasszony, annak vót három
fia. Az asszony annyira szëgén vót, hogy a betévő falattya is allyig vót
mëg.
Ëcczër elkűtte a letkisebb fiát az erdőre fáé.
A gyerëk el is mënt. De ő nem tudta, hogy abba a határba lakik a hétfejű
sárkány.
A hogy szëgyi a fát, má szëdët ëgy jó háttal, nagyon mëszszomjazott.
Hová mënnyék innya? bemënt az erdőbe a kastélyba. Ott látott egy öreg
asszont, attú kért vizet.
Aszongya neki az öreg asszony, má mint a sárkány annya – mer az vót! –:
– Mé gyötté ide, te szërëncsétlen! az én fiam a hétfejű sárkány! ha
hazagyön, mingyá véged lëssz. Minek gyötté ide?
– Në ríjjék, kend, öreganyám! majd elbújok! – monta a gyerëk, oszt be is
bújt az ágy alá.
Abba a szentbe gyött a hétfejű sárkány.
– Anyám! idëgen szag van itt! – ki van nálunk!?
– Sënki! – monta a sárkány annya.
– De én érzëm! add ide, mer véged lëssz.
A gyerëk akkor kibújt az ágy aló, hogy majd elszalad, de a sárkány
meffogta, agyonütte, oszt fëlakasztotta a kéménybe.
Otthon a szëgény özvegyasszony nem győzte má a fiát várnyi, elkűtte a
közepsőt: hozzék má fát, mer annyi sincs otthon, a mënnyivel ëgy kis
kemémmagos levest főzhetne!
A közepső is útnak indút, de mëgszomjazott az is, bemënt a sárkány
palotájába, oszt ott is maratt: fëlakasztották a kéménybe az öcscsi
mellé.
Azt së győzte má várnyi az annya, elkűtte a letöregebb fiát is. Csakhogy
az së járt jobban, mint a két öcscsi, ő is a kéménybe kerűt.
Rítt a szëgény asszony, mikor má ëgy fia së gyött mëg, mint a záporeső,
maj kirítta a lelkit, annyira mëg vót szomorodva.
Elmënt ëcczër mosnyi. A hogy mos, a hogy mos, ëgy kis rák odafarol a
lábáho.
– Mé szomorkodol, édës anyám!? – kérdëzi az asszont.
– Honnë szomorkodnék! az uram mëghalt, három szép fijam mëg a sárkány
palotájába van mëgölve! – panaszolkodott az asszony.
– Hátha én tunnék segítenyi!
– Hogy tudná të engëm mëgsegítenyi, mikor të csak ëgy kis bogárka vagy!
– Fogaggyon el édës anyám! fiának, oszt mëgszabadítom a gyerëkejit.
Hanem elsőbbet csinátassék nekëm ëgy buzogányt mëg ëgy páczát!
Az asszony elfogatta fiának a kis rákot, oszt mikor mënt hazafele, má a
kis rákkal ëgyütt mëntek.
Másnap az asszonynak fára vót szükségi, kit kűggyék érte? elkűtte a kis
rákot. Szëdëtt a kis rák annyit, hogy tán haza së birta vóna, de
mëgszomjazott ám ő is, mint a többi, kíntelen vót neki bemënnyi a
kastélyba.
Ő rá is ráripakodott a vén sárkánné, hogy hogy mer oda belépnyi, mikor
ott a hétfejű sárkány lakik, oszt mëgöl mindenkit, a kit taná.
– Eh! az ő haragja nem számos, mint Szent János! monta a kis rák, – majd
elbánnyunk vele!
De az öreg sárkánné azé elbújtatta.
Gyött hazafele a sárkány is nemsoká.
– Pfö! pfö! Anyám! idegën szagot érzëk, ki van itt? Add elé, mer jaj
nekëd is!
Akkor a kis rák elégyött az ágy aló. Mëlláttya a sárkány, aszongya neki:
– Mit akarsz të, te kis rákfiú!?
– Elgyöttem a testvérjeimët mëszszabadítanyi!
Erre má nevetëtt a sárkány.
– Hajaha! barátom! nem mëgy ám az olyan könnyen, hogy »kiszabadítom«!
Elsőbbet gyere, oszt ëgyünk.
Az öregasszony hozott be mingyá kőkenyeret, fakést, ëgy kis puharat, mëg
ëgy akós hordót.
– No! a ki ebbű a kőkënyérbű többet ëszik, evvel a fakéssel nagyobbakat
szeg mëg ebbű az akós hordóbú többet iszik, azé lëssz a három testvér!
Hozzá is fogtak oszt ennyi amúgy Magyar Miskásann. A sárkány úgy
gyúrta-gyömörte magába, mintha csak napszámba ëtt vóna. De a kis rák is
kitëtt magáé: a sárkány má régënn lëtëtte a fakést, mikor még ő
olyanokat nyelt, mint a gólya kívël a nagyfenekbe! Nemsoká jólakott ő
is, oszt hogy látta, hogy a sárkány má jómagatëhetetlen, elé a buzogánt,
olyat vágott a sárkányraa, hogy az mëntënn fëlfordút.
Mikor a fejejit is mind lëvágta, mënt a kéménybe, a három testvér ott
lógott akkor is, mindëgyikre ütött ëgyet-ëgyet a páczájával, azok
fëlébrettek mingyá. Lëgyöttek a kéménbű, mëgtisztákottak, oszt tartottak
haza mind a négyenn.
Allyig mút el otthon ënnëhány nap, kimëntek az erdőre fáé mind a
négyenn. Hogy a három ëgytestvér mëgharagudott a kis rákra, ha még[8] ő
is ott ëszik velëk, fëltëtték, hogy elvesztyik.
Úgyis vót. Mëffogták a kis rákfiút, odakötözték ëgy nagy vastag
gyiófáho, hogy haza në birjék mënnyi, ők mëg mërrakottak fával, oszt
mëntek haza.
Azt hitték, hogy majd ott vesz a kis rák a nagy gyiófáná, de nem lëtt ám
úgy. Aggyig erőködött, aggyig erőködött a kis rákfiú, még a gyiófát
tövestű ki nem csavarta! mikor kicsavarta, nagyot lélegzëtt, oszt olyat
ganajlott kínnyába, hogy ëgy négylovas hintó elakadt vóna benne. Azután
hazamënt, a gyiófát is húzta maga utánn, otthon elbúcsúzott a
nevelőannyátú, a gyiófát lëótta magárú, oszt elkeserëdve indút hetedhét
ország ellen.
Mënt, mëndëgét. Tanákozott ëgy kőtörővel. A buzogánynyal jót ütött a
hátára. Aszongya neki a kőtörő:
– Jaj! në báncs, inkább elmënëk én is oda, a hova të!
Mëntek ëgyütt. Úttyok ëgy fekete várasba vitt, a hun gyászba vót
mindënki.
– Mé gyászolnak itt? – kérdezte a kis rákfiú.
– Azé, mer a kirá letkedvesebb lyánya el van kárhozva. A templomba van
kiterítve, oszt akarki mëgy őrzenyi, mindënkit széjjelszaggat!