Heves vármegyének a rónaságba eső része és a Mátra alja még mindig a
leggazdagabb kincsesláda, melyből a népélet és népköltés kutatói még
keveset merítettek. Bátran mondhatni, hogy minden faluból össze lehetne
szedni egy ilyen könyvre való gyűjteményt.
Ezen könyv tartalmát nem azzal a szándékkal szedtem össze, hogy minden
falu lehetőleg képviselve legyen egy-egy mesével. Tervem inkább az volt,
hogy minden egyes helység termését oly pontosan szedjem össze, mint
Besenyőtelekét, más szóval: egy körülbelül egységes néplélektani
területről akartam kimerítő anyagot összehordani, de ez időm csekély
volta miatt teljességgel lehetetlen volt s így csak azt nyújthatom, ami
kezem ügyébe akadt.
Falumnak különösen nagy a mesemondó hajlama, úgyannyira, hogy
gyüjteményemet korántsem mondhatom teljesnek. Kellő utánjárással
legalább még egyszer annyit lehetne összeszedni a régi
pásztorfamiliákban, egyes szögekben, hol még magam sem jártam.
A mesét népünk is csak szép hazugságnak tartja. Kitetszik ez a véleménye
magából az előadásból is, mikor egyik képtelenséget tudatosan halmozza a
másikra s rakja egyik ellentétet a másik mellé. Mikor elmondja, pl.,
hogy »leódtam a derest, kipányváztam a nyerget, megráztam a gyiófát,
csak úgy hullott a vadkörte s úgy jóllaktam tökmaggal, hogy négyszögre
állt a hasam a szilvától«, aztán, mikor »sebeskudorogva hazament, csak
leült, de nem szót semmit, azt is lassan mondta« stb., csak dévaj
képzeletét s mulatni vágyó közönségét elégíti ki. Ha azonban érzelmesebb
történetbe kap a mesemondó, az asszonynépe elpityerdül, a férfia pedig
egy sóhajtással vág közbe. Magam is szemtanúja voltam egy érdekes
esetnek. A mesében ketten a harmadik életére törnek, mint rendesen. De
ez a harmadik legyőz minden akadályt s a mese végén diadalmaskodván, két
ellenségének fejét véteti. Egy ködmönös öreg ember csupa szem meg fül
volt, úgy hallgatta. Mikor megtudta, hogy az a bizonyos harmadik
győzedelmeskedett, s a két ellenség mily pórul járt, legörnyedt a két
térdére, s csak annyit mondott: »hej! úgy kell nekik! ördög bújjék a két
büdössibe!« Ez az ember a mesehős tettében jogos igazságszolgáltatást
látott s naiv lelkével ennek adott kifejezést.
A mesélő mindig központja a társaságnak s valóságos törzsfőnöki jogokat
élvez, akár bent a házban, akár az istállóban a tűz körül folyjék a szó.
Ő iszik előbb a kulacsból, őt kinálják meg a legjobb dohányból. Ha
öregasszony a mesemondó, ő rendelkezik a háznéppel, még ha nincs is a
saját otthonában. Ez már hivatalos joga. S a gyűjtő is vigyázzon, nehogy
a mesemondónál valamit jobban tudjon, mert úgy jár, mint az egyszeri
vadgalamb, amelynek azt mondta a szarka: »ha tudod, hát csináld!« De meg
a mese további menetére is káros a kotnyeles közbeszólás, mert akkor a
mesélő is ki akarja vágni a rezet, megmutatja, hogy ő mégis csak olyant
mond el, amit az illető nem tud. S aztán szerteszéjjel folyó előadásban
halmozódnak a képtelenségek, melyek még a mesénél is nagyobb hazugságok.
