Volt idő, midőn az ifjú fővárosi társaság Náday Ferenc színpadi
előkelőségében találta meg a maga férfi-ideálját. Bizonyos fokig –
titokban, vagy bevallottan – mindenki Náday Ferencnek érezte magát. A
harcolók és munkálkodók felekezete is úgy üdült, hogy megkereste magában
Náday Ferencet. A sors mostoha gyermekeinek pedig az volt a tragikumuk,
hogy nem fejleszthették a bennük szunnyadó Náday Ferencet. Ez az
eufonikus név úgy hatott a fantáziára, mint valami ismert illatszer: a
könnyed elegáncia, a szeretetreméltó elmésség, a hódító férfiasság
képeit váltván ki. Abban az időben pedig nem volt férfi Budapesten, sem
a grófok, sem a csizmadiák céhében, aki nem szeretett volna elegáns,
elmés és hódító lenni. Sőt akadtak női Náday Ferencek is.
Ennek a kiváltságos egyéniségnek fejlődése összeesik nemcsak a Nemzeti
Színház, hanem az egész társadalom újabb megifjodásának idejével. A
tragikus viharfelhők elvonultak a haza láthatárán. Az aszkéta
szenvedélyek megenyhültek. A pátosz ideje elmúlt. Az ifjú fővároson
valami opportunisztikus tavaszi láz vett erőt. Kitűnt, hogy okosnak
lenni többet ér, mint hősiesnek lenni, mert íme, minden nemzeti vágy
teljesülése már csak idő kérdése volt. Hogy az ország erős, gazdag és
független legyen, hogy a monarchia súlypontja Budára kerüljön, hogy
utazó angolok árasszák el Budapestet, hogy az összes nemzetiségek
megmagyarosodjanak – mindez már csak idő kérdése volt. Budapest egyelőre
azt tartotta a legsürgetőbb feladatának, hogy európai metropolissá
legyen. Európai – ez a szó akkor még körülbelül annyit jelentett, hogy
francia. Éppen kapóra jött a párizsi dráma-import! Ezek az elokvens és
mégis prózai, érzelmes és szkeptikus, érdekes és hétköznapi, raffinált
és mégis naiv színművek úgy hatottak itt, mintha egyenesen Budapest
számára íródtak volna. A fővárosi társaság gyönyörködött bennük, mint a
hentesné a Diana-portraitban, amelyet az udvari festő róla készített.
Ilyen volt ő maga – nem! ilyen szeretett volna lenni!
Az erjedő és termékeny talajból nőtt ki Náday. Ő maga volt a budapestibe
oltott párizsi, a színpadon is, az életben is. Az ő lábanyomán
boulevarddá lett a Múzeum-körút, Bois-vá a Városliget. Derült
életbölcsesége és nagy szeretetreméltósága úgy hatott az emberekre, mint
egy személyes bók. Ez a szeretetreméltóság szinte megérzett az egész
főváros levegőjében, mint valami kellemes, egzotikus illatszer.
A közönség, miután egyszer már fölismerte Nádayt, szinte korlátlan
művészi hitelt nyitott neki. Pedig az ő tehetsége nem szorult hitelre.
Mindenkor készpénzben fizetett, csengő aranyban. Fölényes
intelligenciája és a könnyedség, amellyel önmaga fölött rendelkezett, a
legtöbb szerepkör hivatott ábrázolójává tették. De volt tehetségének egy
szinte páratlan, egyéni segédeszköze is: a megfigyelőképessége. Náday
minden ízében modern ember volt, fantáziája a reális életből
táplálkozott és azért főleg oly keretben érvényesült, ahol hasznát
vehette hétköznapi tapasztalatainak. Tehát a modern társalgási színműben
és a vígjátékban. Miként minden nagy megfigyelő, ő is szívesen elejtette
az esetleges vonásokat, hogy annál markánsabban kidomborítsa a
jellemzőket. Az emberekben természetesen először is a félszegségeket
látta meg és azért erős hajlamot mutatott a torzkép-rajzoláshoz.
Torzképei igazak, mélyek, olykor egész társadalmi rétegekre nézve
jellemzők és művésziek voltak. Egy-egy epizód-alakja önálló betétként
hatott a darab keretében. Ilyenféle alakjai túlzásukban is annyira
meggyőzők voltak, hogy a társadalmi szatira erejével hatottak. Az
ábrázoló művész alkotó művésszé lett és amit a közönség tapsai között
(olykor rögtönözve) alkotott, a legtöbb esetben magyar és speciális
budapesti művészet volt. És ez a képessége avatta őt a szó legelőbbkelő
értelmében vett nagy színésszé.
Koporsóját hosszú, sápadt menetben követik a színpadi hősök, akiknek
fantómjaiba az ő alkotóereje öntött forró vért és életet. Köztük vannak
a közelmult társadalmának legismertebb típusai, akiket ő vitt az utcáról
a színpadra és akik a színpadról kerültek le az utcára. És sokan
lesznek, akiket most elfog a különös, bús érzés, hogy Nádayval a saját
ifjúságuk egy eleven darabját temették sírba.
Bár hatvankilenc esztendőt élt, mégis ifjan halt meg. Az aggkor
szomorúságaitól megkímélte a sors, amelynek mindenkor kedvence volt.
Élete, ha emberi életre egyáltalában ráillik ez a jelző, mindvégig szép
volt. Ami virág és gyümölcs a magyar művészet kertjében megterem, azt
mind leszüretelte. A jó sors a derült epikureust boldog családi élettel
áldotta meg. Hitvese, gyermekei és unokái gyöngéd rajongással szerették.
Mint filozófus élt és mint keresztény halt meg.
(1909.)