Csillagos nyári éjszaka van. A csendes Józsefváros muskátlis ablakai
tárva-nyitva állanak, hogy beeresszék a múzeumkerti fák lehelletét.
Éjfél tájban egy hangosan vitatkozó férfitársaság közeledik a Belváros
felől. Nehéz, lassú lábak csoszognak a gyalogjáró aszfaltján.
Minduntalan megállanak és hangos vitájuk olyankor viharrá dagad. Egy
magas, rekedtes, néha köhögésbe fúló tenor uralkodik a többi fölött.
Nógrádiasan beszél: a _barátom_-at _bárátom_-nak ejti.
– A Mikszáth Kálmán most megy haza! – jelenti álmos hitvesének a
szomszéd.
Ime, van próféta a saját utcájában is: Mikszáth tekintély, nemcsak az
országban, de a Józsefvárosban is.
Hűséges, de rosszul fegyelmezett vazallusai minden éjjel díszkísérettel
viszik a kapujáig, amely akkor még a Reviczky-téren volt és ma a
Mikszáth Kálmán-térre nyílik.
Ha azt kérdezed: mi a Mikszáth-társaság foglalkozása, a válasz:
vacsoráznak. De a mindennapi szinpozionon nem az étel és ital, hanem a
gondolat a fontos. Asztalnál a szó többnyire Mikszáthé. Ezek a lakomák
egy pompás, színes és csodálatosan eredeti egyéniség megnyilatkozásai.
Mint annyi magyar őstehetség, ő is rhétori természet; beszéd közben
termékenyíti meg önmagát. Még emlékezetben vannak az Angol Királyné
estéi, ahol a Haza Bölcse, igazi nevén: az Öregúr, a hagyományos
kubaszivarral a szájában, adomázgatva építette fel a dualisztikus
monarchia rendszerét. Az alvó Dunapart pedig éjjelenként visszhangzik
Szilágyi Dezső imperátori hangjától. Barátai, vagy mondjuk inkább:
hallgatói, ámulva és iszonyodva kísérik; a lába nyomában, mint
Dzsingiszkán útjában, hullák és romok hevernek, emberek és intézmények,
amelyeket semmivé tett az ő kegyetlenül éles logikája, A város másik
végében Eötvös Károlyt viszik haza csodálói. A vajda beszél és a
sátoralja azon tünődik, vajjon hol végződik Eötvös óriási tudása s hol
kezdődik óriás fantáziája. Most pedig Mikszáth közeledik vezérkarával.
Maga a vezér zömök, hízásra hajló férfi, nehézkesen jár, – ereiben lovas
nomádok vére folyik, de az ősök régen leszálltak a lóról és az unokák
még nem szokták meg a gyalogjárást. Harcsabajszú, kerek tatárkoponyája a
vállai közt ül; szúrós, kiábrándítóan okos szemével, deszpota-vágású,
kissé petyhüdt szájával, amelyből ritkán hiányzik a szivar, egy
volgaparti Bismarck benyomását tehetné.
Külseje némileg elhanyagolt, mint azoké az úri puritánoké, akik annyira
ismerték a saját értéküket, hogy bátran lenézhettek minden parádét.
Rengeteg sok szivart fogyaszt; egészségével nem sokat törődik, – szóval:
magyar fatalista.
Fatalizmusa időközönkint patópálossá lesz. Midőn fölérkezett
dicsőségének csúcsára, éppen csak annyit írt, amennyit a felesége, a
kiadói és a jóbarátok ravaszul ki tudtak belőle csikarni.
Széchenyi István, aki úgy ismerte Kelet Népének jellemét, mint senki
más, azt mondta: «_A magyar nem azért henyélő, mert tunya, hanem mivel
hite szerint fáradozásra nincs elég ok._» Ez a cinikus filozófusok
magyarra fordított bölcsesége; az élet nem elég komoly ahhoz, hogy
törjük magunkat. Mikszáth nemcsak magyar ember, de Isten kegyelméből
való poéta is, tehát nem született arra, hogy az élet színpadján
ágáljon, inkább a páholyból nézi – egy cseppnyi megvetéssel a szívében!
– mások hogyan szavalnak, törtetnek, emelkednek és gazdagodnak.
Ő maga külön életét éli; a nyüzsgő sokaságban is társtalanul, mint a
legtöbb költő; a többi ember, bármilyen szívesen vonzza is őket magához,
neki csak költői élmény, tapasztalás, feldolgozásra váró nyersanyag.
Irgalmatlanul éles szeme mindent meglát, keresztülnéz a kőfalon, belelát
felebarátai zsebébe és veséibe. Munkaszünetet nem ismerő agyveleje
mindent megőröl és elraktároz. Nagy kár, hogy nem mindig írótollal
dolgozik, szívesebben csak: élőszóval.
De hogyan tud beszélni! Palócosan ejti a szót, lassan, olykor hebegve
kezdi. Arlecchino szándékos esetlenségével közeledik a matériához, de ha
fölmelegszik, akkor fölemelkedik, mint a léggömb az emberek feje fölé,
akkor aforizmák záporát hullatja, hihetetlen merész hasonlatokat talál
és minden, amit mond, tele van forró élettel, szellemmel, eredetiséggel,
különös szépséggel. Még palóc beszéde és nyers gesztusai is valami
csodálatos bájt adnak a társalgásának.
Nem csoda, hogy azok, akik egyszer közelébe jutottak ennek a
mágneshegynek, nem tudnak egyhamar szabadulni, rákapnak Mikszáth
Kálmánra, mint a beteg a morfiumra.
Tulajdonképpen édeskeveset tudunk arról, hogyan lesz vér a megemésztett
ételből és a külső benyomásból hogyan lesz költői alkotás, de azért
kísértsük meg, tartsunk szemlét az erők fölött, amelyeknek hatása alatt
Mikszáth Kálmánból – Mikszáth Kálmán lett.
