Hun vót, hun nem vót, vót a világonn ëgy kirá, annak mëg három fia.
Vót ennek a kirának a kertyibe ëgy gyönyörű szép körtefa, olyan körtékët
termëtt, hogy má olyan a világonn sé vót több.
Ëccër a kirá eszrevëszi, hogy mindën éccaka valaki jó-jó mëddézsmállya a
körtét, az ágakot mëg czudarú össze-visszatördösi. Aszongya a letöregebb
fiának: »ereggy ki, fiam, a fa alá hányi, oszt nézd mëg, ki vihetyi el
az én körtémet?«
Este kimëgyën a letöregebb fiú, de allyig hogy ott vót ëgy kicsit,
elalutt, másnap az apjának nem tudott sëmmivel së beszámolnyi.
Haragudott az hogy ezekre mán sëmmit së lehet bíznyi, ott vagyok velëk,
a hun a part szakad. »Ereggy ki të, középső fijam! të mán maj csak
okosabb lëszël, a bátyádná. De el në aluggy, a teremfáját az apádnak,
mer agyonütlek, tudod-ë?« A középső tartotta magát, hogy: »në féllyék,
écsapám! én má maj mëgőrzöm!«
Az is kimënt a kerbe még estefele, de valahogy besëtétëdëtt, azt is
elnyomta az álom. Rëggelyig úgy alutt, mint a tej.
Mëgy az apjáho, az kérdëzi, de ez së tudott okosabbat mondanyi a
báttyáná. A kirá mos má oszt haragudott igazánn. »No! még ilyen
gyerëkëkët! Má embërnyi embërëk, oszt nem várhaccz tűllök annyit, hogy
ëgy écczaka ëgy fára fëlvigyázzanak! Ördög bújjék a bőribe, ha má embër
az embër, akkor lëgyék embër, në álomszúszék! No,! még az is hunczut,
aki az ilyen gyërëkëkre ránéz! – Hallod-ë të, letkisebb fijam! ereggy ki
te a kerbe, ha mán a bátyájaid olyan gyámoltalanok vótak, őrözd mëg të
azt a fát! de el në aluggy ám!« A letkisebb nem szót sëmminőt së. Este
kimënt szó nékű, a fa alá lëterítëtte a bundáját, a puskáját mëg a fáho
támasztotta, úgy virasztott. Kerűgette az álom őtet is, de azé nem alutt
el.
Ëcczer a hogy ott viraszt, hall valami morczogást, ára néz, hát láttya,
hogy ëgy nagy bika behajlyik a kerítésënn, oszt csak veri lë a körtét a
szarvával. Ő së vót rëst, fëlkapta a puskát, oda a bikának vele.
Belelőtt. Mëgijett a bika, iszontatóan ordított, oszt szalatt, szalatt,
ki tuggya: mére? A kiskiráfi hijjába nézëtt utánna a kerítésënn, má nem
láthatta mëg, mére mëgy, csak a dömmögésit hallotta.
Mëgy be rëggel a letkisebb, má az apja várta. »No! mi ujság?« Hát
elmonta, hogy mit látott. Ëgy nagy bika hajlott be a kerítésënn, az
verte le a körtét, ő mëllőtte a bikát, de mëffognyi nem birta, mer
elszalatt. – Örűt az apja csudálatosann, hogy letkisebb léttyire ő a
letfájínabb embër. Akkor oszt aszongya a kirá a letkisebb fijának: »no!
kedves fiam! ha të nekëm mët tudod mondanyi, hogy az a bika hun lakik,
hát embër lëszël előttem! Ereggy, keresd fël, oszt hozzá rúlla hírt!«
A gyerëk várt még ëgy napot, azalatt a báttyaji is elígírkëztek, hogy
elmënnek vele, másnap fëlkészűltek, oszt mëntek a bikát keresnyi.