Akinek volt alkalma egy izig-vérig népfia mesemondó szavait hallani, az
tudhatja legjobban, micsoda hímport törölhet le a hagyományról a hozzá
nem értő, de érteni mindenáron akaró laikus. Népköltési gyüjtőink azzal
vetik el a sulykot legjobban, hogy a népnek is tudtára adják, mit
akarnak. Pedig ez öreg hiba, midőn a kedély önkéntelen, mesterkéletlen
megnyilatkozásának a megfigyeléséről van szó. Nem olvadnak az ő
érzelmeikbe, nem kedveltetik meg személyüket, pedig az annyira
szükséges, hogy sikeres gyüjtés máskép nem is lehetséges. Aki pedig ért
velük szívük s szájuk íze szerint bánni, annak a hagyomány kincsesládája
magától tárul föl, mint az Ezeregyéj meséiben a bűvös szikla.
Néprajzi szempontból nézve e hagyományokat, talán nem lesz érdektelen,
ha azt a helyet, azt a népet, ahol s akinek a lelkében élnek, legalább
vázlatban bemutatom.
Aki Füzes-Abonyban kocsira ül, s az országúton Poroszlóra akar jutni, az
mindjárt a második faluban megismeri Besenyőteleket messzelátszó,
csillogó veresrezes tornyáról, amire a besenyőiek igen büszkék. A falu a
nyilt síkság keblén fekszik, de tőle északra még nincs messze a Mátra és
a Bükk nyugattól keletig kéklő, ívben kanyarodó hegysora. A házak
magasak, náddal, ritkán cseréppel vagy zsindelylyel fedettek, a falak a
gyakori meszeléstől vakító fehérek. A szérűk tágasak, jó módra vallók, s
takarmánynyal ugyancsak be vannak rakva. A nép általában középtermetű,
szikár, csontos, vállas és egészséges. Öltözetük oly nemesen egyszerű,
mint az ő puritán lelkük, s el lehet róluk mondani, hogy valóságos
parasztelegáncziával öltözködnek. A férfiúnak, különösen a módosabbjának
kék posztó kabátján ökölnyi nagyságú ezüstgombok vannak, a kalap
szégyenli magát a darútoll, – ha az nincs – a virágbokréta nélkül; a
gatya oly ügyesen van ránczba szedve, hogy bármely szobrász
megirigyelhetné annak a fehérnépnek a kezét, aki azt kimosta. A csizma,
ha nem vágottorrú, vagy ránczosszárú, legalább is nyikorgós. A fehérnép
azonban már nagyon kezd a maga gunyájából kiöltözni. A rókatorkos bundát
alig látni, helyét a legújabb divat szerint készült kabát, télen boa, a
régi gyöngyös, csipkés fejkötőt a mindenféle czifrasággal feldíszített
kalap foglalta el, a piros, sárga csizmácskák helyett ma már magasszárú
kamásliban vagy pedig sárga czipőben kopognak végig a templomon. De
szerencsére még csak a kisebb részénél van ez így. Mert bár a csutka[3]
ki is ment már a divatból, de a gyugi, szállító, nyárika, vizitke,
szerviánka, ingváll, lajbi, a kerekre vágott selyemkötő, a bársony
hajfonó mind ott van még a ládában.
A piszkos háziasszony ma is a falu csúfja; hozzá se szólnak, még a
napszámos se szegődik be hozzá, mert fél enni a tányérjából. A »jó
gazdá«-nak mindig négy szép lova jár ki a kapun, de akinek kettő van, az
is megbecsüli a magáét; olykor jobban, mint a tulajdon feleségét, mert
az éjjelt az istállóban tölti, azt tartván, ha a feleségét ellopják, az
majd csak megkerül, de ha a Sárga elvész, elvitte az ördög. Szerszámja,
kocsija, istállója mindig rendben van, a házatájéka pedig tiszta
kívül-belül; meglátszik, hogy nem hiába serte-pertél egész nap a
háziasszony.