A szülőhely: a nógrádi Szklabonya, később Kürtabony, a költő jubileuma
idején a Mikszáthfalva nevet kapta, ma talán már negyedik nevét viseli,
mert Trianon ezt a megszentelt tájat is, mint Jókai Mór, Arany János és
annyi más magyar költő szülőhelyét, letépte az anyaország kebléről.
A Kürtöspatak, Mikszáth Bágy-patakja, ma a csehszlovák köztársaságban
kanyarog, de a patak lelke és az egész «_görbe tartomány, amelyet Isten
elfelejtett végiggyalulni_», Komárom és Szalonta lelkével együtt a
magyarság örök tulajdona. Ez nemcsak vérrel, de genievel szerzett föld!
A költő eleinte csak diszkrétül, de később mind határozottabb
ecsetvonásokkal festette bele elbeszélései hátterébe szülőföldjének
hegyes-völgyes profilját. Földrajzi pontossággal, de mégis a poéta
szerelmének mindent megszépítő aranyfátyolával leborítva. Vannak régi
olasz szentképek, ahol minden ajtó- és ablakíven keresztül ki lehet
látni a festő kedvenc tájára. Midőn az ifjú hódító később szűknek
találta a maga kürtösparti Macedóniáját, hozzá annektálta az Ipoly- és a
gyümölcsben gazdag Garam-vidéket, majd egész Barst, Gömört és Hontot.
Tovább azonban nem igen merészkedett, a pozsony- és hajdúmegyeiek neki
hiperboreusok maradtak. Miután már évtizedeken át pesti lakos, megkapó
hűséggel mindig a maga pátriáját választja elbeszélései színhelyéül.
Neki a fővárosban _szállása_ volt; ő ott csak _tartózkodott_, nem
_lakott_; húszévi pesti lakós létére, lelkében vidéki ember maradt. Az
Ezeregyéjből való varázslat, hogy a lármás pesti bérházban otthonát meg
tudta tölteni a vidéki kúria idilli levegőjével.
Ő felhozta a magyar Parnasszusra falujának reprezentatív férfiait is:
Prakovszkyt, a siket kovácsot; Mácsikot, a nagyerejűt; Filcsik Istvánt;
a törpe Gilagó cigányt és a többit. Hiába is optáltak volna azok a
cseh-tót köztársaság javára: nekik régóta polgárjoguk van a magyar házak
könyvespolcain.
Mindezeken az alakokon megérzik, hogy a költő gyermekkorában ismerkedett
meg velük. Alulról fölfelé nézte őket, békaperspektívából! A gyermek
lényegében egy fényes szempár, amely fáradhatatlan lábacskákon szaladgál
és nézi a világot. Az örökkévalóságból magával hoz egy cseppet az isteni
elfogulatlanságból. A gyermek megérti azt, amit rajta kívül csak a jó
Isten tud, hogy Gilagó cigány és a főispán úr között nincs is olyan nagy
különbség. És hogy tökéletesen egyre megy, vajjon valaki a
barokk-kastélyára, vagy a miskolci szép bundájára büszke, mint teszem
Filcsik István.
És még valamit hozott a költő a szülőföldjéről: a palóc nép libabőröző
kedvtelését a kísérteties históriákban. Szülőháza szemben volt a
szklabonyai temetővel és a korhadt sírok közül groteszk _danse macabre_
kígyózott bele a kisfiú izgatott képzeletébe: fejetlen emberek,
boszorkányok, démoni állatok, hazajáró lelkek. A halottak csimpolyája
még meglett korában is bele-beleszól a meséibe. A lehunyt szemű
táncosnők között látjuk a szép Luzsénszky-kisasszonyokat, ők karácsony
éjszakáján hintón jönnek a temetőből éjféli misére és aki mellé leülnek
a templom padjában, az hamarosan meghal.
Diákéveit Rimaszombaton és Selmecen tölti. Sokat tanul, de nem azt, amit
a tanárai kívánnak tőle; Rimaszombaton kitanulja a jó palócait, Selmecen
a tót atyjafiait. Mint kis gimnazista olvasta első meséjét, a Szép
Meluzinát, egy hírhedt rossz rémregényt. Tanárai panaszkodtak, hogy
írásbeli dolgozatainak stílusa teljesen elcsavarodott. De aztán fölfalta
Jókai: _Török világ Magyarországon_ című regényét és ez olyan gyógyító
hatással volt rá, mint a beteg kiskutyára, ha füvet nyel: a stílusa
megint visszacsavarodott.
Selmecen megismerte az első szerelem sokat megmosolygott, de éppen nem
megmosolyogni való, keserű üdvösségét. «Egy csöppnyi méz egy akó
ürömben» – mondta később.
Különös, hogy míg Rimaszombat és Selmec a maguk profilját
kitörülhetetlenül belenyomták Mikszáth lelkébe, úgy, hogy az ódon és
zegzugos felvidéki város képe a költő kincstárának gyakran csillogtatott
ékességévé lett, addig a pesti jogászévek szinte nyomtalanul suhantak el
feje fölött. Ami nekünk, vidéki fiúknak, vágyaink Mekkája volt, a
fővárosi élet, az alig tett rá valami említésre méltó benyomást és mikor
megint visszakerült vidékre, Budapest lepergett róla, mint a száraz
homok.
De nagy lelki gazdagodást jelentett neki a rövid ídő, amit mint
tiszteletbeli esküdt – szalma-esküdt mondták akkor – Nógrádmegye
szolgálatában töltött. Hivatali főnöke Mauks Mátyás szolgabíró volt,
akinek leányát – jó angyala sugallatára hallgatva – egyszer majd
feleségül fogja kérni.
