A mindenki által elfogadott tételből indulok ki: az államilag segített
színházak rossz karban vannak.
Már most szeretném megtoldani ezt a tételt azzal, hogy a szubvencionált
színházak, de főleg a Nemzeti Színház süllyedése maga után vonta az
egész vidéki, sőt mondhatnám, az egész magyar színészet hanyatlását.
Nálunk Magyarországon kultúrális, de különösen színművészeti dologban
meglehetősen erős centralizmus van, mely a vidéket állandóan szoros
függésben tartja a fővárostól. Ennek a centralizmusnak tulajdonítható,
hogy a vidék nemcsak műsorát, szinpadi sikereit, színpadi tekintélyeit,
de ami a fő, szinpadi erkölcseit és elveit is a fővárosból szállítja.
Ez a centralizmus hasznos volt addig, amíg a Nemzeti Színház uralkodott
a maga nagy tekintélyével a vidéken s amíg a magasabb művészeti elvekre
való törekvést sugallta a vidéknek. De amióta a Nemzeti Színház maga is
hanyatlásnak indult, elvesztette tekintélyét, kiejtette kezéből a
vezetés gyeplőjét és a gyeplőt felragadták az azóta támadt pesti
színházak, amelyek szívesen hódolnak magasabb művészi elveknek is, de
csak addig, amíg azok az elvek nem jutnak összeütközésbe a pénztári
sikerrel. Más szóval ma a magyar színművészetben pénztári sikerekre
dolgozó színházak vezetnek.
Ennek a rendszernek sok erkölcstelen és káros következménye van. Az
egyik az, ami már többször szóba került, hogy megindult Párizsból
Budapestre és Budapestről a vidékre annak a műfajnak a behozatala,
amelyet maguk a franciák is _cochonnerie_-nek neveznek.
Én nem akarom ezt a kérdést erkölcsi szempontból megítélni. Mint minden
kultúrális dologban, itt is a nemzeti szempontot tekintem. Aki tudja,
hogy a színház milyen hatalmas nevelő eszköz, nem kételkedik abban, hogy
az az irány, amelyet Franciaországból importáltak, a jövő magyar
nemzedék gondolkozásában nyomot fog hagyni.
Felvetem most már a kérdést: feltétlenül szükséges-e, hogy a mi vezető
osztályunk családi erkölcseiben is léha, erkölcstelen generációt
neveljen? Én azt tartom, egy kis nemzetnek, amilyen a magyar, amelynek
élete tulajdonképpen állandó ostromállapot, a jövőben és talán a jövőben
inkább, mint a jelenben, ép gerincű, egészséges férfinemzetségre van
szüksége.
Megvallom, tisztelt képviselőház, az utóbbi időben nagyon
foglalkoztatott a kérdés, hogy szabad-e egy ilyen szegény országnak,
mint amilyen a magyar állam, a szántóföldön izzadó paraszt
adófilléreiből budapesti színházak szutenálására költenie? Nagy barátja,
rajongó híve vagyok mindannak, ami a művelődés körébe tartozik, de erre
a kérdésre feltétlenül igennel máig sem mertem válaszolni. Az én
válaszom a kérdésre úgy hangzik, hogy ha a színház az, aminek ma
mutatkozik, tudniillik: tisztán az előkelő társadalmi osztályok
szórakoztatására rendelt mulatóhely: akkor az állam pénzéből egy fillért
sem szabad ráfordítani, hanem ki kell szolgáltatni a
magánvállalkozásnak.
Az állam költhet pénzt a színházakra, ha a színházak a nemzet érdekében
bizonyos hivatást teljesítenek. Megpróbálom, hogy lehető röviden,
szubvencionált színházaink emlékébe idézzem, mi volna nemzeti missziójuk
és megpróbálom szintén röviden megbírálni, hogy mennyiben tesznek eleget
ennek a hivatásuknak.
Nézzük az Operaházat.
Igénytelen meggyőződésem szerint ennek a műintézetnek csak egy célja
lehet: az, hogy a magyar zenének és a magyar énekművészetnek ápolója
legyen. Eleget tesz-e az Operaház ennek a célnak? Ha őszintén akarok
válaszolni a kérdésre, bár nem tulajdonítok ítéletemnek
csalhatatlanságot, csak így válaszolhatok: az Operaház nemcsak hogy nem
tesz eleget ennek a feladatnak, hanem egyenesen útjában áll a cél
elérésének. Míg az Operaház megmarad mai szervezetében, addig
meggyőződésem szerint a nemzeti ének és zeneművészet is az marad, ami
ma, tudniillik: olcsó jelszó igazgatók és intendánsok programmjában,
egyébként pedig a németnevelésű pesti zenészkörök állandó élcelődésének
tárgya.
