Hol volt, hol nem volt, volt egyszer a világon egy fiatal kalmár s ennek
egy gyöngyadta felesége. Hogyim az egy pár cseléd szép volt, fiatal
volt, halálba szerették egymást, ugyannyira, hogy fogadást tettek,
hogyha valamelyik közülök elébb megtalálna halni, mint a másik: a kalmár
nem házasodik még többé, az asszony pedig nem cseréli fel más-névvel az
ura nevét.
No jól van, mi történik a dologból, mi nem, egyszer a szép asszony
megbetegszik, meghal s el is tették öröknyugalomra a kriptába; de az ura
annyira szerette a feleségét, hogy egész tengernyi éjszakákon keresztül
a koporsó mellett virradt meg. Egyszer a mint ott siratgatja a
feleségét, hát látja, hogy egy nagy kigyó kibujik egy lyukból s
egyenesen a felesége koporsójának tart.
– Ehjnye te csunya féreg, szólt a kalmár, csak nem mászod meg a
feleségem koporsóját a szemem láttára, hiszem azt azt egyet! s ezzel
kihúzta az oldalán fityegő szablyáját s a nagy kigyó fejét leszelte. A
nagy kigyó teste ott hentergett a földön, de a feje fölkerekedik,
térűl-fordul, be a lyukba, majd visszajövén, három csoda-falevéllel,
elég az hozzá, a feje odaragadt a testéhez s aztán elment a maga utjára,
a három csoda-falevelet pedig ott hagyta.
A kalmárfi, hogy, hogy nem, a három falevelet fölvette s mintha az isten
sugta volna, felnyitotta az üveg koporsót s egyet a felesége szivére
tett, kettőt pedig a két mellére s ime! a halott megmozdult, majd
lélekzetet vett, majd ismét megrázkódván, felnyitotta a szemét, felült s
kilépett az üvegkoporsóból.
Ki volt most boldogabb mint az egy pár cseléd, mikor ujra egymásé
lehettek s ujra szerethették egymást, mint a páros galamb.
De itt a kalmárnak hosszu útra kelletvén mennie portékákért, kedves
feleségétől nagy könyhullatások között elbúcsuzott, s elment. De mig
odajárt, a fiatal menyecske egy generálissal összeszürte a levet s
elszökött vele idegen országba.
Mikor a kalmár nagy fáradtan hazavetődött a hosszú útról, csak ekkor
vette észre, hogy oda a szép asszony, nincs szép asszony. Volt, nincs,
elszökött a generálissal. Szörnyű nagy búsultában mindenét pénzzé tette
s elindult országvilágszerte bujdokolni.
Csak mén, csak mendegél hétedhét ország ellen, még az operencziás
tengeren is túl, egyszer egy gyászszal bevont városba érkezett; az egész
város fekete posztóval volt bevonva s az emberek olyan szomoruan
jártak-keltek az utczán, mintha mindegyiknek halottja lett volna, kit
reggel, délben és estve mindig sirathatott.
Halott volt az igaz, az egész város halottja; mert a királynak egyetlen
egy 18 éves leánya feküdt a teritőn. Ezért volt az egész város
feketével, gyászszal bevonva.
Itt a kalmár, mit mit nem cselekedett, kapja a lelkét, felöltözött
orvosi ruhába, beállitott a király színe elébe, ki még most is feketébe
öltözve egyetlenegy kedves leánya kimultát siratta.
– Adjonisten jó napot fölségednek! köszönt neki az orvos-ruhában
felöltözött kalmár.
– Fogadj isten orvos! hát mi járatban vagy?
– Mi tűrés tagadás, fölséges uram, én biz nem egyébért fordultam
fölségedhez, mint annak a megtudása végett, hogy mit adna fölséged annak
az embernek, a ki egyetlenegy legkedvesebb leányát ismét életre tudná
hozni?
– Oh jó ember, hát mit adnék egyebet, mint a felekirályságomat a
leányommal együtt!
– No, ha fölséged nekem is megadja azt a mit igért, nekem is ideadja a
felekirályságot és vele együtt a királykisasszony kezét: itt van parolás
tenyerem, hogy én leszek az az ember, a ki egyetlenegy kedves leánya
drága világát ismét visszaadja, s nem kérek egyebet, mint azt, hogy vagy
három óráig egyes egyedül lehessék abban a szobában, a melyikben
kiterítve fekszik a királykisasszony.
A király mindenbe beleegyezett, csakhogy aztán fel legyen ám támasztva
egyetlenegy legkedvesebb leánya. Az orvosruhában felöltözött kalmár
pedig nem tett egyebet, mint bemenvén a halottas szobába, ajtót, ablakot
bezárt, becsinált, hogy azon egy teremtett lélek se lásson be, majd
felhajtotta a halott-takarót s a királykisasszony szűz testére felrakta
a csodafaleveleket. Egyet a szivére tett, kettőt pedig a két cziczi
dombja alá s ime! a halott megmozdult, lélekzetet vett, majd
megrázkódván, felült s leszállt a deszkáról.