A tekintetes vármegyén tüstént otthon találta magát. A fiatal csuka
beszabadult a halastóba, és ami körülötte úszkált, bukdácsolt és
ficánkodott, az mind prédául kínálkozott neki. Mennyire érdekelte és
vonzotta a hanyatló táblabíróvilág, ahol – mint maga mondja – az ő szeme
előtt fogyott el az utolsó fény, amit a mult dicsősége vetett a kevély
megyei címerekre.
Ezek a megyei urak, akik egyesíteni tudták a felvilágosodott
gondolkodást a gőgös előítéletekkel, a gavallérságot a korrupcióval, a
szabadságszeretetet a zsarnoksággal, a szívjóságot a feneketlen
könnyelműséggel, – ezek a férfias, szeretnivaló és leginkább csak
önmagukra nézve veszedelmes urak, akik a régi világ omladozó
bolthajtásai alatt kivilágos kivirradtig járták az élet táncát,
egyébként pedig hatvan kilométernyire Budapesttől olyan távol estek
Európától, mintha a tibeti fennsíkon laknának: ők mosolygó könnyeket
sajtoltak a megfigyelő szeméből és ha a megfigyelő nem is lett volna
Mikszáth Kálmán, kiásták volna lelkéből a humor és a szatíra mélyenfekvő
forrásait.
A vármegye neki olyan jó termőföldje lett, ahol némely esztendőben
kétszer is lehetett aratni és a költő, miután ifjan már asztagba rakta
termését, későbbi éveiben is vissza-visszajárt még erre a dominiumára,
megírván a _Noszty fiú esetét_ és a _Fekete várost_.
A vármegyében is kedvelték és szinte ünnepelték, de csak mint kitünő
adomázót, az irodalmi kísérleteit kinevették. Nem is ette sokáig a
tisztviselő száraz kenyerét. Rajta volt a hivatott emberek
nyugtalansága. Valahol egy babérág nőtt az erdőben, annak össze kellett
találkoznia Mikszáth Kálmán halántékával. Az 1873-iki megyei
restauráción, midőn aljegyzőségre pályázott, megbuktatták a jó adomázót
és ő kurtán otthagyta őket. A legbecsesebbet, amit a tekintetes urak
adhattak, a saját arcképüket, már magával vitte az agytekercseiben.
Ügyvéd akart lenni, de a rávárakozó babérág meglengett a tavaszi szélben
és Mikszáth a fővárosba sietett, hogy a _Magyar Néplap_ felelős
szerkesztője legyen.
A költő és az újságíró! Mikszáth Kálmánból alkalmasint sohasem lett
volna költő, ha nem merészkedik be a hírgyár zakatoló géptermébe.
Gyakran hallottuk a panaszt: az újságírás aprópénzre váltja fel a költő
tehetségét, – de ha nem volna újság Magyarországon, akkor sem apró, sem
nagy pénz nem jutna a legtöbb költőnek.
A magyar olvasónak szépirodalmi igényei vannak az újságjával szemben és
a szerkesztőségek a legdíszesebb íróasztalt a költőnek tartják fenn. Sok
tehetség penészedett volna meg vidéki hivatalok homályában, ha nem
csalja ki onnan a pesti újságházak villanyfényben ragyogó ablaksora.
Az újság máról-holnapra megadja a költőnek azt, amiről hiába
ábrándozott: a közönséget. «Odi profanum vulgus», – de ha a vulgus
megtapsol engem, akkor a halhatatlanság géniuszának közellétét érzem.
Aki tehetség, annak az újság Jákób-lajtorjává lesz, amelyen fölmászhat a
siker mennyországába.
A sajtó talán még sohasem ajándékozott magyar költőnek annyit, mint
Mikszáth Kálmánnak. Az újságírás nem irodalom, nem is művészet, még csak
nem is mesterség, – annál több, vagy kevesebb: maga az élet. Az élet
desztillátuma, amely kondenzált alakban tartalmazza az emberi lét minden
fölemelő és minden nyomorúságos alkatrészét. Mikszáthot a sajtó démona
fölvitte a hegytetőre és megmutatta neki a világ gazdagságát. Azét a
világét, amelynek útjából a kényelemszerető és magánykedvelő vidéki
magyar de szívesen kitérne. De még valamit tanult a szerkesztőségekben:
az idő megbecsülését, az állandó szellemi készenlétet, a rajtaütésszerű
gyors munkát. Drága adományok olyan ember számára, akiben megvan az
ősturáni hajlandóság, hogy egy vállvonítással elintézze az életet és az
irodalmat.
A sajtó volt számára a híd, amely a szemlélődésből a cselekvésbe
vezetett. Midőn az újságba írt képviselőházi karcolatai országgyűlési
mandátumot szereztek neki, a sajtó megadta neki a legjobbat, amit
költőnek adhat: feleslegessé tette ránézve a további újságírást.
Mikszáth három évig élt Szegeden, mint a _Szegedi Napló_ munkatársa. Még
az árvíz előtti régi Szeged volt; százráncú szoknyájában úgy ült az
iszapos magyar Nílus partján, mint egy kedves öreg parasztasszonyka. Aki
ismerte, meg tudta érteni, miért beszél az orosz ember Moszkva
anyókáról.