Miért mondom, hogy az Operaház úgy, amint van, útjában áll annak, hogy
magyar ének- és zeneművészet létesüljön? Közbevetőleg megjegyzem, – nem
akarom összezavarni a fogalmakat – én most nem a zeneköltészetről
beszélek, mert arról, hogy a magyar Wagner Richard még nem született
meg, nem tehet az Operaház, hanem szólok a magyar zenéről és a magyar
énekről, mint előadó művészetről. Az Operaház fenntart egy ensemble-t,
mely, – meggyőződésem szerint – általánosságban igen tisztességes, igen
jó. Emellett azonban pénze, akaratereje, élanja javát egy külföldi
vendégművészek szerepeltetésére alapított staggione fenntartására
fordítja. Ez a staggione pedig olasz rutinjával, idegenszerű
csillogásával lekonkurrálja, leénekli, leordítja, árnyékba szorítja és
csírájában megfojtja a fejlődő magyar művészetet.
A művészetek fejlődésében vannak bizonyos törvények, amelyeket nem lehet
ignorálni, minthogy ezek az örök logika törvényei. Ezek a törvények arra
tanítanak, hogy ha egy, a kultúrában elmaradt nemzet egy művészeti ágat
akar meghonosítani, akkor két út között választhat. Az egyik, amelyet mi
követünk: a bojár, a parvenű társadalom művészete, amikor a társadalom
nem produkál művészetet, hanem zsebébe nyúl és külföldről, készen,
szőrőstől-bőröstől megveszi, ami neki tetszik. Ennek a módszernek megvan
az az előnye, hogy igen kényelmes, de van egy nagy hátránya, az, hogy az
így fejlődő művészet sohasem lesz nemzeti művészet. A másik út volna az
öntermelés. Ez igen radikális programmal járna. Meg vagyok győződve,
hogy ha kifejteném ennek a programmnak részleteit, a fővárosi
zenészkörök gúnykacajjal fogadnák. Ebben az esetben ugyanis annak,
akinek ehhez joga van, el kellene rendelnie, hogy bizonyos záros
határidőtől kezdve az Operában sem énekelni, sem másképp beszélni, mint
magyarul, nem szabad. Mi lenne ennek a következménye? Az, hogy az
Operaház színvonala talán lesüllyedne, viszont hű tükre lenne a magyar
nemzet mai ének- és zenefejlettségének.
A művészetben nincs ugrás és ha kezdeni akarjuk, az ábécénél kell
kezdeni. Ismerve a magyar nemzet csodálatos képességeit, meg vagyok róla
győződve, hogy ha egyszer kaput törnek az Operaházba a magyar
tehetségeknek, 8–10 év mulva igen tisztességes magyar operai együttesünk
lesz. Ez talán nem fog mérkőzhetni sem a párizsi, sem a bécsi Operaház
együttesével, de jó magyar Operaház lesz és ha én abba a helyzetbe
kerülök, hogy egy külföldi barátomat kell kalauzolnom az Operában és ő
azt fogja mondani, hogy gyönge a tenorista, akkor erre azt fogom
felelni, amit a prágai cseh Operaház igazgatója mondott egy
hozzáintézett hasonló megjegyzésre: «Gyönge, de nem termett jobb. Majd
fog teremni idővel.»
Azt tartom, hogy nemzeti operát csak így lehet csinálni, mert az ilyen
nemzeti operának megvan az az előnye, hogy belemélyeszti gyökereit a nép
mélyebb rétegeibe és azt hiszem, a Budapesten fölösleges zene- és
énektehetségekből előbb-utóbb a nagyobb vidéki városok színházaiban is
összeverődhet operai ensemble, hiszen tudom, hogy nagy a hajlam a
vidéken, hogy operát rendezzenek be és ezek a vidéki operák kitünő
nevelő iskolái volnának a pesti opera felé igyekvő nagyobb
tehetségeknek. Amíg ezt nem csináljuk meg, addig mindig staggione marad
az Operaház, az Andrássy-úti palota pedig az marad, ami ma, a magyar
nagyzolásnak, művészi vezetésünk élhetetlenségének szomorú monumentuma.
Áttérek a Nemzeti Színházra és megpróbálom, hogy itt is ugyanazt a
rendszert kövessem, amit az Operaháznál. Felvetem a kérdést: mi a célja,
létjogosultsága a Nemzeti Színháznak?