Mëntek, mëntek, mëndegéltek hetedhét ország ellen, ëcczër tanátak ëgy
nagy kutat. Szomjann vótak, ép innya akartak. De a letkisebb a hogy
körűnézett, mëllátta, hogy a kút körű vérnyomok vannak. Ëgyet gondolt.
Aszonta: »hallyátok-ë, në mënynyünk mink tovább! láttyátok-ë, itt a vér,
a kit a bika elcsëppentëtt, mëg itt van a lába helyi is, a hova lépëtt!
Ereszszetëk lë engëm ide, de ha a kötelet mërrántom, húzzatok fël!«
Elészëtték oszt a tarisznyábú a kötelekët, összekötözték, a letkisebb az
ëgyik végit a dërëkára hurkolta, oszt mënt a kútba, a báttyaji mëg
eresztëtték.
Mënt ő lëfele, mënt sokáig, de a fenekire csak nem tudott akannyi. Ëccër
nagysokára – de má olyan sëtét vót odabe, mint éfékor – látott ëgy kis
világosságot, ott fődet ért a lába, a kötelet lëótta a derëkárú, oszt
szétnézëtt.
Letelőbb is látott ëgy libalábonn forgó várat. Nem tutta, hogy mi lëhet
abba, kiváncsi vót, hogy ő mënnézi. Aszongya: »hollod-ë të, libalábonn
forgó vár, á mëg, ha mondom!« A vár mëgát, ő mëg bemënt.
A hogy belép mëllát ëgy szép kirákisasszont. »Aggyon Isten jó napot!«
»Aggyon Isten! hun jársz itt, të, te boldogtalan! nem tudod, hogy itt a
hatfejű sárkány lakik. Szétszëd, ha hazajön!« A kiráfi csak aszonta,
hogy »maj lëssz valahogy, csak aggyá ënnëm valamit, mer éhënn vagyok.«
A kirákisasszony adott neki ëgy nagy tál ételt.
De allyighogy elfogyasztotta az utóssó falattyát a kiráfi, gyött a
hatfejű sárkán. Má a kapubú dörmögte, hogy: »ki van itt? mert én
idegenbűzt érzëk!« De má mire bemënt, maga is mëllátta, hogy a kiráfi
van odabe. Ënnyi kért a feleségitű, mer a kirákisasszony a feleségi vót,
– oszt birokra hítta a kiráfit. A kiráfiba nem szalatt bele a madzag,
aszongya neki: »gyere no! ide vele, ha van benne!« A sárkány – a hogy a
kiráfi mëffogta – annyit së tudott szónyi, hogy: ammën, fëlfordította a
szëmit, oszt mëddöglött. A kirákisasszony rémtelen elcsudákozott a
kiráfi erejinn. Mëgkérdëzte oszt: kiféli? mérűvaló? mé jár itt?
miëgymás, a kiráfi elmonta oszt sorba az egész úttyát.
Akkor onnat elgyött, mënt tovább. Látott ëgy kacsalábonn forgó várat.
Aszongya annak is: »hallod-ë, te kacsalábonn forgó vár, á mëg, ha
mondom!« Az szó nékű mëgállott.
Bemënt, holott mëg mész szëbb kirákisasszont tanát. Köszönt annak is.
»Aggyon Isten jó napot!« »Aggyon Isten! hát te hun jársz êre, a hun a
madár së jár?« A kiráfi monta, hogy a libalábonn forgó várbú gyön, a
hatfejű sárkánt mëgölte. Arra aszongya a kirákisasszon: »isz’ akkor të
az én testvérëmët szabadítottad mëg, mer én annak a kirákisasszonnak a
testvérji vagyok. De engem má nem tudom, hogy szabadítasz më! mer az én
uram a kilencfejű sárkány, oszt nagy ereje van! De úgy-ë, éhënn vagy?
no! mingyá hozok ëgy kis harapnyivalót!«
A kiráfi jólakott, mint a duda.