Szeged közviszonyai éppen akkor szinte mulatságosan kúszáltak voltak: az
értelmiség – hiszen sok nem is volt ebből a felekezetből! – az
értelmiség egyáltalában nem számított a város életében. A hatalomért –
mint valami renaissance-korabeli olasz városban – az iparosok és gazdák
kasztja tülekedett, ármányos szívű és méznyelvű demagógok vezetése
alatt. De bár a város visszhangzott a patkós csizmájú guelfek és
ghibellinek csatakiáltásától, Szeged mégis ráért, hogy nagyszerű
kultúrmunkát végezzen. Hamelni patkányfogó-flótájával évről-évre magához
édesgette a bánáti gyerekek ezreit és egy-kettőre tüzes magyarokat gyúrt
belőlük. Ebben az etnikai folyamatban nem volt semmi szándékosság; talán
azért sikerült olyan jól. A siker titka a város népének páratlan
jólelkűsége volt. Szeged anyóka tejben-vajban vagy inkább
töltöttkáposztában és sült tökben fürösztötte a rábízott kis svábokat,
ennyi volt az egész.
Mikszáth előtt egy új világ tárult föl: a felvidéki fantaszta bocskoros
nemesek után a feketevérű, szűkszavú, józan alföldi parasztság világa.
Mácsik uram után Bagi, az aranyparaszt! De ha később, a búcsúzás
pillanatában második szülőföldjének nevezte is a katolikus Szegedet, ő a
sík földet mindig csak a szemével szerette, mint átutazó túrista, nem a
szívével, mint a költészet finom aranypárájától körülremegett görbe
felvidéket.
– Itt kevesebb a poézis, mint a hegyek közt, – írja az Alföldről. Még a
dalok sem olyan szépek. (Nem, mert nem a dajkájától hallotta azokat.)
Mi mai emberek megértjük a görög bölcs szavát: Panta rei! «Minden
folyik!» Az élet igazi formája az örökös változás; az állandóság
absztrakt fogalom, amelyet fantáziánk vetít rá a mult emlékeire és
jövőbe kalandozó reményeinkre. Az idők folyása azonban egyenetlen, hol
szédítően sebes, hol meg olyan lassú, hogy egész nemzedékek abban a
csalódásban élnek, mintha álló tó vizén eveznének. Még vízi virágot is
ráérnek szedni.
Ferenc József király alattvalóit gyermekkoruk óta a biztonság érzete
dajkálta. Az ember sorsában akkor is volt hirtelen változás, de az élet
kerete, – az állami és társadalmi intézmények – örökkévalóknak
látszottak. Ha olykor meg is roppantak a keretek, a végveszélyre senki
sem gondolt komolyan, hiszen nemzeti életünk láthatárán, mint égbenyúló
gránithegy, ott tornyosult az uralkodó minden vihart kivédő tekintélye,
az állandóság koronás szimbóluma.
Mikszáth Ferenc József korában úgy lett országgyűlési képviselő, ahogyan
Ferdinánd király korában táblabíró lett volna. Egy szegény ország
nemzeti adománya a költő számára: a képviselőség, alig járt politikai
kötelességekkel, hiszen a poéta előre lefizette a a mandátum árát az
írótollával.
Ő már Szegeden belejutott az ország akkor leghatalmasabb politikus
dinasztiájának, a Tiszáknak, vonzási körébe. Tisza Lajos, az árvízi
biztos, figyelmes lett a _Szegedi Napló_ munkatársára, aki egyebek közt
azt merte írni a nagyúrról, hogy ő csak _falakat_ rekonstruál, nem
_tűzhelyeket_. Tisza Kálmán, aki úgy tudta élvezni a tisztelt Házból
írott karcolatok humorát, mint senki más, személyes barátságával hamar
leszerelte az író ellenzéki hajlamait. Ez a hajlam különben nem volt
meggyőződés, inkább a szerkesztőségben fölvett modor. Tisza István
később már úgy örökölte Mikszáth vonzalmát, mint valami családi ékszert.
Följegyezték, hogy a költő egy nap azt mondta a Ház folyosóján Tisza
Kálmánnak (akinek egyébként ő adta a generális nevet), szeretne fogast a
kabátjának. Névre szóló fogasa a Házban csak a képviselőnek van, – a
generális elértette a célzást és 1887-ben mandátumhoz segítette
Mikszáthot.
Hogy a politikában _csak_ tekintély lett, nem tényező, annak
magyarázatát megadja Sainte-Beuve a Saint-Simon visszaemlékezéseihez
írott előszavában: «Van a megfigyelőképesség metsző élességének, az
erkölcsi felháborodásnak, a tehetség lendületének olyan fokozata, amely
kizárja a politikai elővigyázatot és ügyességet. Akinél ez megvan, az
csak egy dologra alkalmas: hogy följegyezze, megértse és megítélje azt,
amit mások tesznek».
Ő tehát, akiben a megfigyelőképesség borotvaéles volt, nem lett cselekvő
politikus, csak kontempláló tekintély, nem is annyira a politikában,
mint inkább a politikusok közt. _A t. Házból_ című karcolatai, amelyeket
Scarron névvel jegyzett, hatalommá tették őt a folyosón és a klubban. Ő
kegyeket tudott osztani, újonc politikusokat ki tudott emelni a
névtelenség homályából, néhány vonással komikummá tudta torzítani a
honatya pátoszát; gyakran a Mikszáth jószívén, vagy rosszmáján múlott,
hogy valaki a politikai élet szereplője, vagy pedig figurája lett.
Barátai – és voltak rajongó barátai – azt mondták: egy félbenmaradt
magyar Bismarck; megkarmolt ellenfelei azt mondták: a kormány bérence. Ő
pedig – egy cseppnyi kaján megvetéssel a szívében – tovább rágta a
szivarja végét.
Szerette a t. Házat, mint valami megszokott klubot; csakugyan ott volt
együtt Magyarország legjobb férfitársasága. Önérzete azonban nem a
politikába, hanem az irodalomba eresztette gyökereit. A kritikát még
dicséret alakjában sem fogadta el akárki fiától. És midőn a
Jókai-jubileum idejében szóba került, hogy a költőfejedelemből titkos
tanácsost kellene csinálni, Mikszáth hozzátette: És Petőfiből udvari
tanácsost.