Én három csoportba soroznám a Nemzeti Színház kötelességeit. Az első az,
hogy a színház legyen magasabb nevelő iskolája a színjáték művészetének,
a másik az, hogy a magyar nyelvet, a harmadik az, hogy a magyar
drámairodalmat istápolja.
Lássuk a magasabb játékiskolát. Ha sorra veszem az összes fővárosi
színházakat, mindegyiket a maga mértéke szerint megítélve, milyen célt
tűzött ki maga elé és mennyire közelíti meg azt: akkor jó lélekkel
mondhatom, hogy a Nemzeti Színház ma valamennyi között a legrosszabb,
mert műsorát leleményes tapintatlansággal állítja össze, szinte kikeresi
a világirodalomból azokat a darabokat, amelyeknek bukása biztos, amelyek
kompromittálják a művészeket is, az intézetet is.
Én itt egy váddal léptem fel. A véletlen abba a helyzetbe hozott, hogy
vádamat igazolhassam. Itt van a Nemzeti Színház műsora, melyet
kéthetenként szokott kinyomatni. Szerdán, február 28-án, délután
ifjúsági előadásra ki van tűzve Sudermann «Otthon» című darabja.
Méltóztatik ismerni ezt a darabot? Egy művésznő lép fel benne, aki a
családi házba visszatérve a művészi egyéniség előjogát képviseli. Ezek
képviselőjeként lép fel s ezek közé az előjogok közé sorozza a szabad
szerelmet is. Hogy ez nem szürke teória nála, azt bizonyítja az a
gyermek, akiről igen sok szó esik a színpadon s aki nem viseli atyja
nevét. Érdeklődtem, hogy Németországban, különösen Poroszországban,
milyen ifjúsági előadásokat tartanak? Egy német színésztől megtudtam,
hogy ott csak két darabot szoktak előadni: Schiller «Tell Vilmos»-át és
Körner «Zrínyi»-jét. Ime: a porosz ifjúságot a magyar hazaszeretet
heroszának példájával nevelik, a magyar ifjúságot pedig a szabad
szerelem német heroinájának példájával.
Azt hiszem, további kommentár felesleges. Beigazoltam a vádat.
Áttérek a Nemzeti Színház másik kötelességére, amely a magyar nyelv
ápolásával szemben állana fenn, és itt kénytelen vagyok egy újabb váddal
fellépni. Vádolom a Nemzeti Színházat, hogy erről a kötelességéről nincs
sejtelme, különben nem kicsinyelhetné annyira a magyar nyelv jogait.
Vádoltam, bizonyítok. Az, akinek joga van hozzá, emeltesse ki a Nemzeti
Színház irattárából annak a tíz külföldi darabnak súgópéldányait, amely
utoljára adatott elő a Nemzeti Színházban. Nem beszélek az eredeti
darabokról, azok magyarságáért szerzőjük felelős. De a fordításokat házi
úton készítik, érettük a Nemzeti Színház felelős. Ha azt a tíz könyvet
egy nyelvtudósokból álló bizottság elé terjesztik és ha ez a bizottság a
középiskolai tanulók irásbeli gyakorlataival szemben köteles igényeket
fogja szem előtt tartani, akkor a tíz fordítás közül öt szekundát fog
kapni, elégtelen osztályzatot. Ha nem így van, akkor kész vagyok arra,
hogy itt, nyilvánosan, bocsánatot kérjek a Nemzeti Színháztól.
Egy fővárosban, ahol a magyar nyelvvel szemben oly léha felfogás
uralkodik, mint itt, ahol, ha egy magyar úriasszony franciául beszél és
hibát ejt, szégyenli magát, mert az a műveltség rovására megy, de ahol
divat dolga a magyar nyelvet idegen kiejtéssel, keresett
germanizmusokkal felhigítva, torz szavakkal tarkítva, kiforgatva,
pongyolán, hanyagul beszélni: egy fővárosban, amely ily kevésre becsüli
saját nemzeti nyelvét, kétszeres szükség volna oly tekintélyre, ahol a
tiszta, hamisítatlan, tősgyökeres magyar nyelvet ápolják. Méltóztatnak
tudni, hogy Bécsben senki sem tud németül, még a császári palota
előcsarnokaiban is azt a bizonyos lerchenfeldi tájszólást beszélik; de
van Bécsnek az irodalmi nyelv dolgában egy elismert tekintélye és ez a
Burg-színház, amely előtt egész Németország meghajol. Én igazán nem
látom be, hogy minek fizetjük, minek szubvencionáljuk mi a Nemzeti
Színházat, ha még ezt a kötelességét sem teljesíti, ha pesti kávéházi
nyelven játszatja el a vígjátékokat, ha forma szerint lábbal tiporja a
magyar nyelv jogait.
