Volt egyszer a világon egy szegény asszony s ennek két fia, kik közül az
egyik édes gyermeke volt, a másik pedig mostoha.
A szegény mostoha gyermeknek igazán mostoha volt a dolga; mert mig az
édest réztepsiben sült pogácsával dugdosta az anyja, addig az a másik
kenyérben sem evett eleget; mert mig az édesre egy héten háromszor is
adtak tisztát, addig a mostoha három hétben sem kapott egyszer; mert mig
az édes uj ruhában járt, uj szüre, uj czizmája, uj kalapja és
nyakravalója volt, addig az árva csak viseltet hordott, fótos szür,
fótos csizma, lyukas kalap s rongyos nyakravaló volt rajta, s mikor már
annyira nőtt, hogy megbirta a maga kenyerét keresni, azt mondták neki,
hogy menjen istenhirével szolgálatot keresni. A mostohája sütött az útra
neki hamuban sült pogácsát.
El is ment az szívörömest, csakhogy egyszer a mostohájától
megszabadulhatott.
A mint mén, mendegél, egyszer egy nagy terepély cserfa alá érkezett s
hogyim fáradt is volt, éhes is volt: leült a nagy terepély cserfa alá,
elővette a tarisznyáját, kibontotta s kivette belőle a hamuban sült
vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan honnan nem, egy kis róka
áll előtte, s enni kért, mondván:
– Hallod-e te jó mostoha fiú, hogyha szépen megkérnélek, nem adnál nekem
abból a hamúban sült vakaróból?
– Adok biz én, mert jut is, marad is s ezzel a mostoha fiú kétfelé törte
a vakarót s feleközepét a kis rokának adta.
A kis róka elvette a hamuban sült vakarót s mikor megette, azt mondja a
mostoha fiúnak:
– No mostoha fiú, jótét helyébe jót várj: azért itt van, tedd el ezt a
három szál szőrömet, majd hasznát veszed még ügyes-bajos dolgaidban,
csak égesd meg, vesd a tüzbe s én tüstént segitségedre leszek.
No jól van, a mostoha fiú elvette a három szál róka-szört, eltette s a
kis rókától elbúcsuzván, útnak eredt.
Mén mendegél aztán hetedhét ország ellen, még az operencziás tengeren is
túl, egyszer egy királyi rezidenczia elé ért. Bemegyen a rezidencziába,
hát a király ép szemközt jött rá. Köszön neki –
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten mostoha fiú! hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak.
Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem tisztabúzával bevetve,
ha ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd,
csomóba nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: leüttetem a
fejedet, de ha azokat megcselekszed; három tarisznya pénzt mérek ki a
számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a másikban ezüstpénz és a
harmadikban rézpénz.
Itt a mostoha fiúnak csak akkor esett le az álla, mikor a király iménti
beszédét meghallotta, de mit volt neki mit tenni, nem egyebet, mint azt,
hogy nagy szomorúan kibandúkolt a háromszázhatvanhat zsákos föld szélére
s hozzáfogott a munkához. De hiába serénykedett álló nap, mert biz ő
kigyelme bár ugy dolgozott mint a kutya, hogy szinte a hátán csorgott a
viz, nem aratott le nagyobb darabot, mint ez a ház földje, la, de még
hozzá sötét estve is dolgozott. Hogy aztán nagy fáradtan kidölt a
munkából, hogyim látta, hogyha szakadtáig dolgozik is, mégse arathatja
le egy huszonnégy óra elforgása alatt azt a tengernyi életet, nemhogy
még kévébe is kötözze, csomóba is rakja, haza is vigye s még ráadásul ki
is csépelje, fel is szelelje, mondom, hogy ezeket mind fontolóra vette,
sirva fakadt.
Csak sirdogál, csak sirdogál, egyszer a mint ki akarja venni a kendőjét,
hogy majd megtörli a szemét, kezébe akad a három szál rókaszőr. A
mostoha fiúnak sem kell több, izibe tüzet rakott s belevetette a három
szál rókaszőrt. Alig égtek ezek el, íme, előtte terem a kis róka,
kérdvén:
– Mit sirsz, mit rísz olyan keservesen mostoha fiú?
– Hogyne sirnék, hogyne rínék, mikor a király azt parancsolta, hogyha
egy huszonnégy óra elforgása alatt, ezt a háromszáz hatvanhat zsákos
földet le nem aratom, kévébe nem kötöm, csomóba nem rakom, haza nem
hordom, ki nem csépelem s fel nem szelelem: igy meg úgy bánik velem; –
ha pedig én mindezeket meg tudnám cselekedni: három tarisznya pénz lenne
a jutalma. Az egyikben lenne aranypénz, a másikban ezüstpénz és a
harmadikban rézpénz… Ezért fől az én fejem, ezért omlik az én két szemem
könye!