Ő a pesszimista szemével nézte az ország jövőjét. Régóta látta a
felhőket, amelyek feketén és némán vonultak fel a magyar ég alján. Mind
a dinasztia, mind a nemzet tragikus tévedésben vannak az ország
fennmaradásának alapföltételeit illetően. A magyar nép legmagyarabb
része szabotálja a dualisztikus államrendszert, az uralkodóház pedig
abban a hitben él, hogy ellensúlyoznia kell Rákóczi és Kossuth népét a
katolikus szlávokkal. A kormányok csak a nemzetiségi kerületek
támogatásával tudnak nemzeti politikát csinálni: farkasokkal őriztetik
az aklokat. De mindez nem politika, csak asztali beszélgetés és a
vacsorázók sokkal bölcsebb emberek, semhogy a Holnap kedvéért
megrontassák maguknak a Mát, mikor a Mával együtt jár a fatálas sült, a
tarokk és az Upmann-szivar. Egyébként is az egész hatvanhetes politika
az időnyerés politikája volt. Többé-kevésbbé mind függetlenségiek
voltunk, de időt akartunk nyerni, míg a nemzet annyira megerősödik, hogy
kezébe tudja venni a maga sorsát. Ez versenyfutás volt a magyar ember és
a felvonuló viharfelhő között. Sajnos, a vihar gyorsabb lovon járt.
Gyönyörű, mély aranytónusú, lehelletfinomságú virágokat hajtott Mikszáth
költészete a családi élet enyhe melegében. 1883-ban, újév napján,
megesküdött a nógrádmegyei Mohorán Mauks Ilonával, farkasfalvi Mauks
Mátyás földbirtokos leányával. Szeretnék a tisztelet leggyöngédebb
hangján szólani, midőn megemlékszem Mikszáth Kálmánnéról, aki a magyar
irodalomtörténetben szerephez jutott nők között a legértékesebbek és
legszeretetreméltóbbak sorába tartozik.
Úgy képzelem, hogy Mikszáth Kálmán feleségének lenni nem lehetett nagyon
könnyű hivatal. Mauks Ilona azonban olyan tökéletes és lágy negatívuma
volt a költő sokszálkájú egyéniségének, hogy együttvéve szerves egészet
alkottak. Mind a ketten egy-egy tűnőfélben levő típus képviselői. A
táblabíró, a kiskirály, akinek tudata alatt a férfi-csalhatatlanság és a
férfi-mindenhatóság igénye él. A magyar úriasszony, aki első látásra
mindenkiben a jóság, a tisztaság, a melegség fogalmait eleveníti meg.
Művelt, olvasott nő volt, de ambíciói sohasem lépték túl a háza
küszöbét. Tudott akarni, de nem kívánt külön egyéni életet élni, beérte
azzal, hogy Mikszáth Kálmán felesége. Az élet élvezeteit pedig a
gyermekszobában kereste. Az ura halála után visszaemlékezéseket írt,
amelyek finoman, graciózusan és szomorúan ölelik körül Mikszáth Kálmán
fejfáját, mint kúszó rózsabokor. Úgy látszik, valami Mauks-ős is
járhatott a kasztáliai forrás tájékán, mert Mikszáth sógornője, a
gyermekek Nelka nénije írt egy kötetre való igen szép gyermekmesét.
Házasságukból három fiú született: Jánoska, ifjabb Kálmán, Albert.
Jánoskát ötéves korában elvitte a fekete angyal. A költő, akinek szívén
sohasem hegedt be teljesen a seb, amelyet a kisfiú halála hasított
rajta, annyira szerette és féltette másik két fiát, hogy szinte
kegyelemre kiszolgáltatta nekik apai tekintélyét. Fantasztikus módon
kényeztette őket és minden pedagógiai elmélet felborítása, ha az ilyen
gyermekekből szorgalmas tanuló, fegyelmezett és kötelességtudó ember
lesz. Pedig az lett belőlük!
A sorscsapások ugyan nem kímélték Mikszáthot; a fekete saskeselyű újra
és újra májába vágta irgalmatlan csőrét. Az 1873-iki nagy kolerajárvány
a temetőbe vitte édesanyját és midőn az ifjú Szklabonyára érkezett, az
üres szülei házban már csak Gyula öccsét találta, a haldokló kocsis és
az Ipoly kutya társaságában. A vidám Gyula gyereket megvénítette a
félelem és a fájdalom, arca ráncos volt és életkedve megdermedt, mint a
pillangó a májusi fagyban. Mikszáth az esztendő végéig komor
elvonultságában otthon ült és Törs Kálmán följegyezte, hogy éjjelenként
kiment a csőszkunyhóba, ahol hajnalhasadásig elnézte a lobogó tüzet.
Jókai Mór eljövendő utóda a piros parázsba bámul: lehet, hogy ez a
magyar irodalom történetének egy döntő pillanata volt.
A kezdő újságíró évei a balsikerek, a csalódások, a reménytelenség és a
kemény nélkülözések évei voltak. Jánoska halála lelki katasztrófaként
zuhant rá. _A ló, a bárányka és a nyúl_ című elbeszélésével megrázóan
szép emléket állított kis halottjának. A szenvedés megnyitotta lelkének
mélységeit, azokat a régiókat, ahol minden ember gyöngéd, jó, meleg és
megértő. Lantja egyszerre mélységes emberi hangokat ad.
«A lélek a szenvedésekben megkapja azt a finomságot, mely megérteni tud
és magát megértetni», – írja maga. Jókai Mór életrajzában arról
elmélkedik, hogy a költőkirály pegazusa szívesebben járta a verőfényes
magasságokat, mint az élet mélységeit. Szerinte a nagy Jókai még nagyobb
lehetett volna, ha élete nem olyan kivételesen szerencsés folyású. «Nem
volt soha a házában kis koporsó», – mondja fájdalmasan.
