Volt egyszer a világon egy király s ennek egy hasznavehetlen bognárja,
ki örökkön örökké nem tett egyebet, mint a korcsmában muzsikáltatta
magát, egész álló napokon és egész tengernyi éjszakákon keresztül
dinom-dánom, eszem-iszom, hisz van a királynak elég pénze. A király már
restelni kezdte a dolgot s pirongatóriumhoz fogott, de hiába huzod a
kutya fejét az asztalra, mert a kibe az ördög belebujt, benne is marad
az; biz a haszonvehetlen bognárt hijába vasalták a munkára, mert aztán
is csakugy muzsikáltatta magát, mint annak előtte. Ezért a király a
hasznavehetlen bognár életére törekedett, hogy azt elveszithesse. Ezért
behivatta magához s azt mondja neki, szót szólván:
– Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár – szidom az anyádat! –
ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan száz akós hordót
nem csinálsz, melyen egy furás, faragás nem sok, de még annyi se lássék:
nyársra huzatlak.
A hasznavehetlen bognár minderre nem szólt semmit, hanem a hátára vetett
egy tarisznyát, a kezébe vette a faragófejszét s kiballagott az erdőre,
hogy majd kiválasztja a száz akós hordónak való fát.
Mire kiért az erdőre, megis éhezett, el is fáradt: ezért leült egy nagy
terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, csak előtte terem egy
kis róka s enni kér.
– Adok biz én, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár, mert jut is,
marad is.
S ezzel egy darab kenyeret és egy darab kolbászt odahajitott a rókának.
Mikor a róka megette a kenyeret és kolbászt, csak elkezdi:
– Hallod-e te, hasznavehetlen bognár, minthogy te könyörültél rajtam, én
is könyörülök rajtad, mert jótét helyébe mindig jót várj. Hogyha nem
mondod is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre; ugy is
tudom, hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, mert majd
kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a száz akós hordót,
melyen egy fúrás-faragás nem sok, de még annyinak sem szabad látszani,
csak te feküdjél le s pihend ki magad.
Ugy is lett. – A hasznavehetlen bognár lefeküdt, megpihent, a kis róka
pedig azalatt elkészitette a száz-akós hordót, még pedig ugy, hogy azon
egy furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.
Mikor készen volt a száz-akós hordó, a hasznavehetlen bognár haza vitte
s átadta a királynak, ki annak láttára, mint a juh, szemét-száját
eleresztette, mert még az apja, nagyapja, de még a szépapja se látott
oly mesterségesen készült hordót, mint az volt; mert azon furást vagy
faragást aranyért se lehetett volna látni.
No jól van, ez abba maradt, de egy kevés idő mulva ujra maga elé hivatja
a király a hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:
– Hallod-e te, dologkerülő hasznavehetlen bognár – szidom a lelkedet! –
ha te nekem egy huszonnégy óra elforgása alatt olyan vasasszekeret nem
készitsz, mely magától szaladjon minden ló nélkül: kerékbe töretlek
össze!
A hasznavehetlen bognár erre sem szólt semmit, hanem a hátára vetette a
tarisznyáját, kezébe vette a faragó fejszéjét s kibandúkolt az erdőre,
hogy majd kikeresi a szekérnek való fát.
De mire kiért az erdőbe, meg is éhezett, el is fáradt: ezért leült egy
nagy terepély fa alá, elővette a tarisznyát s falatozni kezdett.
Csak eszik, csak eszik, egyszer honnan-honnan nem, ujra előtte terem a
kis róka, s enni kér.
– Adok biz én, kis rókácska, válaszolt neki a hasznavehetlen bognár,
mert jut is, marad is.
S ezzel egy darab kenyeret, meg egy darab szalonnát odahajitott a kis
rókának. Mikor a róka megette a kenyeret és a szalonnát, megszólalt.
– No, hasznavehetlen bognár, jótét helyébe jót várj. Hogyha nem mondod
is, ugy is tudom, hogy mért fáradtál ki ide az erdőre, ugy is tudom,
hogy a király vesztedre tör, de nem lesz az idős, hiszem azt az egyet,
mert majd kisegitlek én a bajból, majd elkészitem én azt a szekeret,
mely magától szaladjon minden ló nélkül, csak te feküdjél le s pihend ki
magad.
Ugy is lett. – A hasznavehetlen bognár nyugalomra hajtotta le a fejét, a
kis róka pedig azalatt szépen elkészitette a szekeret, mely magától
szaladt minden ló nélkül. Mikor készen volt vele, felköltötte a
hasznavehetlen bognárt s azt mondja neki:
– No, hasznavehetlen bognár, itt van, el van készitve a magától szaladó
szekér, csak te ülj bele s parancsold neki, hogy a király udvarában
álljon meg. De még azt is akarom mondani, hogy ne, itt van ez a kis síp,
tedd el, mert majd hasznát veszed még s ha valami ügyes bajos dolgod
lesz, csak ebbe fuj bele, majd segit ez rajtad.
