Volt egyszer a világon egy fuvaros, ki itt meg itt, ezen meg ezen az
uton haladva ugy elakadt, hogy se előre se hátra, se jobbra, se balra.
Most már mitevő legyen, hova tudjon a lelke lenni, mikor sehonnan se
mutatkozik segitség; embert még aranyért sem lehetett volna látni.
A mint ott legjavában évődik s veszti a lelkét, egyszer, honnan, honnan
nem, egy szőrös ördög termett előtte, ki senki más nem volt mint maga
Plutó ő felsége.
– Hallod-e te szegény ember, szólt az ördög, akkor kísegitlek a
hinárból, hogyha megigéred, hogy nekem adod a házadból azt a
legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz, hogy van-e a világon, vagy
nincsen.
– Jól van, legyen a te szived szándéka szerént, neked adom a házamból
azt a legkedvesebb jószágomat a miről én még mitse tudok.
A fuvaros aztán elszámlálta az ördögnek, hogy mije van, a riska tehéntől
és a két pókos lótól kezdve a legutolsó kerékszegig; de az ördög csak a
fejét rázta, hogy ez sem az, az sem az.
– Nekem tudtommal egyebem nincsen, azért a mi ezeken kivül találtatik a
házamnál, neked adom.
– Add ki hát irásban, kösd le a lelkedet, ird alá nevedet s kezed
keresztvonásával erősitsd meg, hogy nekem adod azt a legkedvesebb
jószágodat, miről mitse tudsz.
A szegény fuvaros aztán az ördög által elkészitett kontraktust aláirta,
keze keresztvonásával megerősitette, hogy annak odaadja azt a
legkedvesebb jószágát, miről ő mitse tud.
Az ördög aztán zsebre tette az irást, megfogta a kocsi rúdját s
félkézzel ugy kirántotta, mintha soha el nem lett volna akadva abban a
feneketlen kátyuban.
– No szegény ember, most már megmondom, hogy mi az a legkedvesebb
jószágod, miről mitse tudsz: azalatt az idő alatt, mig te odajártál, a
felséged egy kis fiút szült, s ez az a legkedvesebb jószágod, kiről
mitse tudtál. Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva elmegyek
a fiúért s elviszem magammal.
S ezzel az ördög megfordult az egyik sarkán s ugy eltünt, mintha soha
ott nem lett volna, – a szegény ember pedig nagy szomoruan hazafelé
bandúkolt, ki, hogy az ördögöt mégis valahogy kijátszsza, kitanittatta a
fiát s papnak szánta.
De mikor a fiú már a 17 esztendőt is meghaladta s a 18-ikba fordult: a
szegény ember meg a felesége mindig sirással fogadták, hogy ha megjött
az iskolából. A fiú csak elnézte egy darab ideig, de már nem állhatta
szó nélkül, s kérdést intézett az apjához és az anyjához.
– Ugyan, tubus szüléim, nem felelnének egy kérdésemre?
– S mi lenne az kedves fiam? kérdé egyszerre az apja is, anyja is.
– Az biz nem egyéb, csak az, hogy mi dolog az, hogy én valahányszor
megjövök az iskolából, mindég sirva-ríva találom kigyelmeteket?
– Hahó kedves fiam, szólt az apjuk, mi türés-tagadás, már csak
megmondjuk az igazat, hogy mért omlik a mi szemünk könye, valahányszor
kijösz az iskolából: az biz nem egyébért folyik, mint, egyszer ebben meg
ebben az erdőben, ezen meg ezen az úton jőve elakadtam, még pedig olyan
helyen, hogy máskor ott koczogva is eljöttek a lovaim, akkor pedig megse
mozdultak. Hiába vettem ki a lőcsöt, hiába ütöttem-vertem a szegény pára
jószágokat, hiába vesztettem velük a lelkemet, mert biz azok, ha
mindjárt tüzes taplót kötöttem volna is a fülükbe, nem mozdultak, –
segitség pedig sehonnan sem érkezett. A mint ott legjavában küzködöm,
egy emberforma vetődik elém, ki azt találja nekem mondani: „Hallod-e te
szegény ember, akkor kisegitlek a hinárból, hogy ha megigéred, hogy
nekem adod a házadból azt a legkedvesebb jószágodat, miről mitse tudsz,
hogy van-e a világon vagy nincs.“ – Én jó bolond létemre semmi roszat
nem gyanitva, szavamat adtam s még rádásul irásban lekötöttem a
lelkemet. Az a legkedvesebb jószágom pedig kiről mitse tudtam, senki más
nem volt, mint te. S mikor az az átkozott csalfa emberforma, ki senki
más nem volt, mint maga az ördögök királya, zsebre tette az irást, felém
fordult, azt mondta nekem, hisz ugy az eszemben van, mintha csak tegnap
történt volna: „Most elmehetsz haza békével, de 18 esztendő mulva
elmegyek a fiúért s elviszem magammal.“ És az az óra kedves fiam,
melyben elszakasztanak a szivünktől, mindennap közelebb-közelebb jön;
mert mára 18-ik esztendőbe fordultál. Ezért omlik a mi két szemünk
könye, ezért siratunk téged éjjel-nappal kedves fiam, hangos zokogással.