Nemsokára má gyött a sárkány is. Olyanokat dobbantott a lábával, hogy a
vár fundamëntoma is rezgëtt tűlle. Belép a kapunn, fintorgatta az orrát,
oszt duruzsolta magába, hogy »idegëny embër lëssz itt, annak a szagát
érzëm!« Bemënet oszt mëg is láttya, hogy a kiráfi ül a nagy karszékbe.
Ënnyi kért a feleségitű, oszt birkoznyi hítta a vendégêt. De a kiráfi
csak ëgy kicsit erőtette mëg magát, a sárkányba többet nem vót szusz,
csak elhajította magát, mint a béka.
A kiráfi ezutánn mënt a harmagyik várho, a pulykalábonn forgó várho.
Aszongya neki: »hallod-ë të, pulykalábonn forgó vár! á mëg, ha mondom!«
A vár mëgát. A kiráfi beséfindát, itt mëg mén hécczërte szëbb
kirákisasszont látott, mint a másik két várba. »Aggyon Isten jó napot!«
»Aggyon Isten! mi járatba vagy të êre? nem tudod, hogy a tizënkétfejű
sárkán várába vagy? jobb lëssz, ha még időnap előtt elmégy, mer
mëbbánod!« Aszongya a kiráfi: »sosë bánom én! má két sárkánt mëgöltem,
két lyánt mëszszabadítottam, hátha itt së lëssz sëmmi bajom!« »No! hát
csak vigyázz magadra«, – monta a lyány, oszt hozott be a kiráfinak
valami ënnyivalót.
A sárkány má messzirű mëttutta, hogy valaki jár a házába, a ki nem
odavaló, sihetëtt oszt haza. Má a kapu előtt úgy ordított, mint ëgy
oroszlyány, mikor bemënt mëg maj fëlfalta a feleségit mérgibe, hogy mé
ereszt ő be oda idegënyt! Azután harapott valamit, bevëtt vagy hét mázsa
szurkot, azutánn aszongya a kiráfinak: »nó hát ha olyan legén vagy, hogy
ide be merté gyönnyi, hát gyere, lássuk mëg, ki az erősebb?« A kiráfi
látta, hogy evvel nem lëhet ám olyan könnyen elbánnyi, mëgigazította a
fejibe a kalapját, oszt összeölelkëztek. A tizënkétfejű sárkány mingyá
térgyig vágta a kiráfit a fődbe, de az is kiugrott, a sárkánt
gatyakötésig vágta be, akkor oszt neki mënt, úgy mëffojtotta, mint ëgy
kutyát.
Akkor oszt bemënt a letfiatalabb kirákisasszonho, mer a három kisasszon,
mind ëgy testvér vót, annak vót ëgy ezüstládája, abba tartotta a
hómiját, a kiráfi magáho vëtte. Akkor aszongya a három lyánnak: »no! mos
má gyerünk fël, mer má tik is szabadok vattok!« De a lyányok aszonták
arra neki, hogy: »elébb keresd mëg az apósunkot, a sárkányok apját, azt
öld mëg, mer aggyig mink innet el nem mëhetünk! Amott lakik ëgy nagy
házba, most elé lëssz biztosan, mer máskor bika képibe szokott járkányi.
Ha bemégy, őt az ágyba tanálod alva, a fejiné is, a lábáná is van
ëgy-ëgy üveg pályinka, a fejitű való a jobb, cserédd ki vigyázva, mer ha
a lábátú valóbú iszol, akkor mëgöl, az elvëszi mindën erőd, így mëg të
ölöd mëg őt! De vígyázz, tudod-ë?«
A kiráfi nagyonn mëgörűt, hogy ez az a bika, a ki az ő körtéjikët
bántotta, mënt ëgënyest be a szobába. A sárkányok apja ott fekütt ëgy
ágyonn, hortyogott javába. Lassan a kiráfi kicseréte a fejitű mëg a
lábátú való üvegëkët, oszt elkezdëtt köhögnyi, hogy a vén sárkány
fëlérëzzék. A hortyogó sárkány mëg is hallotta a köhögést, fëlült, hát
ott látta maga előtt a kiráfit, a ki őtet mëllőtte. »No! elvesztëlek
most!« – gondolta magába. Kivëszi a lábátú való üvegët, mëkkínállya vele
a kiráfit, hogy igyék. A kiráfi tutta, hogy az üveg melyik másik?
bátrann fëlhajtotta. Mingyá héccërte erősebb lett. A sárkány is itt a
fejitű való üvegbű, őneki mëg mindën ereji elmënt.