Most azonban sétáljunk végig Mikszáth kertjén, vessünk futó pillantást a
virágokra, amelyek itt teremnek.
1874-ben jelent meg első novellagyüjteménye, a kétkötetes
_Elbeszélések_. A rákövetkező esztendőben mesékkel próbálkozott
_Tündérvilág_ címen. Az _Elbeszélések_ről nem igen vett tudomást a
világ, gyermekmeséin pedig, mint későbbi ifjúsági iratain is, megérzett
valahogyan, hogy megrendelésre készültek. A megrendelés nem azt jelenti
nála, hogy Mikszáth nem tudott ellenállani a kiadója pénzének, hanem
csak azt, hogy nem tudott ellenállani a rábeszélésnek.
A sikertelenség elkedvetlenítette; hosszas hallgatásba merült, közbe
pedig hit és remény nélkül viaskodott a mindennapi kenyérért. 1878-ban
új kötet fekszik a könyvesboltok kirakatában: _Még újabb fény- és
árnyképek_, – írta: _Kákay Aranyos No. 3._ Az álarc mögött Mikszáth
kerek ábrázata rejtőzik. Ismert emberek arcképvázlatait közölte, nemcsak
politikusokét, hanem írókét, színészekét is. A várt visszhang ezúttal is
csökönyösen elmaradt. A _Kákay Aranyos No. 3._ álnevet Szegeden is
használta, midőn megírta az árvíz pusztításait és kritika alá vette
Tisza Lajos királyi biztos szegedi udvarát. Ismeretlen és jelentéktelen
vidéki urak gyöngéit csipdeste, vívótőre elé szólítva a mezei
szöcskéket. A költő útban volt önmaga felé, de még nem tudott
összetalálkozni az igazi Mikszáth Kálmánnal.
Az 1881-ik esztendő végre meghozta az első siker mélabús mámorát. A
szegedi Endrényi-cég kinyomatta _A tót atyafiakat_. A költő, aki egy-két
száz forint előlegen kívül nem sokat várt új könyvétől, Törs Kálmán
tanusága szerint Herkulesfürdőn tudta meg, hogy ő tegnapról mára híres
ember lett. A könyv négy elbeszélése közül a _Lapaj, a híres dudás_
címűben találta meg első ízben Mikszáth önmagát. A költő felvonult a
Parnasszusra és diadalszekere előtt Lapaj lépkedett kevélyen és fújta a
dudáját. Lapaj afféle tót Orfeusz, istenek kegyelméből való dudás, aki
olyan csudaszépen játszik, hogy elkeseredett riválisai bicskával
hasogatják szét a saját dudájukat. Lapaj egész érzelmi életét a
művészetében éli ki és hideg, gőgös önzéssel zárkózik el a profán világ
elől. A novella tárgya: hogyan olvad meg mégis a kemény szív egy
emberies érzés enyhe tüzén.
Honnan jött ez a költő? Kitől tanult meg írni? Bizonyos, hogy Jókai
iskolájának növendéke. Ő maga Macaulayt említi, mint akitől színezni
tanult volna. Egyízben hálával emlékezik meg Daudet-ről is, korának
divatos, de azért értékes elbeszélőjéről. Valószínű, hogy Dickens és
talán Bret Harte is befolyással voltak rá. De ez csak olyan dolog, mint
mikor a rajnamelléki rizling-venyigét elültetik a Badacsonyon: balatoni
bor lesz belőle.
_A tót atyafiak_ azonban még csak hajnalpirkadás számba mentek. Az ég
alja kitüzesedett, valami közeledik, de nem tudni még, micsoda. _A jó
palócok_ megjelenésekor Mikszáth Kálmán csillaga ragyogva emelkedett az
irodalmi láthatár fölé. Az akkori kritika jó kifejezést talált az új
novellák jellemzésére: népballadák prózában! Valami őseredeti üdeség és
szomorú báj szólalt meg bennük, amely elragadta a közönséget és
lefegyverezte a kritikát. _A néhai bárány, Bede Anna tartozása, Péri
lányok szép hajáról, A királyné szoknyája, A gyerekek_, – úgy hatottak
az olvasóra, mintha falusi kertek egyszerű rezedáit, muskátlijait és
violáit égőszínű, pompás új köntösbe öltöztetve, orchideákká finomodva
látná viszont.
Nyilvánvaló, hogy a költő nem kedveli a komplikált jellemeket,
legszívesebben a naív lelkeket festi, parasztokat és félurakat, együgyű
öregeket, okos gyermekeket és újból és újból a serdülő szűzet, aki még a
tudatlanság árnyékában jár, de viruló arcán már érezni az első
szenvedély forró fuvallatát.
A _t. Házból_ írt karmoló és simogató rajzokat, közbe visszaemlékezett a
tekintetes vármegyére és kiadta _Az apró gentry és a nép_, majd
_Nemzetes uraimék_ című könyveit.
A _Nemzetes uraimékkal_ írta meg első regényét. A kritika
megállapította, hogy nem vérbeli regényíró: «kompozíciója zilált, meséje
vézna és terjengős». Mikszáth, aki nem hajolt meg sem az esztétikus, sem
az esztétika előtt, azt mondta: az erdei fának nem lehet törvénybe adni,
hogyan susogjon a lombja. Egyébként pedig azt vallotta, hogy a nagy
mesemondók ideje egyáltalában lejárt. Hugo Victor, Dumas, Jókai voltak
az utolsók, több nem is fog születni. (Úgy látszik, hitt valami
tellurikus változásban, amely a néplélek mélységeiben végbement és
betemette a mesemondás ősi forrásait.)