Becsületes, egészséges és okos észjárású nép. A nadrágos embert nem
nagyon szereti, s ha nem falujabeli, szóba sem áll vele. A felhő esőjén
s a szálló madáron kívül idegent a határába be nem fogad, kiűzi,
kibeszéli, kinézi onnan, ha szép szerrel nem lehet, csunyán…
Származására, familiájára roppant büszke, szinte öntelt. Az nála nem jön
számításba, hogy valaki lopott vagy gyilkolt, első kérdése: ki volt az
apja? Ha nemes ember volt, akkor jól van, akármit csinált. Érzelmeit nem
igen mutogatja, de annak helyén és idején hetyke, sőt kihívó. Életében
csak akkor sir, ha a felesége vagy az anyja meghal, némelyik még akkor
sem. Kemény földmívelő nép: belőlük telnek ki a Nádor huszárezred
legjobb katonái is. A dalt nagyon szeretik, olykor egész éjjel nótától
hangos a falu, kivált mikor a sorozásról jönnek haza, avagy búcsuznak
hazulról. A ki pedig a mezőn a gulya vagy a szántásban az eke után
ballagó legényt hallgatja, estig elhallgatná a fütyülését. Jószágára
nagyobb gondot fordít, mint magára. Magának nem, de jószágának mindig
hivat doktort. Nálunk a debrei doktor (parasztorvos) ma is 30 forint
konvencziót húz a falutól, a miért hébe-hóba eljön, vagy a gulyát vagy a
disznó-nyájat megfüstölni, s ha veszett ebek garázdálkodnak a faluban,
»szert« csinálni, melyet pálinkába vesz be az ember, állat egyaránt.
A kántort, papot, jegyzőt nem nagyon sokba veszi, de a kisbírót meg a
kerülőt megbecsüli, mert annak az elnézésére a korcsmában, ezére a
határban számíthat. De van neki mindennél drágább és becsesebb kincse: a
familia becsülete, az armális, meg a históriája. El is mondja a faluja
történetét, ha kivánják, töviről-hegyére, s annak keretén belül az ő
szorosabb családi históriáját is.
Lássuk röviden a falu e történetét. Valószínű, hogy Besenyőtelek már a
királyság első évtizedeiben fennállott. Széll Farkas műve[4] és Kandra
Kabos monografiája[5] legalább ezt engedik sejteni. Mind a két
történetíró megegyez abban, hogy Besenyőtelek a Tomaj-család egyik
fészke és birtoka volt. Az abádi révnél eltemetett Thonuzoba, besenyő
vezér vérrokonságban állott Aba Samuval, sőt a rokoni köteléken kívü egy
másik mozzanat is szorosan egymás mellé állítja a két vezért: Kandra
szerint maga Aba Samu is tulajdonképen nem a magyarsággal állt szemben,
hanem a már némileg a nyugati szellemhez símuló politikai nagyságokkal.
Majd kimondja, hogy Aba Samu volt az új hazában a szabadságnak első
igazi meggyőződésű vértanúja. De hogy falunk csakugyan besenyő település
lehetett, bizonyítja az a körülmény is, hagy a
jász-nagykun-szolnok-vármegyei Besenyszög nevű helységgel együtt a
Tomaj-Abák birtokához tartozott. (L. Kandra művét.) Ezen vezérek fajából
kellett származnia annak a népnek, mely e faluban örökös birtokosként
telepedett le s mely magának a falunak olyan kiváltságokat szerzett,
hogy arrafelé nagy vidéken nem volt helység egészen 1848-ig, mely
önállóságban, kiváltságokban Besenyőteleknek csak a nyomába is tudott
volna lépni…
A történetírás itt elhallgat s csak Mátyás király korában találjuk meg a
történet búvó patakját. Az igazságos uralkodó alatt már számottevő
helység a besenyővérű falu. Ott lakik a Bessenyey- és Ilosvay-család,
ezeknek már pallosjoguk is van, s a falut Nagy-Besenyő-nek nevezték.
