Ha ezt a nevet halljuk, akkor a palesztinai alkony bíborfényében bibliai
utak jelennek meg előttünk, ahol madárszemű, hallgatag nők itatják meg a
sivatagból jött karavánt.
Vérző szívekből felzokogó hangokat hallunk, szilaj és harmónikus
asszonyi sikoltásokat, amelyek az őrjöngésig tüzelik az acháji férfiak
energiáját.
A renesszánsz arany pompájában ragyogó, fehérkezű, koronás nőket látunk,
akik előtt térdet hajtanak az acélba öltöztetett kevély urak.
Normann epigónokra is gondolunk, a kihült vérű kalóz-utódokra, akik a
töprenkedéstől betegen keresik komor egük alatt a napfényt.
Látjuk Hungária anyánkat, aki búsan és reménytelenül békítgeti egymásal
meghasonlott fiait és könnyektől átitatott hangján énekli a magyarság
ősi gyászdalát.
Minden, ami nagy, erős, szép, félelmetes és vonzó az emberiség
emlékezetében, hangot ad az arany hárfán, amelynek Jászai a neve. Ő
eljátszotta nekünk a szeretet és gyűlölet, a szenvedés és a dicsőség, az
elvesztett édenkert után való vágy és a hazaszeretet mámorító dalát.
A fa, amelyből ezt a hangszert faragták, az emberiség fekete, zsíros
televény-földjéből sarjadt ki, titokzatos mélységekből, ahol az erő és a
szépség ős-csirái szunnyadnak.
Kitünő színésznők, Dérynék, Kántornék voltak azelőtt is, lesznek ezután
is a magyar színpadon: Jászai Mari túlnőtt a zsinórpadláson, az ő
nagyságát páratlan fogékonyságához és lobogó szenvedélyességéhez kell
mérni, amellyel magához ragadja és nemzeti közvagyonná teszi az emberi
értékeket. Ez a fogékonyság, ez a szenvedélyes és rendületlen hit az
emberi nagyság egyik fokmérője.
Az ő fantáziája, mint a tenger dagálya, időközönkint gazdagon rakott
flottákat úsztat a révekbe. Elhozta nekünk a görög tragédiát, erős
asszonykarjára vette a magyar történelmi drámát, ölünkbe szórta
Shakespeare kiapadhatatlan kincseit. A mostani Széchenyi
István-kultusznak két évtized óta Jászai a prófétája és papnője, és
Petőfi Sándor költészetét az ő előadó művészete ébresztette új életre és
ruházta föl ifjú, harmatos és illatos szépségekkel.
Mink, akik a hétköznapok közelségében szemléljük őt, talán nem is tudjuk
kellően értékelni; az eljövendő nemzedék azonban tisztán fogja látni
emberi és művészi egyéniségének nagyszerű és nemes arányait, és meg
fogja érteni, mostani nagy szegénységünkban milyen nagy gazdagságunk
volt nekünk ez a nagyszerű asszonyi lélek. Az eljövendő nemzedék
irígyelni fog minket, akik művészi pályájának ötvenedik évfordulóján
meghódolhattunk Jászai Mari előtt.
(1922.)