Honnan jöttek ilyen büszke csapatban? Hol késtek ezelőtt? Erre a
kérdésre a világtörténelem szelleme tudna válaszolni. Mi csak annyit
tudunk, hogy mikor az ő órájuk ütött, akkor fejedelmi pontossággal
megjelentek.
Talán hozzánk, írókhoz illik legkevésbbé, hogy túlbecsüljük a költészet
jelentőségét a nemzeti életben. Theseus, Athéne ura, így szól a
Szentivánéji Álomban: «Az effélének a legjava is csak árnyék és a
legrossza nem rosszabb, ha képzelődés pótolja».
A tett embereiben, a kifelé élőkben, amilyen Shakespeare Theseusa is,
gyakran meg van a hajlandóság, hogy kicsinyeljék az «effélének»
nemzetfenntartó erejét. A történelmi események elfogulatlan
szemlélőjének azonban el kell ismernie, hogy a magyarság életében a
költészet kivételes fontosságú nemzeti munkakört tudott betölteni.
A nemzet talán föl sem ébredt volna ázsiai álmából, ha a költők tülkei
már sötét hajnalon nem zúgnak.
Az irodalom a felriadó országnak kész, pompás fegyvert adott a kezébe,
hogy megvédelmezze vele nemzeti egyéniségét; ez a fegyver az új magyar
nyelv volt.
Az egzigenciák tudósai, az államférfiak, minden lépésükkel, amelyet
előre tettek, beleütköztek a való tények vaskorlátaiba; a korlátlan
lehetőségek emberei, a költők, a nyomorúságos valóság feje fölött már
régóta teljes és független nemzeti életet éltek. Az akkori irodalom úgy
világított az akkori Magyarország láthatárán, mintha ünneplő
világvárosok visszfénye volna; pedig odalenn csak néhány magyar kisváros
olajos lámpái csillogtak.
Akkor emelkedett föl a magyar irodalom politikai küldetésének
csúcspontjára, midőn az országos gyász idejében a nemzet vigasztalójává
szegődött. Az ötvenes években ott ült Jókai Magyarország betegágya
mellett és képzeletének minden fantómját harcbavitte a lázálom rémei
ellen. A mult dicsőségével és a jövő reményeivel biztatta a nagybeteget.
Az ellenséget, akit nem lehetett fegyverrel leverni, a szatíra
nyílzáporával támadta és hogy mosolyt csaljon a beteg arcára,
csörgősapkát tett a fejére. Ebben a hosszú éjszakában több fényesség
volt, mint a hétköznapok napsütésében.
Politikai magyar állam nem volt. És ugyanakkor a magyar irodalom oly
nagyszerűen megalapozta a maga hegemóniáját, hogy azóta Magyarország a
világirodalomban mint megdönthetetlen, nemzeti egység szerepel. Soha még
a szellem nem aratott ennél teljesebb diadalt az anyag fölött.
Azt a benyomást nyerhetjük, hogy a természet maga mesemondónak szánta
Jókait. Ez valami elementáris tünemény volt. Egy tűzforrás fakadt ki
Magyarország talajából és a forrás a révkomáromi Jókai Móric telkén
buzgott. A költő maga is a sors kiválasztottjának érezte magát, a szent
forrás őrének és fölkent papjának. Ez a nagyszerű egyoldalúság
eredményezte, hogy a reális élet nappali világításában mindig némileg
idegennek, vendégnek érezte magát. Igazi élete ott folyt le, ahol a mese
szent tüzei lobogtak. Ott nyilatkozott meg egész energiája,
élettudománya és emberismerete. A reális élet neki motívum volt, amelyre
a maga rapszódiáit költötte. Regényei a valóság költői parafrázisai. Az
élet ősi melódiája benne volt a dalaiban, de azonkívül benne volt még
valami: Jókai költészete.