A kiráfinak oszt a vén sárkánt mëgölnyi má csak annyi vót, mint a sëmmi.
Úgy szétdiribolta, mint a tüzelőfát.
Nagyot lélegzëtt most a kiráfi, no! csakhogy ezt is elvégezte má ëcczër
végre valahára!
Mënt a kirákisasszonyokho, vezette őköt ëgënyest a kút lyukáho, a kinn ő
lëereszkedëtt. Útközbe a letfiatalabb kisasszony azt a tanácsot atta
neki, hogy ha valamiképenn fël nem tunna ő velëk jutnyi a kiráfi, hát
gyön majd elejbe két kecske, ëgy fekete mëg ëgy fejír. A feketére në
üllyék, mert az a sárkány feleségi, ha üllyék a fejírre!
Mikor a lyukho értek, a kiráfi a letöregebb lyán dërëkára kötte a
kötelet, mëgrántotta, fëlűrű mëg húzták a lyánt fëlfele, azutánn a
másogyikot, mëg a harmagyikot, utóllyára ő maratt, de ő tutta, hogy minő
farígy testvérjei van, ëgy követ kötött a kötelre. Azok otfël húzták a
követ, mikor jó fënt vót, visszaeresztëtték. Hát a szëgény kiráfi ha ő
mënt vóna a kötelënn, bizonyosann mëthalt vóna.
A hogy onnat elfordút, mëllátott két kecskét, ëgy feketét, mëg ëgy
fejíret, ott ugránczoztak előtte, hogy üllyék fël a hátokra! Különösenn
a fekete! Mingyá eszibe jutott neki, a mit a letkisebb kirákisasszony
mondott, hogy: në üllyék a feketére! Nem is ült, rávette magát a
fejérre, am mëg vitte, vitte ëgy nagy hëgy tetejire. Ott vót három ló,
azok közű ëgyre fëlült, az fëlvitte a fődre.
A kiráfi ëgënyesenn mënt haza. Otthonn má lagziztak javába. Ő hogy mëg
në ösmerjék, kódisruhába őtözött, oszt bemënt a lesekëdők közé.
Látta, hogy a letkisebb kirákisasszony ëgy csëppet së mulat, mintha
beteg vóna. Odemëgy hozzá a kirá, kérdëzi, hogy mi lelte? mi baja? de a
kirákisasszony aszonta, hogy ő nem mëgy a két kiráfi közű ëgyikhë së,
csak ahho, a ki az ő ruháját, czipéjit, mëg gyűrőjit elhozza a
másvilágrú. Az öreg kirá ëgyebet nem tudott rá szónyi, csak aszonta,
hogy: »azt má mink nem tugyuk elékerítenyi!«
De hallotta a szót a kiráfi a kódúsruhába, bemënt a mulatók közé,
elévëszi az ezüstládát, odaggya a kirákisasszonnak. Az fëlnyittya, hát
az ő ruhája, czipéji, gyűreji mind benne van. Fëlőtözött mingyá. A kódús
mëg lëvette a ruháját, szép fiatal kiráfi át előttök. Bemutatta magát,
kiski ő? mëgösmerték, az öreg kirá szívi maj mëhhasatt örömibe, hogy
elevenen látta, mer a két báttya azt hazutta, hogy mëhhalt.
A letkisebb kirákisasszony mëg kiráfi ekkor ëgybekeltek, mëgesküttek,
boldogok lëttek, mém most is ének, ha mën nem haltak.
_Besenyőtelek, Heves vármegye. Dankó Anna szakácsnőtől. Lejegyzés ideje:
1904. jan._