Volt egyszer egy igen gazdag juhász s ennek egy leánya, meg egy
juhászbojtára.
A legény is szép barnapiros fiú volt, de a leány sem volt semmivel sem
hitványabb, sem alábbvaló; ezért ugy illettek egymáshoz mint egyik piros
alma a másikhoz, mintha az isten is egymásnak teremtette volna őket. De
szerették is egymást annyira, hogy majd meghaltak egymásért és mégis,
mivel a legény ágrulszakadt szegény árva fiú volt, a számadó nem adta
össze őket.
Itt lelkem-teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam mint most, egyszer a
mint a juhászbojtár az erdőben legeltetné a nyáját, irtóztató nagy tüzet
lát és ebből nagy jajgatás, sirás-rívás hallatszott ki.
Megyen a juhászbojtár a tűz felé, hát látja, hogy egy kis aranykigyó
jajgat oly keservesen a nagy tüzben. A juhászbojtár megszánta a kis
aranykigyót, ízibe letört egy hosszu póznát, benyujtotta a nagy tűz közé
s a kis aranykigyót kivette belőle.
– No szép juhászbojtár, szólt az aranykigyó, jótét helyére jót várj,
vigy haza azért az én királyi atyám hajlékába, majd megjutalmazza az a
te szivességedet, de te egyebet ne kérj tőle, mint azt, hogy minden
állat nyelvét megérthesd.
A szép juhászbojtár ugy tett, miként a kis királyfi mondta.
A kis aranykigyót bebocsátotta a kebelébe s elindult aztán a kigyók
királya palotája fölkeresésére.
Csak mén, csak mendegél, egyszer egy irgalmatlan sziklaüreghez ért,
melyben lakott a kigyók királya.
Bemegyen a juhászbojtár a kigyókirály elé s köszön neki e szózat
szerint:
– Isten jó nap kigyók királya!
– Fogadj isten juhászbojtár, hát mi járatban vagy s mi jót hoztál nekem,
kigyók királyának?
– Biz én nem hoztam senki mást, csak azt, a ki fölségednek legkedvesebb
s szive minden gyönyörüségét ebben leli.
– Ugyan mi, vagy ki lehet az?
– Az biz senki más, mint fölséged egyetlenegy legkedvesebb fiacskája.
S ezzel a juhászbojtár kivette a kebeléből a kis aranykigyót s átadta az
apjának. Nagy lőn a kigyókirály öröme, mikor elveszett fiacskáját ismét
láthatta s a juhászbojtárnak helyét se találta, hogy hová ültesse.
– No szép juhászbojtár, szólt a kigyókirály, ezért a tettedért, a mit
kivánsz, azt adok.
– Nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én mindenféle állatnak a
nyelvét érthessem.
– Oh te bolond, minek lenne az neked, mit nyernél te azzal, mikor semmi
hasznát sem vennéd!
– Akár venném akár nem, már az fölségednek mindegy: azért szóm és
mondásom most is az, hogy nem kivánok én egyebet, csak azt, hogy én
mindenféle állatnak nyelvét érthessem.
– Oh te golyhó, kivánj inkább aranyat, ezüstöt, kivánd inkább koronámat,
vagy ezt a tejfehér kigyófújta huszast, mely olyan tulajdonsággal bir,
hogy akárhányszor költöd el, mindig visszamegyen a zsebedbe, ezt is
odadom.
– Nem kivánom én sem aranyodat és ezüstödet, sem gyémántos koronádat,
sem a kigyófújta tejfehér huszast, csak te nekem add meg azt a
tulajdonságot, hogy én mindenféle teremtett állat nyelvét érthessem.