Született mesemondó volt és nem is kellene véresre sarkantyúzni a
fantáziánkat, hogy ott lássuk ülni Jókait a bagdadi vagy damaszkuszi
mecsetkút lépcsőjén, amint fáradhatatlanul mesél az utca népének. A
katona megfeledkezik a szolgálatáról, az inasgyerek a mesteréről, a
vőlegény a lakodalmáról: mind ott ülnek a lába elé terített gyékényen és
szomjas füllel hallgatják. A mesemondó szemében ugyanaz a tűz ragyog
mint a hallgatókéban, mert ő megmámorosodik a maga borától és támolyogva
követi a költők istenének diadalútját.
Az igazi elbeszélő születési ajándékát, a költői fantáziát, kosárszámra
öntötték bölcsőjébe a múzsák. Ha Ariosto még nem nyergelte volna meg a
Hippogryphet: Jókai meg tudta volna tenni. Ha Shakespeare nem bukott
volna le a tenger fenekére, hogy fürtjeinél fogva kimentse Percy
elsüllyedt becsületét: Jókai meg tudta volna tenni. És ha Rabelais nem
szedte volna le a Notre-Dame tornyának harangjait, hogy csöngetyűnek
odakösse Gargantua kancájának nyakára: Jókai képes lett volna reá. Ez a
fantázia – hogy magának Jókainak másvonatkozású szavait idézzem –
országot takar be s hullat tündérvirágot s aranygyümölcsöt. A
képzelőtehetség nemcsak az élet nagy enyhítő körülménye, hanem
mindennemű emberi nagyság mustármagja is. Sohasem fogjuk megtudni, hogy
miféle hajlamok és tehetségek termékenyültek meg az édes és forró
órákon, melyeket a mai nemzedékek Jókai csodakertjében töltöttek. Soha
nem fogjuk megtudni, hogy államférfiaink, tudósaink, katonáink,
kereskedőink vagy gazdáink lelkében mennyi izzik még abból a tűzből,
melyet a nagy kazánfűtő szított.
Szeretnék most közelebb lépni Jókai Mórhoz, de szinte attól kell félnem,
hogy beleszédülök, beletévedek költészetének őserdejébe. Az ő
teremtőereje egész virágzó vadont növesztett a valóság sivatagjaiban.
Kiválasztok tehát ebből a gazdagságból egyetlen regényt: Az Aranyembert.
Azt a regényt, amelyről a költő maga így nyilatkozik: «Be kell vallanom,
hogy nekem magamnak ez a legkedvesebb regényem. Az olvasóközönségnél is
ez van legjobban elterjedve: ezt fordították le a legtöbb nyelvre…»
Egyike a kevés költői munkának, melyeknek kristályos mélységében az
olvasó még fölismerheti az első ötlet jegecedő pontját. Ez a pont a
Senki-szigete. A szépség, a tisztaság, a béke semleges zónája. Egy hely,
ahol nem az állam és a társadalom, hanem a lélek és a szív törvényei
parancsolnak. Ez a regény nem egyéb, mint a szürke hétköznapok honvágya
a vasárnap után. A társadalmi hazugságokba belefáradt író és olvasó
közös lelki kirándulása. Ha akarom: Senki-szigete maga a költészet.
Bizonyos, hogy a mai magyar értelmiség nem egy tagja éppen Jókai
regényeinek olvasása közben találta meg a maga Senki-szigetét, ahol
Noémi Jókai múzsájának vonásait viselte.
A költő képzelete fölkapja egy vidéki magyar város, Rév-Komárom, képét
és délibábként fölemeli a valóság láthatára fölé. Az eredmény amit
elért, nevezetes: ma minden művelt magyar ember kétféle Komáromot ismer;
az egyik, az ősi Rév-Komárom, laposan és szerényen sütkérezik a Duna és
a Vág összefolyásánál; ennek kéményei fölött pedig, fenn a levegőben,
lebeg Jókai városa, Köd-Komárom, amely merészen és büszkén fúrja
szivárványos tornyait a költészet egébe. És a képzeleti város is reális
gazdagsága a magyar koronának.
