Volt egyszer a világon egy czigány és egy molnármester, ki a czigánynak
komája volt.
Egy bizonyos napon a czigány vagy félvéka buzát fölvetett a hátára s
elment a komájához a malomba őrletni; de mig a molnár a szobába ment,
addig a czigány a tribét és bakot elcsente, uzsdi be a zsákba a liszt
tetejére, s aztán ő is bement a komájához.
– No koma, kérdi a molnár, jó-e a liszt?
– Jó jó, felelt a czigány, de nem azt mondom én, hanem tribé és bakó a
zsákban.
– Hát a komámasszony, hogy van?
– Mint a makk egészséges, de nem azt mondom én, hanem tribé, bakó a
zsákban.
– Hát a kis keresztfiam?
– Annak sincs kutyabaja sem, de nem azt mondom én komám uram, hanem azt:
tribé, bakó a zsákban.
A molnár még most se jött észre.
– Ehj, fakadt ki végre, menjen komámuram pokolba azzal a tribével és a
bakóval; mindig csak azt hajtja…
– Csak hazsa megyek, nem a pokolba, válaszolt neki a czigány.
És a tribét és bakot csakugyan elvitte.
A molnár csak másnap vette észre, hogy oda a tribé és a bakó s csak
ekkor jött észre, hogy mért emlegette olyan gyakran a komája azokat.
No megállj, gondolta magában, minden kölcsön van Bartaként, majd
megtréfállak.
Hogy ezt elgondolta, elment a komájához, ki ép szegeket vert, a felesége
pedig fujtatott.
– No mit álmodott komám-uram? kérdé a molnár.
– Én szépet álmodtam; olyan szépes veres nadrágom és ezüstgombos mentém
volt, válaszolt a czigány, csak azs a kár, hogy álom volt, veté utána. –
Hát komám uram mit álmodott?
– Roszat koma, roszat.
– De csak nem én rólam?
– De ép te rólad! Hát azt álmodtam, hogy lóképü fehér halál a ránk
következő éjjel eljön érted, kirántja alolad a gyékényt s elvisz a
pokolba.
A dáde egészen elszomorodott s olyan nagyokat ütött a szeg fejére,
mintha már az volna a lóképü fehér halál.
A molnár aztán elment, a czigány pedig mindegyre szomorubb lett, hijába
vigasztalta az anyjok és a purdé sereg, hogy igy agyonütik, ugy
agyonverik azt a lóképü fehér halált, hogyha el találna jönni: nem ért
semmit, a dádet nem lehetett megvigasztalni.
Mikor eljött az estve, el a lefekvés ideje, nagy sohajtozva feküdt le a
vaczokra, végre ugy tizenegy óra felé mégis elszenderült. A molnár
pedig, ki az ablakon leselkedett, ép ezt várta; mert a dáde szénhordó
szürke lovát tüstént a czigány viskója ablakvasához kötözte.
A szürke aztán csakugy nézte az ablakon át, hogy hánykódik a gazdája a
vaczkon. Addig-addig hánykódott a czigány, mig ugy éjfél után egy órakor
fölébredt s tekintete az ablakra esett.
– Júj, ott a lóképü fehér halál, orditott a czigány. Pörölyre,
kalapácsra fiúk!
De ki volt frisebb mint a vén czigány; ízibe felugrott a vaczokról,
kezébe ragadta a huszfontos pőrölyt s az ablakon keresztül ugy főbe
vágta a saját lovát, hogy az menten kilehelte szegény páráját.
Csak mikor a szegény pára jószág elbődült és eldült s mikor erre az
egész czigányság kiszaladt, vették észre, hogy a saját szénhordó
szürkéjük a lóképü fehér halál.
A czigány csak ekkor jött észre, hogy a komája tréfát űzött vele s meg
nem állhatta, hogy fel ne kiáltson:
– Minden kölcsön van Bartaként!