Mit volt mit tenni a kigyókirálynak, látta, hogy ezzel a vaskalapossal
ugy sem boldogulhat, megadta a juhászbojtárnak azt a tulajdonságot, hogy
ő mindenféle teremtett állatnak nyelvét érthette; de a dolognak egy kis
farka vége volt, egy kis bunkó volt a végén; mert a kigyókirály rádásul
még ezt is hozzá tette:
– Jól van juhászbojtár, legyen a te szived szerint, legyen meg a
kivánságod, de tudd meg azt is: hogyha te nem többet csak egy kukkot is
elárulsz abból, a mit az állatoktól hallasz, legyen az bárki, ha
mindjárt a feleséged is: tüstént szörnyet halsz.
No jól van, ez abba maradt. Itt egyszer, mi történik a dologból, mi nem,
nem egyéb a sült hazugságnál, ott voltam a hol beszélték, ugy láttam
mint most, egyszer, mondom, a mint a juhászbojtár a nyáját legeltette,
egy kolompos ürű, a nyáj vezére oda dörgölőzött egy nagy fához s csak
elkezdi:
– Hej, ha a mi gazdánk tudná, hogy ebben az odvas fában mennyi kincs
van, hiszem azt az egyet, hogy mindjárt elnyerné a számadónk leányát.
És a juhászbojtár ezt mind jól hallotta, mert hisz nem messze állott a
vezér-ürűtől. Ennek sem kell több, rögtön kivágta a vén odvas fa oldalát
és a sok arany csakugy dülött ki belőle, hogy jobban se kellett. A sok
aranyat aztán csuhujjra és tarisznyára szedte és két füles juhász-paripa
alig birta hazaczipelni.
Mikor a számadó előtt kizúditotta a szám nélküli sok pénzt, az nemcsak
egy, de két kézzel is odaadta a szép leányt a szép juhászlegénynek. Igy
lett a juhászlegény- és leányból férj és feleség.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból mi nem, de pengyom tóditsuk
is, mert biz majd elfogy ez, egyszer a juhászlegény meg a felesége a
szomszéd városba vásárra mentek, volt pénz annyi, hogy fele is elég lett
volna. Az asszony a kanczafülesre ült, a férfi pedig a csődörre s aztán
elindultak a vásárra.
A mint mentek mendegéltek, egyszer a juhászbojtár azt találja mondani a
feleségének:
– No szivem szép szerelme édes feleségem, ugyan próbáljuk meg, hogy
melyik szamár futósabb, a tiéd vagy az enyém?
Az asszony ráállt s futtatni kezdtek, de a csődör messze elhagyta a
kanczát s ekkor a gazda, hogy bevárja a feleségét, megállitotta a lovat.
A mint ott álldogál, egyszer csak megszólal a csődör:
– Nyihahaha! be elmaradtál édes feleségem!
– Könnyü neked henczegni, válaszolt neki vissza a kancza, mert te csak
másodmagaddal, de én negyedmagammal futottam!
Hogy megértette a lovak beszédét a gazda, elnevette magát.
– Mit nevetsz szivem szép szerelme? kérdé az asszony.
– Mit nevetek? nem asszony gondja az; mert nem jó mindent az orrukra
kötni!
– Hát nem mondod meg?
– Nem bizony.
– Mért?
– Azért!
– De mégis, hogyha szépen kérlek?
– Már ha a tenyeredre teszed is lelkedet, mégse mondhatom én azt meg
neked.
– De hát mért, add okát?
– Hát csak azért, mert nem lehet.
Az asszony oldalát elkezdte a kiváncsiság furni, hogy valjon mit
nevethetett az ura s ezért annak a fejét az egész úton gyötörte,
kéréssel s rimánkodással kinozta; de hogyim látta, hogy ez nem fizeti ki
magát, durczáskodott s visszamenet az egész úton sem szólt az urához
csak egy kukkot sem.
Mikor hazamentek, bár megfőzte az ételt, de azért nem ült az ura mellé
az asztalhoz, mint annakelőtte tette, hanem a fazékban hagyott magának s
vagy a tüzlóczán evett, vagy pedig egy falatot sem vett a szájába, s
csak akkor látott hozzá, mikor az ura kihajtotta a nyájat; egész álló
nap pedig mindig görbe szemmel nézett az urára s ha szólt is, csakugy
félvállról vetette oda mint a kutyának a kenyeret s lefekvéskor a széles
világért sem feküdt volna az ura oldala mellé, hanem a ládára vetett
magának ágyat s ott virradt meg.