Hány magyar város van, amelynek háztetőin ma is ott fénylik még Jókai
költészetének dicsfénye. A mai Budapest házóriásai fölött a gyári
füstben, ott sejtjük Jókai régi Pestjének halványuló, melanchólikus
képét és van akárhány magyar ember, aki a székely havasokat, a Balatont,
a szepesi városokat, a Hortobágyot vagy a Vaskapút csak Jókai szemével
tudja meglátni.
Képzeletének sugalló energiája oly nagy, hogy ott, ahol a leírásban
kiegyenlíthetetlen ellentétbe kerül a valósággal, a köztudat olykor
Jókai pártjára áll. Hogy megmaradjunk Az Aranyember mellett: aldunai
hajósemberek, mivel az utasok által keresett Noémi szigetét semmiképpen
sem tudták elhelyezni a térképen, hol az egyik, hol a másik dunai
szigettől vitatták el becsületes, régi nevét, hogy elkereszteljék
Senki-szigetének.
Térjünk vissza Köd-Komáromba. Ez a felhőgyarmat mindenben hasonlít a
dunaparti anyavároshoz, a különbség mégis annyi, hogy Jókai városának
minden köve a fantázia aranyfényében ragyog. Mert Jókai az irodalmi
Midás király: amihez hozzányul, az fényleni kezd. A költő szemének
nagyítólencséje is van: amire rátekint, az megnő. A kisvárosból városi
köztársaság lesz, a rác gabonakereskedőkből zsarnoki hajlamú plutokraták
lesznek, a potrohos, rácsos ablakokon kikandikáló polgárleányok között
pedig Borgia Lukréciákat és Laurákat találhatunk.
Nincs érdekesebb dolog mint végigbolyongani a meseváros utcáin. Itt
csupa originális ember lakik. Minden utcasarkon valami meglepetésbe
botlunk bele és minden kapu alatt valami kaland leselkedik reánk. A
levegő oxigéntartalma igen nagy lehet itt, mert minden élet forró és
mohó lüktetésben van, minden emberi szem drágakőként ragyog, a vér
muzsikál az erekben és a szenvedélyek lobogó lánggal égnek.
Köd-Komáromban úgy tudnak szeretni és gyűlölni az emberek, mint sehol a
világon.
A hős: az aranyember. Tipikus Jókai-hős; hiszen tulajdonképpen minden
igazi Jókai-hős Aranyember. A költő apai gyöngédsége annyi szellemi és
testi előnnyel ruházza föl a szegény hajóbiztost, hogy elegendő volna
egy ország megreformálásához vagy egy birodalom meghódításához. Ezeket a
kiváló tulajdonságokat a hős titokban tartja, csak a döntés óráiban,
mikor nem lehet már kertelnie, gyulladnak ki váratlanul lelkének
fényszórói, csodálatba ejtvén a jókat és rémületbe a gonoszokat. A
szülői szeretet szertelensége azonban gyakran vesztére van a gyermeknek,
mert míg a regény mellékalakjai csak úgy duzzadnak és ragyognak az
életerőtől és az igazságtól, addig az aranyember a belső valótlanság
gyógyíthatatlan kórságában senyved. A valótlan hősök a valószerű
környezetben oly benyomást tesznek, mintha egy távoli, idegen és
fejlettebb világból tévedtek volna a földi siralomvölgybe. Jókai hősei
gyakran úgy is viselkednek, mintha száműzött arkangyalok volnának. Ők
nagy titkok tudói és arcukon gyakran a melanchólia kifejezése ül, mintha
honvágyat éreznének csillaghazájuk után. Az ember a földi élet
titokzatos vendégeire gondolhatna, akikről Mózes könyve ír: «… az
Istennek fijai egyesülének az emberek leányaival…»
Az emberek leányai közül legkiváltképpen kettőt kedvel Jókai; az egyik a
forró bűn megtestesítője. Az Aranyemberben Athalie a neve; a másik a
hűvös erényé, ezúttal Timeának hívják. Ők élethalál-harcot fognak
egymással vívni és ez az éjszaka és nappal örökös hadjáratának egyik
ütközete lesz. A szép démon, a kit a költő olykor amazonvonásokkal is
szokott felruházni, végül is elveszi méltó büntetését, de azért
nyilvánvaló, hogy alakja közelebb áll Jókai szívéhez, ó, sokkal
közelebb, mint a hófehér és vértelen angyalé.