Ha szép volt a kalmár elébbi felesége, de a királykisasszony hétszerte
szebb s hogy meglátták egymást, azt mondták egymásnak: „Én a tiéd, te az
enyém, ásó kapa se választ el egymástól.“ A király pedig rájuk adta az
áldást és a pap összeadta az egy pár cselédet.
Igy a nagy szomorúságból nagy vigasság lett; a halottas tor helyett
lakodalmat laktak s térdig jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesben,
s még az árva gyermeknek is akkora kalács volt a kezében, hogy majd
letörte a derekát.
Mikor a mézes-mákos hetek elmultak, az ifjú király, már mint a mi
kalmárunk és a felesége, útrakeltek, hogy össze-vissza járják az
országot s a hol lehet, gyámolitsák az ügyefogyottakat és segítsék a
szegényt. A mint igy utazgattak, egyszer abba a városba találtak
vetődni, hol a generális és a kalmár elébbi felesége lakott.
De az ifjú király és a felesége, hogy föl ne ösmerjék addig, mig ők nem
akarják, paraszti ruhában öltöztek fel s mint ilyenek egy csárdába
vetődtek be. A csárdában ott ivott három vén huszár; mulattak kedvükre s
ugyancsak benéztek a kancsó fenekére, mert már egy kicsit kótyagosak is
valának.
A király meg a felesége ugyanazon asztalhoz ültek, hol a három vén
huszár pityizálgatott. A huszárok emberség-tudók valának s egy közülök
mindjárt megkinálta a királyt a telt palaczkkal, mondván;
– Igyál földi, te érted is meghalt a Jézus!
A király elvette a palaczkot s jót huzott belőle, majd ő is parancsolt
egy itcze bort s visszakinálta a huszárt, mondván:
– Igyék vitéz uram, mert kendért is leesett a varju a fáról!
A huszár elvette a telt palaczkot s jót huzott belőle, majd vissza
akarta tenni a király elébe, de az intett neki, hogy a többieket is
kinálja meg.
Addig addig ittak a huszárok, hogy a pénzük sehogy sem futotta ki a bor
árát, a korcsmáros pedig az apja fiának se adott rovásra.
Mit volt mit tenni az egyik huszárnak, ki legtöbbel tartozott, haza is
kellett volna már menni, mert régen elfújták már a takarodót, itt is
szeretett volna maradni, mert nagyon mulatnékja volt, a korcsmáros
pedig, mint mondám, nem adott hitelbe, kapja a lelkét, leoldozta az
oldalról a kardját, odadobta a csaplárosnak, hogy hozzon bort.
A király mindezt jól látta, de nem szólt egyebet, csak azt kérdezte a
vén huszártól:
– Hej, vitéz uram, mit csinál kend holnap kard nélkül, mikor ki kell
rukkolni, mert itt lesz a király?
– Mi csinálok, mi csinálok, az az én gondom; mert voltam én már nagyobb
bajban is, mégis kivágtam magamat a ki áldója van, hisz azért teremtett
az isten huszárnak! aztán legfeljebb is, ha észreveszik is, az lesz a
dolog vége, hogy huszonötöt rám hegedülnek, aztán punktum!
No jól van, ez abba maradt. – Reggelre kelve a király és a felesége
tisztelgésére az egész huszárezred kirukkolt; ott volt a generális is,
meg aztán a felesége is, már mint a király első oldalbordája, meg aztán
az a vén huszár is a ki kardját beitta, s ki az aczél kard helyett, még
azon éjszaka fakardot faragott magának s azzal rukkolt ki.
A király mindjárt észrevette, hogy melyik huszár volt az, a ki a kardját
beitta. Odamegyen hozzá s keményen végig nézte, majd parancsolta neki,
hogy álljon ki a glédából: a huszár kiállott. Most a király azt
parancsolta, hogy szúrja keresztül a lovát s ekkor a huszár nagy
keservesen föltekintett az égre s felkiáltott:
– Istenem, tégy csodát, változtasd a kardomat fává, hogy ne szúrhassam
keresztül ezt az áldott jó pára jószágot!
A király elnevette magát a huszárfogáson, és igen megtetszett neki a vén
vitéz.
Aztán a huszár a kardjára tekintett, mondván:
– Köszönöm istenem, hogy meghallgattad a kérésemet, hogy fává
változtattad a kardomat!
A király aztán a vén huszárt azonnal megtette generálisává, a volt
generális- és az első feleségével pedig törvényt láttatott s a regement
hohérjával mind a kettőt kiseprőztette az országból.
Eddig volt, mese volt, talán igaz se volt, a kinek esze van ezt se hiszi
talán.