– Ha csak ez a bajuk tubus szüléim, kisebb gondjuk is nagyobb legyen
ennél, mert majd elmegyek én a pokolba, majd fölkeresem ott Plútó ő
felségét, majd elvégzem én vele a dolgot s hacsak lehet, elhozom a
kontraktust, hisz hát kárjába tanultam volna ki annyi iskolát?
Aztán a szegény ember fia magára öltötte a papi ruhát, hona alá csapta a
szent könyvet, kezébe vette a füstölőt és a szentelt viztartót, s
elindult a pokol felé.
Ment mendegélt aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren
is túl, egyszer a mint egy nagy vadon erdőben levő magas hegyen
keresztűlment volna, egy hires zsivány útját állta; de hogyim látta az
az istentől elrugaszkodott, hogy kivel van dolga, félreállt az útból.
– Hová-hová lelki atya? kérdi a zsivány.
– Elmegyek a pokolba a kontraktusomért, felelt neki a kis-pap.
– No ha már odamégysz, nézd meg az én helyemet is, hogy hol fekszem én
holtom után? s ha erre találsz visszajőni, megvárlak itt ezen a helyen.
No jól van, ez abba maradt. A szegény ember fia aztán tovább folytatta a
maga útját; annyira-annyira, hogy egyszer mégis elért a pokol kapujáig.
Bemegyen rajta s ekkor meggyujtotta a füstölőt, az ördögök pedig, a
kiket elő-utó talált, mintha az istennyila kergette volna őket, futottak
a tömjén szagától, mert az olyan volt nekik, mintha büdöskővel füstöltek
volna az orruk alá.
A kis-pap egyre tovább haladt, az ördögök pedig egyre tovább futottak a
tömjénszag elől, orrukat, szájukat bedugván, egy se mert szemközt állni
vele; mert az volt a boldog, a ki legelől futhatott.
A szegény ember fia minden háboritás nélkül egész Plutó ő felsége
királyi rezidencziájáig eljutott s hogy ideért, rányitja ő felségére az
ajtót s minden szó nélkül elkezdi füstölni az ördögöket.
– Ki vagy, mi vagy, mit akarsz, mit kivánsz?? kiáltott rá a pokol
királya.
De a kis-pap mindezekre semmitse válaszolt, hanem egyre füstölt a
tömjénnel.
– Jaj, csak azzal a kénkőfüsttel hagyj fel, mert mindjárt szörnyet
halunk! mit akarsz, mit kivánsz?
De a kis-pap még ekkor se felelt az ördögök királya kérdésére, hanem
elővette a szentelt vizet s el kezdte vele locsolni az ördögöket, kik
hogyim nem volt menekülés, az orditás és bőgéshez fogtak, mert az olyan
volt nekik, mintha kővel hajigálták volna őket.
– Mit akarsz, mit kivánsz, mindent megadunk, csak azzal a kőhajigálással
hagyj fel! kiáltott a király.
– Akkor felhagyok, hogyha idadod a kontraktus-levelemet, még aztán
megmutatod ennek meg ennek a hires zsiványnak a helyét a hol ő majdan
fekszik.
Plutónak az anyja ott feküdt a kuczkóban vasszegeken s ez kikiáltott a
fiának.
– Vesd oda annak a kutyának azt a levelet s mutasd meg annak a hires
zsiványnak leendő fekvő-helyét; mert mindjárt agyonver azzal a kövekkel!