Jókai a jellemrajzban gyakran a mai rajzolómesterek módszerét követi:
elhagyja a karakterfej véletlen és lényegtelen vonásait és megelégszik a
jellemző részletek kidolgozásával. Emberei így vagy nagyon nemesek vagy
fölötte megvetésre méltók lesznek, vagy szikráznak az elmésségtől vagy
kacagtatóan ügyefogyottak, vagy félistenek, vagy egész állatok.
Drasztikus módszere, melyet főleg epizódalakjainál alkalmaz, rendszerint
pompásan beválik; néhány vonással egész embereket tud teremteni,
embereket, akiket szívesen és tartósan fogadunk be ismerőseink körébe.
… A komáromi iszapos folyóparton néhány vontatóhajó vesztegel. Az egyik
csigaorrú gabonaszállító, neve: Szent Borbála. Ismerjük ezt a hajót,
nekünk oly kedves úszó ereklyénk, mint az angoloknak Nelson admirális
hajója. A Szent Borbálát lovak vontatják föl a Duna csendes folyásán, de
azért egy-egy útjában mégis több kaland és veszedelem rohanja meg, mint
a fölfedezőket, akik elsőkül járták be az afrikai Kongó-folyót.
Az olvasó remegő izgalommal követi majd a Szent Borbála útját, mert
tudja, hogy Jókai hajója aranyat, drágaköveket és gyöngyöket szállít a
gabonazsákjaiban és sejti, hogy a hajó utasait halálra keresi valami
titokzatos és túlhatalmas ellenség.
A költő bírálói gyakran hibáztatták, hogy a meseszövésben annyira keresi
a meglepőt, a rendkívülit, az izgalmat – mint ma mondanók: a szenzációt.
Ez azonban nem annyira kora és közönsége ízlésének, mint inkább a
tulajdon üde fabuláló kedvének tett engedménye. Mint vérbeli elbeszélő,
maga is közönségként áll szemben a meséjével és gyakran boldog
kritikátlansággal veti magát bele a rohanó áradatba.
Egyszer, hatvannyolc esztendős korában, talán mert mégis gondolkozóba
ejtették az ilyenféle tipikus megjegyzések, mellőzve a romantikus
hatáskeltés minden eszközét, szigorú önfegyelemmel és a művészet puritán
eszközeivel megírta elbeszélőirodalmunk egyik büszkeségét: A Sárga
Rózsát. Jókai összekötözött szárnyakkal is tudott repülni.
Midőn azonban mérget kever és végrendeletet hamisít, midőn álarcosan
oson végig földalatti folyosókon és titáni kézzel fékezi meg a természet
lázongó erőit, midőn az ő csigaorrú kis gabonahajóját Scyllák és
Charybdisek között kormányozza el, az olvasó akkor is áhítatos
izgalommal követheti útjait, mert Jókai a szenzáció mellé annyi
művészetet, a kaland mellé annyi életigazságot, a mese mellé annyi
emberi érzést ad, oly plasztikusan festi az embert és a természetet, oly
ellenállhatatlan élénk szeretetreméltósággal tereli érdeklődésünket
hősei felé, hogy végül már nemcsak a regény olvasóinak, hanem valósággal
a regény szereplőinek érezzük magunkat.
A meséje olykor úgy kalandozik és csapong, mint a harkály a
bükkfaerdőben. De az olvasó ritkán bánja meg, ha követi szeszélyes
útjain, mert ahová vezet, ott kincs vagy legalább is virág terem.
Jókai-féle virág, amelynek kelyhében gyémánt-harmat csillog, mesevirág,
amely hárfázik, ha süt a nap és zokog, ha jön az őszi hervadás.