Innen ered a Bessenyey-család predikátuma is. A Nagy-Besenyő elnevezés
már bizonyos multat feltételez, s nem valószinűtlen a feltevés, hogy a
falu népének jórésze a tatárjárás alatt elpusztult s egészen Mátyásig
tisztán egy pár dúsgazdag nemes birtoklásában maradt. Mátyás aztán, mint
a borsodvármegyei Mező-Kövesddel is tette, – Gömörben is járt, tudjuk, –
a hegyek közt sínylődő palóczokkal népesítette be. Ezért van aztán, hogy
az idők folyamán bevándorlottak ivadékai szégyenlik származásukat s mind
ősi származású nemesnek vallja magát. Igaz is, hogy nyelvén s
anthropologiai sajátságain kívül semmiben sem hasonlít a hozzá oly közel
lakó palóczhoz. Erre csinált is verses mondókát: »Palócz!… ne
vakaródzz!« Egyáltalában gunyolódó kedélye jellemző vonása. A szintén
régi multú, szomszédos, de már kevésbbé jómódú és kálvinista Poroszlóra
is csinált egyet, büszkélkedve a saját négyes fogataiban: »Poroszló –
rossz ló!« Hanem aztán a kicsúfoltak sem maradtak adósak és széltében
elterjedt ez a vers:
Besenyő!
El se kerű, be se győ![6]
Ott lakik a nemesség,
Kiben nincsen emberség.
A csufondáros kötekedő természetet meg-megcsipkedték azonban egy-egy
közmondással is. Ez is egyik: »Akit Besenyőn meg nem vernek, Dormándon
meg nem lopnak, az átmehet az egész világon, nem lesz semmi baja.«
Mikor Mátyás király napja leáldozott, az ország megpróbáltatásai,
szenvedései e falu kis tükrében is hűségesen visszaverődnek. Beáll a
reformáczió, visszavonásba kerül a nemzet s a híres Besenyőfalu békéje
is megbomlik. A tizenhatodik század derekán már berczeli kuriáján
találjuk a nagybesenyői Bessenyey családot, majd jön a török s Eger felé
vonultában falunkat is több érinti a villám szelénél. Ki elbujdosott, ki
tönkrement, ki meg a hadjáratokban pusztult el. Egy-két család, a
legjobb módú s a legpolitikusabb maradt meg. S míg az ország szíve csak
néha dobbant egyet, ebben a vékony erecskében is alig-alig folydogált a
vér. Jött aztán első Lipót. A gazdátlanul maradt, fiágra épített
kuriákba lehozta a tótokat, nemesi oklevelet adott nekik, s kövér fekete
földet. Meg is hálálták neki: a Rákóczy hadjáratokban falunk legnagyobb
része labancz volt, sőt az armálisok jórészét a labancz szolgálatokért
adták ki. De az egész garmada nem volt konkoly. Akadt köztük tiszta buza
is, tiszta szívű hazafi is, de a régi lakosból.
Itt aztán megszakad a fonál. Sötét szemfedő borul a falu történetére,
mely csak akkor lebben fel, mikor az egész országon végig fut ismét a
kurucz korszak újra feltámadott s elhatalmasodott tüze: 1848-ban,
mikorra már egygyé olvadt az idegen elem az ős lakóval, s egyforma
magyar és hazafi volt mindenki, a gazdától a kondásig…
Most békés, vidám nép lakja a falut, amely szereti multját, ápolja
hagyományait, s a »nobilis compossessoratus«-nak műveltségét bizonyítja
az az öt-tanítós felekezeti iskola, mely a templom előtt áll.
A mesékre vonatkozólag még az a megjegyezni valóm van, hogy a t. olvasó
úgy kapja, a mint én hallottam őket. Nem stilizáltam rajtuk semmit.
Legnagyobb részét mindjárt a hallomás után, ott a helyszínén papirra
vetettem, másrészét pedig emlékezetből írtam le.
_Berze Nagy János._