A pokol királya aztán odadta a szegény ember fiának a kontraktust s
megmutatta a hires zsivány fekvő helyét.
– Nézd, szólt Plutó, itt fog ezen az éles beretva-ágyon feküdni, alatta
és felette pedig lobogós-lángos tüz ég egész ezer esztendeig.
A szegény ember fia aztán zsebre tevén a kontraktust, kijött a pokolból
s hazafelé forditotta a szekere rúdját. A hires zsivány pedig azon a
bizonyos helyen megvárta a kis-pap érkeztét s azt kérdi tőle:
– No megnézted-e azt a helyet, a hol én holtom után fekszem?
– Meg, válaszolt a pap.
– S mivel lesz az ágyam feneke kirakva?
– Éles borotvával.
– Mi lesz a fejem alatt a vánkus?
– Égő zsarátnok.
– Mi lesz a takaróm?
– Lobogós láng.
– S mennyi ideig kell ott nekem senyvedni?
– Ezer esztendeig.
– Hát nincs szabadulás a számomra?
– Van; hogyha azt megcselekszed, a mit mondok: kit ütöttél legelőször
agyon?
– Az apámat.
– S másodszor?
– Az anyámat.
– Megvan-e az a botod, a melylyel az apádat agyonütötted s mi fa az?
– Megvan, itt van a kezemben. Mi fa, mi fa? ez biz nem egyéb, mint tőről
vágott almafa.
– Hát az a botod megvan-e, a melyikkel az anyádat agyonütötted s hát az
mi fa?
– Az otthon van s ha jól emlékszem, tőről vágott körtvefa.
– Hát látod-e azt a nagy hegyet, mely itt előttünk az eget támasztja?
– Látom.
– No, ha látod, eredj föl annak a tetejébe, s ültesd el ott mind az
almafa- mind a körtvefa-botot tővel lefelé s térden csúszva ebből a
forrásvizből mindaddig hord a szádban azoknak a tövére a vizet s
mindaddig öntözgesd, mig mind az almafa, mind a körtvefa ki nem hajt,
virágot nem hoz s gyümölcsöt nem terem. Ha pedig egyszer kizöldül,
kivirit, gyümölcsöt hoz a két gyilkos szárazfa: éjjel-nappal sose hunyd
be a szemedet, mert ha a gyümölcséből, nem többet csak egyet is
ellopnak, minden munkád, minden fáradtságod dugába dőlne s ujra megint
elszáradna a fa, lehullna róla a levél és gyümölcs. S mindaddig ki nem
viritanának, mig azt a munkát, melyet elvégeztél, előlről nem kezdenéd;
még ismét térden csuszva abból a bizonyos forrásból a szádba vitt vizzel
mindaddig nem öntözöd, mig mind a kettő ujra ki nem hajtana, virágot nem
hozna s gyümölcsöt nem teremne.
S ezzel a kis-pap ott hagyta a zsiványt, ez pedig tüstént abban a
szempillantásban fölment arra az irdatlan magas hegyre s a leghegyében
mind a körtvefa-, mind az almafa-botot elültette egymás mellé, aztán két
térdére esett s ezen csúszva elmászott ahhoz a bizonyos forrásvizhez
melyet a kis-pap mondott neki. Mikor odaért telemeritette a száját s
térden állva, térden csúszva felmászott ismét arra az irgalmatlan magas
hegyre s megöntözte mind a körtvefa-, mind az almafabot tövét; – aztán
ujra térdre esett, ujra elcsuszott a forrásvizig s telemeritvén a
száját, ismét azon az úton és módon felmászott a hegy tetejére s
megöntözte a szájában hozott vizzel mind a körtvefa-, mind az almafa-bot
tövét. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap csakugy mint a másik
nap. Hét esztendő elmultával aztán mind a körtvefa-, mind az almafa-bot
kihajtott, kivirágzott vörös levéllel, fekete virággal s piros
gyümölcscsel.
Mikor a két gyilkosfa meghozta a maga gyümölcsét, a zsivány nem tett
egyebet, mint éjjel-nappal ott ülvén a két fa tövében, soha be nem
hunyta a szemét, hanem szünetlenül csak a gyümölcsfákat őrizte.
De itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, egyszer,
hogy-hogy nem, a zsivány eltalált aludni; egy fekete varju pedig a
szomszéd fáról csak ezt várta. S hogyim látta, hogy a hires zsivány se
holt, se eleven: rárepült az almafára s egy szép piros almát
leszakasztott róla; – erről aztán a körtvefára szállt s arról is szintén
leszakasztott egy körtvét s aztán mind a két gyümölcscsel elrepült.
Itt lelkem teremtette mind az almafáról, mind a körtvefáról tüstént
abban a szempillantásban minden levél s minden gyümölcs lehullván,
elszáradtak, a töveikből pedig hangos sirás-rívás és jajveszéklés
hallatszott.
A híres zsivány csak a nagy sirásra-rívásra ébredt föl s tüstént
megösmerte, hogy az, a ki az almafa tövéből jajveszékel, senki más, mint
tulajdon nemző apja, az pedig a ki körtvefa tövében sir-rí, senki más,
mint tulajdon szülő anyja s ekkor mind a sirás-rívás, mind a
jajveszeklés olybá tetszett neki, mintha a szivében egy nagy kést
ütöttek volna.
– Ne sirj anyám, ne jajveszékelj apám, szólt a zsivány, igaz hogy
megloptak, de majd máskor jobban vigyázok; könyeimmel öntözlek,
szájamból itatlak, de mégis muszáj ujra kihajtanotok.
S csakis igy nem hallatszott többé a nagy sírás-rívás és a keserves
jajszó, csakis igy hallgatott el mind a körtvefa, mind az almafa.
A hires zsivány aztán a két térdére esett s ezen csúszva ujra elmászott
ahhoz a bizonyos forráshoz, majd tele meritvén a száját a vizből, azon
az úton és módon visszament a magas hegyre s megöntözte mind az almafát,
mind a körtvefát. Ez igy ment hét álló esztendeig, egyik nap ugy mint a
másik nap. Hét esztendő elmultával aztán, mind a körtvefa, mind az
almafa kihajtott, kivirágzott gyümölcsöt hozott, csakhogy a levele:
vörös volt, a virága fekete: s a gyümölcse: vérpiros.
Mikor a gyümölcsfák megtermették a maguk gyümölcsét: a hires zsivány nem
tett egyebet, mint odaült a két fa tövébe s éjjel-nappal őrizte.
Itt lelkem teremtette egyszer egy hatlovas üveges-aranyos hintó
vágtatott el a két gyümölcsfa alatt, de már ekkor érett volt ám mind a
körtve, mind az alma s csakugy piroslott, hogy jobban se kellett.
Meglátja a piros almákat és körtvéket a kocsiban ülő püspök, ki senki
más nem volt, mint a szegény fuvarosnak a fia, parancsolja a
huszárjának, hogy ugorjék le a bakról s hozzon neki abból a
gyümölcsökből vagy egy párt.
A huszárnak sem kellett ezt kétszer mondani, ízibe lepattant a bakról,
oda szalad az almafa és körtvefa alá, hogy majd szakit egyet-egyet
róluk, s odaviszi az urának; de a mint ép hozzá akar nyulni, megrázkódik
egy falevél s megszólal:
– Ne szakits mi rólunk oh jó ember; mert nem te ültettél ide, nem te
öntöztél szájban hordott vizzel!
A huszár a világért se nyult többé a gyümölcshöz, hanem visszaszaladt a
püspökhöz s mondja neki:
– Nagyságos uram! biz én nem hoztam se a körtvefáról, se az almafáról,
mert a hogy ép szakitani akartam volna róluk, megrázkódik egy levél s
megszólal, mondván: „Ne szakits mi róluk oh jó ember; mert hisz nem te
ültettél ide, s nem te öntöztél szájban hordott vizzel!“ S ezért biz én
isten látja a lelkemet nem mertem a gyümölcshöz nyulni.
– Jól tetted édes fiam, szólt a püspök, kinek csak ekkor jutott eszébe,
hogy micsoda alma- és körtvefa az. Ezért leszállott az üveges-aranyos
hintóból, odament a két fa alá, hát a tövében ott ül ám a vén ősz
zsivány.
A püspök aztán megáldoztatta a zsiványt megszámlálta a gyümölcsöket a
fákon. Mind a körtve, mind az almafán száz-száz pár gyümölcs volt. S
mikor a legutolsó gyümölcsre került a sor, s mikor azt is a többi közé
számitotta, azok megrázkódtak s fehér galambképében elrepültek. Ott
repült közöttük a vén ősz zsivány lelke is.