A hasznavehetlen bognár aztán megköszönte a kis rókának a hozzája való
szivességet, beleült a magától szaladó szekérbe s meg sem állt hazáig,
vagyis a király udvaráig.
Mikor a király meglátta a magától szaladó kocsit, nem szólt semmit, csak
a fejét csóválta, majd nagy mérgesen a hasznavehetlen bognár felé
fordult s azt mondta neki:
– Hallod-e te dologkerülő, hasznavehetlen bognár – szidom az anyádat! –
az ólamban van száz nyúl, s ha te azokat három napig meg nem őrzöd,
reggel ki nem hajtod a mezőre, estve pedig haza nem tereled, de ugy,
hogy egy hija se legyen a száznak: leüttetem a fejed gombját.
Mit volt mit tenni a szegény bognárnak, kénytelen kelletlen kieresztette
az ólból a száz nyúlat s kihajtotta a mezőre; de a nyúlak alighogy ennek
a széléhez értek, valahány volt annyiféle futott. Ki tereli ezt már
össze? A szegény hasznavehetlen bognár hol az egyik után, hol a másik
után futott s egész nap kergetőzött velük, mégis csak egyet sem tudott
összeterelni.
Itt már alkonyodik, haza is kellene már a nyulakat hajtani, de a száz
százfelé volt, egyik a pokolban, másik a fenekén: ezért a hasznavehetlen
bognár szörnyen elbúsulta magát s tán még az életének is véget akart
vetni, hisz már mindegy, akár ő maga vessen véget az életének, akár a
király; mert sehogy sincsen szabadulás. Ezért már benyult a kebelébe,
hogy kiveszi a bicskáját és a szivébe üti; de a bicska helyett a kis
rókától kapott síp akadt a kezébe.
Ennek sem kell több, kiveszi a sípot, belefúj, hát ihun jőnek a nyúlak s
olyan szelidek valának mint a kezes bárány, melyet szüntelen marokból
etetnek.
Mikor a nyúlak mind együtt valának, hazafelé kezdte terelgetni. A király
ott várakozott rá a kis ajtóban, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint
s kezdte számolni: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy híja
sincsen a kerekszámnak.
Itt másnap ujra kihajtotta a nyúlakat a mezőre a hasznavehetlen bognár;
de a nyúlak alighogy annak a szélére értek, valahány volt, annyifelé
futott.
De most a hasznavehetlen bognár mitse gondolt a nyúlak
szanaszét-futásával, hisz gondolta magában, majd előveszi a kis sípot,
belefúj s annak a hangjára majd összefutnak; hanem lefeküdt egy szép
árnyékos helyre s aludt kedvére.
De a király sem nyughatott; törte a fejét, hogy és mint veszithesse el a
hasznavehetlen bognárt. Ezért maga elé hivatta egyetlen egy legkedvesebb
leányát s azt mondja neki, szót szólván:
– Kedves leányom! Nekem egy nagy kérésem van hozzád.
– S mi lenne az királyi atyám?
– Az biz nem egyéb, hanem öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán
ide meg ide a mezőre, hol a hasznavehetlen bognár őrizi a száz nyúlat s
kérj tőle egyet. Ha szépszóért nem ad, hát majd édes csókért; de nekem
nyúl nélkül haza ne jőj, ha mindjárt a testedből kivánna is érte!
No jól van, a királykisasszony engedelmeskedett édes atyja kivánságának,
kapja a lelkét mit-mit nem cselekszik, felöltözött paraszti ruhába s
kiment a mezőre a hasznavehetlen bognárhoz, ki még most is kedvére aludt
az árnyékos fa alatt.
Megrugja a királykisasszony a lábát a bognárnak, az fölébredt, de ki
mindjárt észrevette, hogy kivel van dolga.
– Isten jó nap nyúlak pásztora!
– Fogadj isten királykisasszony! Hát mi jót hozott a szegény
nyúlpásztornak?
– Nem hoztam én egyebet, csak azért jöttem, hogy szeretnék egy kis
nyúlra szert tenni: azért nem adnál el belőlük jó pénzért vagy egyet!
– Fölséges királykisasszony, pénzért nem adok, hanemha három csókot ad,
én pedig visszaadhatom: akkor nem bánom, adok egy nyúlat.
Igy a királykisasszony három pár csókért kapott egy nyúlat, s azzal
aztán nagy vigan hazafelé futott; de mikor ép a kilincset fogta, hogy
benyítja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a nyúl mint az
istennyila kiugrott a leány öléből s meg sem állt mig a nyájhoz nem ért.
A nyúlpásztor hazafelé terelte a nyáját, a király pedig ott várakozott a
kis-ajtóban az érkeztére s mikor megjöttek, maga eresztette be a
nyúlakat egyenkint, olvasván: egy, kettő, három… kilenczvenkilencz,
száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.
Reggelre kelve a nyúlpásztor harmadszor is kihajtotta a nyúlakat a
mezőre, s hagyta azokat a magok útjára menni.