Hiszen a színművészet nagyon sokat tehet ezen a téren. Tudjuk, hogy
József császár idejében még azt mondták, a magyar nyelv hivatalos
használatra alkalmatlan; de hogy ez a nyelv ma a hivatalos, a szónoki,
az irói és az újságirói, a kereskedelmi használatra és száz szakszerű
szövevényes kitétel kifejezésére egyaránt alkalmas hangszer: ezt nem kis
részben annak a csiszoló folyamatnak köszöni, amelyen a nyelv a
színpadon keresztülment.
Azt mondtam, a Nemzeti Színháznak a drámairodalommal szemben is vannak
kötelességei. Nem beszélek a mai drámai irodalomról, mert itt részben
magam is érdekelt fél vagyok, és mert a mai drámai irodalomnak értékét
csak a jövő kor fogja meghatározni, hanem beszélek a régiekről. Itt van
a «Bánk bán». Én azt hiszem, ez az egyetlen magyar tragédia, amelyre
rámondhatjuk, hogy klasszikus. Az ember azt hinné, hogy ha egy olyan
szegény nemzetnek, minő a magyar, a gondviselés jóvoltából ilyen
drágagyöngy jut, akkor, valahányszor az előadásra kerül, ünnepnap
legyen, ha nem is a nézőtéren, de legalább a színpadon. E helyett én,
aki igen sok «Bánk bán»-előadást láttam a Nemzeti Színházban, mindig azt
a benyomást nyertem, mintha a színház egy kellemetlen kötelességének
tett volna eleget. Azt mondják, hogy erre vagy arra a szerepre nincs jó
előadó, azért nem lehet színre hozni. Ha az intendáns nyakába tudja
venni Olaszországot egy ballerina, vagy egy tenorista kedvéért, miért ne
vehetné egyszer nyakába a magyar vidéket, hogy megkeresse azt, akire
neki szüksége van? Nem jellemző-e, hogy míg egy balletnak, például «A
piros cipő»-nek kiállítására tízezreket költenek, addig a «Bánk bán»-t
stílszerűen, korhűen, méltóan most sem tudják kiállítani.
Itt van továbbá két igen szeretetreméltó magyar szerző: Kisfaludy Károly
és Szigligeti Ede. Az ő nagy előnyük, hogy bájos magyar komédiákat írtak
a mindnyájunk előtt oly kedves, 1848 előtti magyar társadalom korából.
Ezek a darabok a Nemzeti Színházban ma nem kellenek a közönségnek, de
nem kellenek nekem sem. És miért? Mert rendesen másodrendű kiosztásban
adják, az elsőrangú művészeket francia darabokra tartogatják, a stílust
és a milieut pedig meghamisítják. Magam láttam az utolsó
Szigligeti-előadáson, «Liliomfi»-ban, hogy három szereplő a 30-as és
40-es évek jelmezében lépett fel, a negyedik szereplő az 1899-iki Kohn
Mór-féle angol divatban jelent meg. Ez a milieu meghamisítása, olyan
dolog, mintha Molière-t pörge kalapban és sarkantyus csizmában adnák a
Comédie Française-ban.
Felállítottam nagyjában, ahogy tudtam, a Nemzeti Színház bajainak
diagnózisát: most kötelességem rámutatni a bajok kutforrására is.
Én, őszintén szólva, nem azt csodálom, hogy a Nemzeti Színház és az
Operaház ilyen rosszkarban vannak, – mert hiszen ezek a színházak
csakugyan szakszerű vezetés nélkül állanak – de csodálom, hogy valaki
ezen csodálkozik Amióta a Podmaniczky–Paulay-éra véget ért, azóta ezek a
színházak nagyúri műkedvelők experimentumainak vannak kiszolgáltatva.
Nem kifogásolom a dilettáns nagyúri voltát, kifogásolom azonban a nagyúr
dilettáns voltát.