Annyi azonban bizonyos, ha «vézna és terjengős a meséje», az olvasó egy
pillanatra sem fárad bele, mert nagy kerülőkkel, de mindig a hegyipatak
frisseségével csörtet előre, a partján pedig özönével terem a kábítóan
szép vadvirág.
_Nemzetes uraimékat_ értékessé teszi a főhősnek, Mácsiknak, a
nagyerejűnek, rajza. Mácsik körülbelül olyan tragikomikus züllésben
mutatja a kis gentryt, mint Cervantes Don Quijoteja a kalandos lovagok
rendjét. Magyar és nem spanyol nemes lévén, Mácsik rögeszméje
természetesen a pörösködés; ősi jusson egy egész vármegyét keres az
államon. Midőn a szabadságharcban hősi halált szenved, utolsó szava:
«Harminckilenc az aktacsomó!»
A később megjelent _Beszterce ostromának_ hőse is emlékeztet Don
Quijotera, de Mácsik, a nagyerejű, annyiban fölötte áll, hogy ő is,
miként a híres manchai lovag, egy egész osztály hóbortos képviselője,
míg Beszterce ostromlója végleg elszakadva korától, csak a saját
rigolyáinak képviselője.
1886-ban jelent meg a _Lohinai fű_ és ebben az elbeszélésben Mikszáth
író művészete már teljesen magára eszmélt. Most már remekül tudja azt,
ami rajta kívül senkinek sem sikerült ennyire: gyönyörködtető, bájos
formában megrázó, tragikus történetet mondani.
1894-ben alkotóereje és dicsősége zenitjén áll a költő. _Az eladó
birtokot_ nyomon követi _Szent Péter esernyője_ és _Beszterce ostroma_.
Császár Elemér szerint _Szent Péter esernyője_ a költő legnépszerűbb,
_Beszterce ostroma_ pedig legérdekesebb könyve. Beöthy Zsolt őt a maga
korában a világ első humoristájának tartja. Várdai Béla úgy vélekedik,
hogy Mikszáth humora, a nélkül, hogy vesztene férfiasságából és édeskés
lenne, a Dickens humoránál is derűsebb.
Két évvel később megint megszólal a haláltánc csimpolyája: a költő
megírja _Kisértet Lublón_ című hátborzongatóan mulatságos elbeszélését.
Ebben a kötetben lát napvilágot két rövid novellája: _A németke_ és _A
piros harangok_. Ha emberi alkotásra egyáltalán alkalmazható ez a
kifejezés, akkor ezek _tökéletes_ művek. _A kaszát vásárló paraszttal_
és még egész sorozat Mikszáth-novellával együtt az irodalmi
ötvösművészet remekei, nem kevésbbé értékesek Benvenuto Cellini
munkáinál.
1897-ben adta ki a _Gavallérokat_, a rákövetkező esztendőben az _Új
Zrinyiászt_. Úgy lehet, akkoriban valami keserűvizű forrás szakadt bele
a szelíd Bágy-patakba. Az _Új Zrinyiász_ ötlete pompás, – egy
úgynevezett világsiker magja rejlik benne – feldolgozása szikrázóan
szellemes, a könyvben a költő megérett művészetének sok jelessége
érvényesül, – de mi jobban szerettük volna, ha _más_ történelmi alakot
tesz meg szatírája hősévé. A honfoglalás óta szakadatlanul folyt a
magyar vér a harctereken, de ezer esztendő óta a legszebb, a
legmonumentálisabb katona-halál gróf Zrinyi Miklósnak jutott
osztályrészül. Az ő mártírságának páthosza, nem a nemzeti kegyelet
okából (ilyen szempontból nem szorul védelemre a költő!) – csak művészi
okokból, semmi alakjában nem bírja el a tréfát. A könyvnek azonban igen
nagy sikere volt.
De azután egyszerre, mintha csak az elmúlás hűvös lehellete csapta volna
meg a költő szívét, újabb kötetein mélabús címek jelennek meg. _Öreg
szekér, fakó hám, Mikor a mécses már csak pislog, Világít este a
szentjánosbogár is._ Címében nem, de hangjában lemondó _A vén gazember_
is, amely négy esztendővel a költő halála előtt jelent meg. Mikszáth
virágoskertjének őszirózsái!
1907-ben adta ki _Jókai Mór élete és kora_ című kétkötetes művét.
Érdekes pillanat: a párduc szembekerül az oroszlánnal! Mikszáth irodalmi
ősének tekintette Jókait, könyvével háláját és kegyeletét kívánta
leróni. De az az ambíció is fűtötte, hogy annyi száraz életrajzi és
irodalomtörténeti adat felhalmozása után, annyi üres és túlzó panegirisz
után, végre megelevenedjen egy nagy költő alakja és megelevenedjen a
miliő, amelyben élt és alkotott. Ez a szándéka teljesen sikerült. A
gyönyörű munkának azonban van valami fogyatkozása. A szerző elhagyott
valamit, ami pedig teljessé tenné a költőkirály arcképét. Csak annyit,
amennyi a festett portrén a szemöldök. Egy sötét csík keresztbefut a
homlokon és összefogja, befejezi, megmagyarázza az arc vonásait. Ez az
_egy_ vonal hiányzik Mikszáth Jókai-képéről és így, bár minden
ecsetvonása mesteri, az arckép nem befejezett, nem is meggyőző hatású.
Az író bemutatja az alkotó titánt és bemutatja a szánalmasan gyönge
embert. A két alakhoz külön színeket használ, a két színcsoport szép és
igaz, de nincs, ami összekötné a kettőt. Önkéntelenül megszólal a
szkepszis: Ilyen nagy költő hogyan lehetett ennyire gyönge ember? Ilyen
gyönge ember hogyan lett ekkora nagy költő?