A király most meg a feleségét hivatta be a fehér szobába s azt mondja
annak, szót szólván:
– Szivem szép szerelme! nekem egy nagy kérésem van hozzád.
– S mi lenne az kedves férjem?
– Az biz nem egyéb, mint öltözködjél fel paraszti ruhába, menj ki aztán
ide meg ide a nyúlpásztorhoz s kérj tőle egy nyúlat, ha szép szóért nem
adja, hát majd ad édes csókért; de nekem, ha mindjárt a testedből
kivánna is, nyúl nélkül haza ne jőj!
No jól van, a királyasszony hajlott férje-ura kérésére, felöltözött
paraszti ruhába s kiment a mezőre a nyúlak pásztorához, ki most is
kedvére aludt a hűsben.
Megrugja a talpát a királyasszony a nyúlpásztornak, az fölébredt, de
mindjárt elösmerte, hogy ki van a paraszti ruhában.
– Isten jó nap nyúlpásztor!
– Fogadj isten királyasszony! hát mi jót hozott a szegény
nyúlpásztornak, s mi jóért jött, hogy ha merem kérdezni?
– Nem jöttem én egyebért, csak azért, hogy nem adnál-e el nekem egy
nyúlat jó pénzért?
– Pénzért királyasszony nem adok, hanem ha három csókot ád, én pedig
visszaadhatom: akkor nem bánom, rászánom a fejemet, adok egy nyúlat.
A királyasszony nem szólt semmit, hanem lehajolt s megcsókolta a
nyúlpásztort háromszor, az pedig visszaadta azokat.
Igy a királyasszony három pár csókért kapott egy nyúlat s aztán nagy
vigan hazafelé vette az útját; de mikor ép a kilincsre tette a kezét,
hogy majd benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sípot, a kis
nyúl pedig mint a villámlás kiugrott a királyasszony öléből s meg sem
állt mig a nyájhoz nem ért.
Mikor a nyúlak mind együtt valának, a nyúlpásztor hazafelé terelte a
nyájat, a király pedig a kis-ajtóban várakozott azoknak érkeztére s
mikor megjöttek, maga eresztette be a nyúlakat egyenkint, olvasván: egy,
kettő, három… kilenczvenkilencz, száz, egy hija sincsen a kerekszámnak.
Reggelre kelve a nyúlpásztor újra kihajtotta a nyúlakat, de most maga a
király ment ki a mezőre, felöltözvén paraszti ruhába.
Mikor a nyúlpásztorhoz ért, köszön neki.
– Isten jó nap nyúlak pásztora!
– Fogadj isten szegény ember! hát mi jóért keresett meg?
– Mi türés-tagadás, én biz nem egyébért, csak azért, hogy szeretnék
tőled egy nyulacskát venni jó pénzért, bizony nem bánod meg!
– Pénzért nem adom, hanem ha tizenkét botot a farodra sózhatok, nem
bánom, ráadom a fejemet.
Mit volt mit tenni a királynak, lefeküdt a gyepre s a nyúlpásztor amugy
káplárosan rávágta a tizenkettőt, hogy csakugy porzott az ülepe; de a
király mindezt föl se vette, csakhogy nyúlra tehetett szert, gondolván
magában, megállj ilyen amolyan dologkerülő bognárja, mégis te húzod a
kurtábbikat.
De biz az mégse húzta, mert mikor a király ép a kilincsre tette a kezét,
hogy már benyitja az ajtót, megfújja a nyúlpásztor a kis sipot, és a kis
nyúl mint a villámlás kiugrott a király öléből s meg sem állt addig, mig
a nyájhoz nem ért.
Aztán a hasznavehetlen bognár negyedszer is hazahajtotta a száz nyúlat,
a király pedig most is ott állott a kis-ajtóban, maga számolta meg, de
nem lelhetett hibát, mert a nyúlak mind megvoltak.
A nyúlpásztor aztán ötödször is kihajtotta a száz nyulat a mezőre
legelészni, a király pedig felülvén arra az ördöngös szekérre, melyet a
hasznavehetlen bognár csinált, kiment a nyúlak pásztorához, de három
üres zsákot is vitt ki magával.
– Hallod-e te ilyen amolyan dologkerülő nyúlpásztor – szidom a lelkedet!
– ha te nekem ezt a három zsákot tele nem csinálod igazsággal: leüttetem
a fejedet!
A nyúlak pásztora minderre csak ezt felelte, szót szólván:
– Kijött a királykisasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a
királyasszony, én is adtam, ő is adott; kijött a király én is adtam, ő
is…
– Csak hadd el, csak hadd el, közbe vágott a király, tele van már mind a
három, csak hadd el… s inkább szeretnék a pokolba lenni, mint ezt
hallani.
Erre a szóra, mintha parancsolták volna, megindult az ördöngös szekér a
királylyal s meg sem állt vele a pokol fenekéig.
Aztán a hasznavehetlen bognár elvette a királykisasszonyt, király lett s
még most is uralkodik a feleségével együtt, hogyha meg nem haltak.