Hűvös árnyékok szaladtak át a szívünkön. Úgy tetszett, a világ megint
öregebb lett valamivel. Különösen az a világ, ahol mulatnak. Ujházi
mester már forma szerint is visszavonult a színpadtól. Hiszen régóta
várható volt, de azért valahogyan mégis váratlanul jött. Ez bizony nem
volt szép fölvonásvég és az embernek elment a kedve attól, hogy
tapsoljon. Eddig azzal áltattuk magunkat, hogy az elpusztíthatatlan öreg
egy nap megint csak vidáman fog fölrobogni a színpadra, hogy elhozza
nekünk októberi tündöklő nyarának gyümölcseit. De erről, sajnos, le
kellett mondanunk. Most aztán olyan hír érkezik róla, mely jóleső
derűvel melegíti föl a szíveket. A mester megházasodott. Igen, ez
egészen stílszerű.
Blaha Lujza asszony mellett ma Ujházi a művészvilág legnépszerűbb
alakja. Népszerűsége vidám rikoltásként hasítja át a nagyvárosi élet
hangzavarát. Ez a népszerűség úgy él és muzsikál az utcán, mint valami
ragadós nóta, amely elől nincs menekülés. A «mester» szó mint művészi
rangfokozat furcsán hangzik a magyar ember fülének, Ujházival szemben
azonban a budapesti nyelvszokás kivételt tett, őt mindenki mesternek
nevezi. Ő nemcsak mester, hanem Budapest számára a mester. Ha nem
csalódom, ezt a címet Crampton mester óta kezdték általánosan megadni.
Van egy képem, amely Crampton szerepében ábrázolja. Kócosan, álmosan,
kissé fájdalmasan és kissé cinikusan bámul ki a keretből, ujjai a gitár
húrjait keresik, mintha nótázva akarna átsiklani életének tragikuma
fölött. Ez a kép olyan megkapó, mint egy vallomás.
Furcsa, hogy a művész páratlan népszerűségét nem művészetével, hanem
magánéletével szerezte meg. Ő a színpadon kívül zsebelte be azt a
népszerűséget, amely tehetségének kijárt.
Bár nem kimondott barátja az alkoholnak, mégis van valami benne, ami
Szilénuszra emlékeztet. El ne felejtsük: Szilénusz is isten volt. Az
ember egy megszelídült és megfinomodott Szilénuszra gondolhatna,
olyanra, aki megfelel Julian Apostata fölfogásának. Széles karimájú
kalapját félrevágva, szájában az örökös szivarcsutkával, amely Liszt
Ferenc óta művészeti kellékszámba megy, ragyogó egészségben, pezsgő
jókedvében, ártalmatlan és kedélyes malíciával bandukolt át az életen.
Ahol megjelenik, ott örvendező ábrázatok fogadják. Ha belép valami
helyiségbe, az már elegendő arra, hogy egy csomó vadonat-idegen embert a
földi boldogság csúcspontjára emeljen. Ez az ember az életkedv
kolosszális fölöslegét hordta magával, a vitalitás Rothschildja volt és
két kézzel szórta szét kincseit.
A mindkét nembeli erdei istenek vidám bandája követte nyomon. A mester
rendet tartott köztük, mert minden kedélyessége mellett is meg tudta
őrizni a pátriárka tekintélyét. Aki föllázadt ellene, annak mázsás
gorombaságok repültek a fejéhez. Olyan immunitást élvezett, amilyenben
törvényhozónak még sohasem volt része. Az epekórban szenvedő
színikritikusok is meghajtották előtte tollukat, a fiatal bolyhosok, a
foglalkozásszerű bálványdöntögetők és a holnapután lángelméi is
meghódoltak neki. A hölgyek pedig külön, pajzánul alázatos pillantásokat
találtak ki, a mester tiszteletére. Öreg gyermek volt, a sok gyermekarcú
öreg között. A korán megvénültek örültek az ő örök ifjúságának, a
túlokosak szívesen melegedtek az ő szívének arany együgyűsége mellett.