S ez igy ment napról-napra, hétről-hétszámra. Az ura végre megunta ezt a
fura mulatságot s azt találja mondani a feleségének:
– No asszony, ha már annyira fartatsz, teljék szived kivánsága;
megmondom hogy mit nevettem: hát tudd meg azt, hogy én azért, mivel a
kigyókirály kis fia életét, megmentettem egy nagy tüzből s a miért
hazavittem az apjának, azt a jutalmat nyertem, hogy minden teremtett
állat nyelvét érthessem, s akkor, mikor az imént, mikor a vásárra
mentünk, semmi egyében nem nevettem, mint a lovak beszédén.
– De hát mit beszéltek? veté ellen a juhász felesége.
– Azt szivem szép szerelme én meg nem mondhatom, mert ha én abból nem
többet csak egy kukkot is elárulnék: tüstént szörnyet halnék.
Furcsa portéka ez a fehér népféle, most meg azért nem hagyott az urának
békét, hogy vallja ki, mit beszéltek akkor a lovak. Az ember, hogyim
látta, hogy nincs menekülés és szabadulás, elment az asztaloshoz, hogy
csináljon neki egy koporsót.
Az azt el is készitette s mikor hazavitte, a juhász behíta a feleségét s
azt kérdi tőle:
– No asszony, kivánod-e még, hogy eláruljam az állatok beszédét, most
midőn látod, hogy itt a koporsóm s meg kell halnom?
– Kivánom hát, mert kend csak gyötör engem, mert kend csak lóvá akar
tenni, mert kend csak bolondot űz belőlem!
– No mindjárt megmondom, csak elébb megpróbálom, hogy valjon jó lesz-e a
koporsó?
S ezzel a juhász belefeküdt a koporsóba s a mint ott próbálgatja, hogy
valjon milyen fekvés lesz benne, minthogy a pitvar ajtó nyitva volt, a
vén komondor nagy szomoruan bejött a házba, lefeküdt az ajtószegbe.
A juhász, hogy a tekintete kedves kutyájára esett s látta, hogy az
milyen szomoru, azt mondja a feleségének:
– Asszony! vess annak a kutyának egy darab kenyeret.
Az asszony szót fogadott, kihúzta az asztalfiókot, kivette belőle a
kenyeret, vágott egy darabot s azt odadobta a kutyának; de a vén
komondor megszagolta a kenyeret s ott hagyta, nem ette meg.
A kakas, mely ép a pitvarajtóban állott, meglátja a ház földjén heverni
a darab kenyeret, beugrik s híni kezdi a tyukokat:
– Kata kata-kató! jertek be édes feleségeim, itt egy darab kenyér!
– Oh te szemtelen, szólt hozzá a vén komondor, hogy tudsz te most enni,
mikor a gazdánk a koporsóban fekszik?!
– Ugy kell neki! lám én nekem hány feleségem van, mégis mindegyiknek
tudok parancsolni s azonkivül néha még a szomszédba is átszállok, még
ott is legénykedem s neki csak egy van s még annak az egynek sem tud
parancsolni?!… Már én azóta igy megvertem, ugy megvertem volna!
Meghallja ezt a juhász, tüstént fölkelt a koporsóból, nem szól semmit,
kimegyen a házból s egy jó vastag kötelet beáztatott.
Mikor a kötél jól megkeményedett, bemegyen a házba s bekiáltja a
feleségét s amugy magyarmiskásan jól helybenhagyta, ki aztán sose
kérdezte, hogy mit beszélnek az állatok.
Ez az orvosság használt s kinek szüksége van rá, hát adja be a
feleségének.