– Ha csak ez a bajod, kisebb gondod is nagyobb legyen ennél; csak te
feküdjél szép csendesen s aludjál reggelig bátran, a többit pedig majd
elvégzem én, csak bizd reám.
Ugy is lett. – A mostoha fiú lefeküdt szép csendesen s el is aludt, a
kis róka pedig elővett három kis sípot, megfújta mind a hármat s ime, az
első hangjára a kerek föld minden egere, a másodikra a kerek föld minden
hörcsöge, a harmadikra pedig a kerek föld minden galambja előtte
termettek, melyeknek aztán kiadta a parancsolatot, hogy a búzát
learassák, kévébe kötözzék, csomóba rakják, haza is hordják a király
pajtájába, s otthon még ki is csépeljék, fel is szeleljék.
Ezeknek se kellett kétszer parancsolni, mert az egerek ízibe hozzá
láttak az aratáshoz, a hörcsögök kötözték és hazahordták, a galambok
pedig szemenkint kiszedték a szép tiszta buzát; ugyannyira, hogy
reggelre kelve mind a háromszázhatvanhat zsákos föld termése ott állt
garmadában, hogy szinte gyönyörűség volt ránézni arra a drágalátos
szemenszedett tisztabuzára!
A király aztán ezt látva rögtön kimérte a három tarisznya pénzt a
mostoha fiúnak, ki aztán hazafelé forditotta a szekere rúdját s mikor
hazaért, a mostohája szinte elijedt ennyi temérdek pénz láttára,
kérdvén:
– Hát édes fiam, hol tettél szert ennyi tengernyi pénzre?
– Hol tettem szert? hát itt meg itt lakozik egy király, s minthogy annak
háromszázhatvanhat zsákos földjén levő termését egy huszonnégy óra
elforgása alatt learattam, csomóba kötöztem, hazahordtam, kicsépeltem,
kiszeleltem: hát az adta.
Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem, nem egyéb a nagy
semminél, de pengyom tóditsuk is, mert biz majd elfogy ez!… Már akár
fogy el akár nem, elég az hozzá, hogy a szegény fiú mostohája tulajdon
édes gyermekét is elküldte szolgálatot keresni. De már ennek nem hamuban
sült pogácsát sütött az útra, hanem tejbe-vajba sült szép fehér vakarót,
melyet egy tarisznyába kötve nyakába akasztván, nagy szerencsekivánatok
közt útnak eresztette.
Megyen mendegél az édes fiú hetedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, ő is elérkezett a nagy terepély cserfa alá s hogyim
fáradt is volt, éhes is volt, leült az alá, elővette a tarisznyát,
kibontotta s kivette belőle a kakastejjel tejbe-vajba sült szép fehér
vakarót; de a mint ketté akarja törni, honnan-honnan nem, a kis róka
előtte terem s enni kér, mondván:
– Hallod-e te édes fiú, hogyha szépen megkérnélek: nem adnál nekem abból
a tejbe-vajba sült fehér vakaróból!
– Bizony nem adok én, majd bizony hogy is ne, kaparj kurta, neked is
lesz!
A kis róka megszégyenülve tovább sompolygott, – az édes fiú pedig hogyim
testét-lelkét megnyugasztotta, tovább ment.
Ő is elért ahhoz a bizonyos királyhoz. – Köszön neki:
– Adjon isten jó napot fölségednek!
– Fogadj isten édes fiú! hát mi járatban vagy?
– Szolgálatot keresek.
– Ép jókor jöttél; aratóra van szükségem, ha kedved tartja megfogadlak.
Itt meg itt van háromszázhatvanhat zsákos földem zabbal bevetve, ha te
ezt egy 24 óra elforgása alatt le nem aratod, kévébe nem kötöd, csomóba
nem rakod, haza nem hozod s ki nem csépeled: annyi botot üttetek rád, a
hány nap van egy esztendőben; – ha pedig mindezt megcselekszed, három
tarisznya pénzt mérek ki a számodra. Az egyikben lesz aranypénz, a
másikban ezüstpénz és a harmadikban rézpénz.
No jól van, itt az édes fiú nagy fittyre kimegyen a földre s hozzá
látott a munkához; de biz ő kigyelme, ha nem mondom is elhihetik, a
háromszázhatvanhat zsákos föld termését nem aratta le: ezért a királytól
kikapta a maga jutalmát – háromszázhatvanhat botot, melyeket alig birt
hazaczipelni, mert csakugy lézengett aztán mint a maszlagos hal, mint az
agyonvert. S mikor valahogy nagy nehezen hazavánczorgott, jó édes anyja
imhogy szörnyet nem halt drágalátos mákvirág fia esetén.
Itt a mostoha fiúból gazdag ember lett, az édes fiú pedig szegény ember,
kik még most is élnek, ha meg nem haltak.