Mert mi a különbség a laikus és a dilettáns intendáns között? A laikus,
ha egyébként jó ízlésű és művelt ember, ismeri a maga tehetségének
határait. Első dolga tehát, hogy egy jó igazgatót szerződtet magának,
arra bízza a szakszerű részt. Ő maga megelégszik a felügyelettel,
megelégszik azzal, hogy felfelé és lefelé megvédje a színház érdekeit,
bizonyos általános elveket szuggerál a színháznak és ha összeütközések
merülnek fel a színészek közt, – ami forróvérű emberek között napirenden
lévő dolog, – békeszerzőként lép fel az ő nagy tekintélyével. Ez a jó
ízlésű laikus szerintem az egyetlen képzelhető jó intendáns.
Ezzel szemben áll a dilettáns. A dilettáns természetrajzához tartozik,
hogy mindent jobban tud, mint más és mindent maga akar csinálni. Mikor a
színházhoz jön, megrendszabályozza a lámpagyujtogatókat s elcsapja a
kulisszatolót, mert nem úgy gyujtogat és tol, amint tolna és gyujtogatna
ő. A dilettáns mindent maga akar végezni, tehát nem ér rá semmire. Mivel
a színészek e miatt elégedetlenek, – pedig a művész, ha elégedetlen, meg
is mondja – az intendáns összeesküvést sejt, erős rendszabályokhoz nyúl
és zsarnokká lesz. Az igazán jó direktor pedig nem tud megférni az ilyen
dilettánssal. Mert a jó munkásember önérzetes, az ilyen dilettánssal
pedig csak egy ruganyos derekú és strucgyomrú ember tud megférni.
Azt hiszem, a t. Ház el fogja nekem hinni, ha azt mondom, hogy nekem
személyeskedő hajlamaim nincsenek, még csak agresszív ember sem vagyok.
Magasabb alkotmányos kötelességnek vélek eleget tenni, ha azt mondom,
hogy ennek a műkedvelő nagyúrnak a legveszedelmesebb prototípusa éppen
Keglevich István gróf. Senki sem tiszteli annyira ennek az igazán
nagyműveltségű, éleselméjű és csodálatos szívósságú műkedvelőnek a
személyes tulajdonságait, mint tisztelem én. De hogy az intendánsi
állásra valóságos antitalentum, mégpedig olyan antitalentum, amilyen
csak ritkán és nagy időközökben születik, az előttem bizonyos.
Miként a háborúhoz pénz, pénz és megint pénz kell: úgy az intendánsi
állás betöltéséhez tapintat, tapintat és megint tapintat kell.
Színészekkel nem lehet úgy bánni, mint tisztviselőkkel. Nem mondom, hogy
jobban kell velük bánni. Isten ments! De máskép kell bánni! Azok az
emberek, akik agyvelejüket és idegrendszerüket modellálva mulattatják a
közönséget, nem normális emberek. Ha megkövetelem a szinésztől, hogy
esti 7 órától 10 óráig a színházban abnormis lelkiállapotban legyen, nem
követelhetem meg tőle, hogy reggel 9 órától esti 7 óráig akaratnélküli,
udvarias, síma bürokrata legyen. Ezt tudja mindenki, tudta már Neró
császár is, akinek pedig jóval nagyobb fegyelmi hatalma volt, mint
Keglevich gróf úrnak.
A műkedvelő kapkodásnak és a bürokrata ridegségnek egy igen jellemző
esete nemrég bejárta a lapokat. Nem akarok ennek részleteibe
bocsátkozni, csak megállapítom, hogy egy nagynevű művésznő (Jászai
Mari!) otthagyta a Nemzeti Színházat. Az intendánsnak ebben az esetben
igaza volt. De miért volt igaza? Mert nem lépte túl hatáskörének
határait. De hiszen ő nem is lépheti túl, mert az ő hatásköre
határtalan. Ha az intendáns ma a saját szakácsnőjét szerződteti a
színházhoz, ehhez is joga van, viszont, ha cselédfizetésre szorít vagy
elcsap valamely elsőrangú tagot, ehhez is joga van, mert hatáskörének,
egész működésének csak egy ellenőrzője van: a tapintat. Az intendánsnak
– mondom – ebben az esetben igaza volt, de ha még ötször igaza lesz,
tönkremegy a Nemzeti Színház; csupa igazsággal fogja elpusztítani az
intézetet.
Azt mondják, hogy az a fizetésleszállítás, amely most megy végbe, egyik
programmpontja az intendánsnak: könnyíteni akar a Nemzeti Színház
megterhelt budget-jén. Már magában véve az a körülmény, hogy Keglevich
István grófot, akit én különben nagyrabecsülök, megtakarítások
eszközlésével bizzák meg: Molière tollára való vígjátéktéma. Ámde tessék
csak megfigyelni, hogy miképpen csinálja ő ezeket a megtakarításokat!