A kiegyenlítő magyarázatot talán abban kellene keresnünk, hogy Jókai
igazi életét a fantáziájában élte, amely a világ teremtése óta egyike
volt a legnagyobb emberi fantáziáknak. A reális világban idegen volt,
abban hontalanul és tehetetlenül csetlett-botlott: Homunkulusz, akinek
összetörték az üvegburáját! Képzelete örökké ízzó kazánjai felfűtötték
minden életenergiáját, a polgári valóságban valami bágyadt áloméletet
élt és aki gyöngének találja Jókait, az embert, az egyesítse Jókaival, a
költővel, együtt kiadnak egy hatalmas egyéniséget.
Mikszáth utolsó két műve két hosszabb regény: _A Noszty-fiú esete Tót
Marival_ és _A fekete város_.
Minden öregedő költő fokozódó műgondot fordít a nyelvére. Mikszáth
költői nyelve mindig egyéni, színgazdag és üde volt, – talán soha még
íróra nem használták annyit az _üde_ jelzőt, mint őreá – de most már
valódi nyelvművész. Mindig kedvelte a lírai hatásokat és gyakran
csempészett a prózájába ritmikus részeket. Rubinyi Mózes a _Club és
folyosó_ című kötetben, ahol a budai királyi vár építéséről van szó, a
következő lappangó verssorokat találja:
Építik a – várat
nagy sürgés – forgással,
építik – építik,
míg csak meg nem – únják.
Kilencvenhét – pallér
a téglákat – rakja,
ezerszáz – napszámos
váltig – adogatja.
Harminc ács – fűrészel
húsz kovács – kalapál
s ezalatt a – kertben
kilenc – kertészlegény
rezedákat – ültet.
A politikai pletyka akkoriban arról akart tudni, hogy a király, ha majd
kiépült a budai várpalota, sokat fog Magyarországon lakni. Ezt a naív
hitet Mikszáth, finom iróniával – a népmese köntösébe öltöztette.
Utolsó műve, _A fekete város_, akkor jelent meg könyvalakban, midőn a
költő már maga is lakója volt annak a fekete városnak, ahol
mindannyiunkat várja a kész kvártély. 1910 május 28-án halt meg és csak
egy újabb Mikszáth tudott volna olyan szívettépő mesét mondani az
elárvult íróasztalról, mint aminőt ő mondott Jánoska fia elárvult
lováról, bárányáról és nyúljáról. A babérág, amely ifjúkora óta
kínálkozott neki, rákerült a koporsójára.
Teljes életű embereknél gyakran találkozunk a dolgok bizonyos
körfutásával. Mikszáth mint nógrádi birtokos kezdte és úgy is végezte
életét. Mert hiába nagy író az ember, hiába híres képviselő, az igazi
uraság mégis a horpácsi kúria és a hozzávaló pár száz hold föld. Élete
alkonyán különben is megváltozott; neki, aki sohasem törődött a földi
javakkal, egyszerre vagyongyüjtésen járt az esze. Hogy legyen mit
hagynia a Jánoska testvéreinek!
Abban, amit sikernek, dicsőségnek szokás nevezni, bőven volt része.
Tudományos Akadémiánk elismerése is végigkísérte fényes útján. 1889-ben
levelezőtag lett, 1908-ban Beöthy Zsolt jelentése alapján elnyerte az
akadémiai nagyjutalmat, 1910-ben, kevés idővel a halála előtt, az
Akadémia I. osztályának tiszteleti tagjává választották.
Még egy kérdésre szeretnék választ találni. Mi maradt meg az új
nemzedéknek Mikszáth költészetéből?
Soha még a Ma a Tegnaptól nem választotta el magát olyan élesen, mint a
mi korunkban. Az idők árja kettétépte életünket, mint a megvadult hegyi
patak a rétet. A jelen időt a multtól a háború széles és járatlan
sivatagsávja választja el, – a pusztulás, a kiábrándulás, a
terméketlenség zónája.
Nekünk, őszülő fejűeknek, tulajdonképpen két külön élet adatott. A
háború előtti és a háború utáni. Ami belőlünk visszamaradt a sivatag
túlsó oldalán, a saját ifjúságunk, azt ma már szinte történelmi
távolságból látjuk. Azt merném mondani: a mi ifjúságunk közelebb esik a
táblabíróvilághoz, mint a Mához.
Ha Mikszáth Kálmán ma föltámadna, merőben idegen világban találná magát.
Az élet ritmusa más lett. Az egyén vesztett a fontosságból, az
önbecsülés lefokozása megnyilatkozik a divatban, az öltözködésben, a
zenében, a táncban, egyéb szórakozásainkban.
Az igazi költőhöz azonban nem ér föl a divat sekély hullámverése, ő
kívüle áll az időnek és térnek. Mikszáth igazi költő. Ha nem merünk
hinni magunknak, hihetünk azoknak, akik tizenkét idegen nyelvre
fordították egyes műveit. A fordítók közt találjuk Oszkár svéd király és
Coppée nevét. A _Szent Péter esernyője_ elbájolta és meghódította az
egész angolszász világot.
Ami ilyen nagy hatást tud tenni az emberekre, az csak nagy erő lehet. De
történt már gyakorlati kísérlet is, hogy a Tegnap költőjét áthozzák a
Mába. Mikszáth több elbeszélését dramatizált formában színpadra vitték
és döntő nagy sikert értek el. A háború utáni nemzedék tehát megérti és
szereti Mikszáth géniuszát.
Világrengések túldörgik a madáréneket, de ha elült a veszedelem, új
tavasz jön és újra szól az ének. A palóc fülemüle megint dalol és fog is
dalolni, míg magyar ember kezében magyar könyv lesz.
(1928.)