A mesternél melegebb, színesebb, férfiasabb és a mellett gyöngédebb
egyéniség Szigeti József ideje óta nem igen járt magyar színpadon. Egy
Reinhardt alig tudott volna vele mit kezdeni, mert ő bizony sohasem volt
szerszám a rendező kezében, ő saját magának öncélja volt és művészete
egy egyéniség leleplezése volt. Nem volt kellék a színházi gépezetben,
hanem magával hozta a saját külön színházát a deszkákra. Született
komédiás volt, mégpedig az ösztönművészek fajtájából való.
Ami az elméletet illeti, ő bizony könnyű vállvonogatással szokta
elintézni. Szerepeibe egyszerűen belebújt, mint valami ruhába, és ha
valahogyan ráillettek a lelki idomaira, akkor emberileg tökéletes is
volt. Ha X. urat kellett adnia a színpadon, akkor X. volt. És ha
véletlenül nem tudta a szerepét, akkor olyan X. volt, akinek nem jut
eszébe, hogy mit kell mondania, de húsból és vérből való X. volt.
Színpadi viselkedése – nem akarom a módszer szót használni – olykor
megdöbbentően egyszerű és magától értetődő volt. A szerepeiben úgy
beszélt, mint otthon, helyesebben mint a kávéházban. Tulajdonképpen nem
is beszélt jól, mert nyelve mindig nehezen forgott, de kevés ember tudta
magát oly jól megértetni a közönséggel, mint ő. Naivan bámészkodó szeme
és nagy, furcsán vágott orra van, olyan, mint a papírcsákó csücske.
Bohózatokban ellenállhatatlanul komikus a külseje, de máskor ugyanez a
szem és ugyanez az orr elragadóan emberies benyomást tesz és borzongó
tisztelettel tölti el a közönséget.
Könnyű kézzel gyúrta és alakította önmagát és hősszerelmeseken kívül
majd mindent tudott magából csinálni. A legbolondabb bohózatokban
éppannyira otthon volt, mint klasszikus darabokban, és a kispolgári
fenegyereket éppúgy elhitték neki, mint Bölcs Náthánt. Emberi mivoltának
egy szentimentálisan naiv vonása bizonyos érzelmes szerepek felé terelte
ízlését és előttünk feledhetetlen marad, hogy mit tudott csinálni
Constantin abbéból, vagy Crampton mesterből. Az ilyen szerepekben
megtalálta önmagát és mi úgy gondolunk vissza ezekre, mint valami
személyes élményünkre. Közönséges esprit d’escalier, semmi egyéb, ha ma
azt kérdezzük, hogy miért nem láthattuk Ujházit soha Falstaff
szerepében?
Jó ideje már, hogy távol maradt a színpadtól. Visszavonulásával csak
bevallotta azt, amit már mindenki tudott. Azért mégis általános
sajnálkozás fogadta a visszavonulását. Pompás látvány volt, ahogyan ő az
évek rohamát ignorálta. Az ifjúság az ő legitim birodalma volt és a
közeledő öregséggel szemben körülbelül úgy viselkedett, mint egy Isten
kegyelméből való Bourbon alattvalóinak követelődzéseivel szemben. A
dolog nemcsak kellemetlen, de valósággal sértő is volt. Önként egy
hajszálnyit sem engedett az ifjúságra való szent jogából, végül azonban
színpadi koronáját megvetően odalökte a zendülő éveknek.
Mi mindenesetre sokkat többet veszítettünk, mint Ujházi. Neki, aki
debreceni civisből tipikus nagyvárosi emberré, budapesti őslakóvá tudott
lenni, megmarad kedves városa és megmaradnak kedves külvárosai,
amelyeknek utcáin és vendéglőiben ragyogó arcok köszöntik a mestert.
(1914.)
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Először németül jelent meg.]