Úgy, amint az a bizonyos úri ember, aki a lábasjószág abrakának árából
akarja a márványjászol árát kinyerni. Igy takarékoskodik ő, t. Ház.
Mondok erre is egy jellemző esetet. A színház egy igen népszerű fiatal
férfitagjának új szerződést ad az intendáns, de évi 100, mondd száz
forinttal leszállítja fizetését. Felszólítok, t. Ház, minden gazdát,
ügyvédet, szerkesztőt, vagy bárki mást, aki munkatársakkal dolgozik és
aki tudja, hogy mennyit ér az, ha munkatársa örömmel teljesíti
feladatát: mondjon nekem jelzőt erre az eljárásra. A színháznak nincs
haszna az így megtakarított száz forintból, de az illető színész meg van
alázva.
Azt mondják, az intendáns nem akarta őt megalázni. Csak elvet akart
statuálni. Először ilyen elvet nem szabad statuálni, másrészt azonban
ellenpróbával tudom igazolni, hogy amit tett, az igenis, lealázó. Tessék
elképzelni, hogy az intendáns felettes hatósága őt rövid és száraz
rendeletben értesítené, hogy mivel ugyanazon pénztárból kapja fizetését,
mint a művészek, leszállítja fizetését 100 forinttal. Ott maradna-e az
intendáns a színháznál? Bizonyosan tudom, hogy nem. Kénytelen vagyok
Keglevich grófot e tekintetben megvédeni. Meg vagyok győződve róla, hogy
nem maradna ott, és azt hiszem, jobban ismerem őt, mint a mélyen
tisztelt túloldal, mely azt állítja, hogy ott maradna. Pedig a dolog úgy
van, hogy a szinészek, akikkel az intendáns így bánik: művészek;
Keglevich István gróf pedig – úriember.
Az intendánshoz közel álló lapok azt szokták mondani: készül a reform,
meglehet, hogy évekig tart, addig függesszük fel itéletünket. Ez
misztifikáció. Mi jól tudjuk, hogy az a reform, amelyre a színházaknak
szükségük van, nem csodabalzsam, amelyet évekig kell kotyvasztani; annak
receptje nem kizárólagos titka Keglevich gróf úrnak. A Nemzeti
Színháznak igen is reformra van szüksége, de ez a reform a képzelhető
legegyszerűbb dolog a világon. Csakhogy a színháznál olyanformán vannak,
hogy Keglevich István gróf mindenütt keresi a hibát, amelyet
reformáljon, közben pedig rám azt a benyomást teszi, mint az egyszeri
ember, aki mindenütt kereste báránybőr süvegét, pedig a fején volt.
Nem a színészeket kell ott reformálni, hanem a vezetést. A Nemzeti
Színháznál csak egy reform képzelhető: segíteni kell azon, hogy nincsen
szakértő vezetése. Tessék körülnézni a magyar színpadokon, úgy a
fővárosi, mint a vidéki színházaknál, tessék kikeresni azt a szakszerű,
hivatásos vezetőt, igazgatót, aki szorgalmával, ambiciójával és eddigi
sikereivel erre rászolgált. Ha azt állítják a színház élére, az
intendáns pedig megelégszik avval, amivel legtöbb babért aratott elődei
megelégedtek, hogy tudniillik intendáns maradjon: akkor bizonyos vagyok
benne, hogy a színház talpra fog állani és visszanyeri a közönség
szeretetét.
Vagyok bátor végül még egy megjegyzést tenni. Beszélnek, írnak a Nemzeti
Színház új palotájáról. Azt mondják, az eddigi szűk, kényelmetlen vagy
mocskos. Azt hiszem, Magyarországon nincs sok olyan kórház, árvaház,
őrültekháza, mely ne volna szűk, kényelmetlen és mocskos. De hogy a
Nemzeti Színháznál most, amikor nézőtere kong az ürességtől, amikor a
színházat egyik vereség a másik után éri, milliókat érő palotáról
ábrándoznak – ez szerénytelenség. A Nemzeti Színháznál igen is építeni
kell, de nem palotát: ujból fel kell építeni a színház régi, fényes
hírnevét. A legremekebb klasszikus építőanyag hever garmadával a
színházban, csak legény kell, aki értékesíteni tudja. Azt pedig nem
tudja semmiféle intendáns, csak egy teljhatalommal felruházott hozzáértő
igazgató.
(1900.)