Az osztályozók és skatulyázók, akik minden irodalmi jelenség számára
rekeszt tartanak készen, Jókait olykor együtt említették korának
nyugateurópai, főleg francia regénygyárosaival. Bár Jókai írói
külsőségeiben sohasem zárkózott el a nyugateurópai divatok elől, az ő
lelki rokonait mégsem a nyugaton, hanem a mesék keleti őshazájában
kereshetnők.
A francia és német regénygyárosok társaságától megóvta őt tündöklő
képzelete és istenadta humora. Humora fölényesen fantasztikus, olykor
enyhén borongó, gyakran merész és csípős, de mindig ellenállhatatlanul
szeretetreméltó. Ez az írói adománya a néplélek mélységeiből árad
feléje. Mert hiszen azzal tisztában kell lennünk, hogy soha senki sem
ismerte, szerette, érezte és értette át jobban népünket, mint Jókai Mór.
Az ő parasztjai, a komor méltóságú alföldi gazdától a furfangos
székelyig, az urasági hajdútól a pusztai haramiáig, még torzképeiben is
mindig igazak.
Jókai humora csillogó, puha arany brokátként borul rá mindenre,
eltakarja az élet szennyét és szakadásait, letompítja a szögleteket,
széppé, meleggé és otthoniassá teszi a világot.
Az Aranyember-ből találomra idézem a következő sorokat. Nem a
legmulatságosabbak, de Jókaira nézve fölötte jellemzők.
«A sócsempészeknek volt ott divatja.» (Az Al-Dunán.) «Az állam eladta
másfél forintért a török parton azt a sót, aminek ára itthon hatodfél
forint; a török partról visszahozta azt a csempész és eladta a magyar
parton negyedfél forintért. És így aztán mindenki nyert rajta, az állam
is, a csempész is, a vevő is. Ennél barátságosabb viszonyt képzelni sem
lehet. Hanem, aki legkevésbbé volt megelégedve a nyereségével, az az
állam volt, mely a saját védekezésére a hosszú határparton végig
őrházakat állított fel, azokba a közeli falvak férfilakosságát állítá
be, puskával, hogy a határ fölött őrködjenek. Minden falu adott
határőröket és minden falunak voltak saját csempészei. Minélfogva csak
aziránt volt szükséges intézkedni, hogy amely falu fiai éppen az őrségen
vannak, annak a falunak a vénjei járjanak ugyanakkor a
csempészhajókkal…»
Francia vagy német író sohasem írhatta volna meg ezeket a sorokat. A
bagdadi vagy damaszkusi mesemondó inkább elmondhatta volna. A fölényes
alázatosság az élettel szemben, a derűs fatalizmus, amely meghajol, de
fenntartja magának a jogot, hogy mosolyogjon, félig-meddig már keleti
vonás. Jókai ott áll a kelet és a nyugat összefolyásánál, pontosan azon
a helyen, ahol évszázadok óta egymással szembe jövő áramlásokban
összekeveredett a magyar vérmérséklet és a magyar észjárás. Ezért is
annyira magyar.
Nyelvében is egyesíteni igyekezett a keleti erőt és pompát a nyugati
fínomsággal és előkelőséggel. Nagy és örök dicsősége marad a művészi
ötvösmunka, amelyet az irodalmi magyar nyelven végzett.
Hogy a nemrégiben még oly érdes és nehézkes nyelv zengzetessé,
erőteljessé, csillogóvá és olyan hajlékonnyá lett, mint a nemes keleti
acélpenge; hogy a szónoki lendületnek, a könnyed társalgásnak, a
szaktudományok szövevényes meghatározásainak, az üzleti forgalomnak és a
körmönfont költői hatásoknak egyaránt alkalmas és pompás szerszáma: azt
nem kis részben az edző és csiszoló munkának köszönhetjük, amelyen a
magyar nyelv Jókai költészetének tüzében keresztül ment.
Minden csepp vérében, minden lélekzetvételében magyar író volt. Nem
programmszerűen, hanem mivel tehetségének és vérmérsékletének vegyi
alkatánál fogva más nem lehetett. Alapjában véve mindennel rokonságot
tartott és mindenhez vonzódott, ami magyar volt; ahhoz is, amit bajnak
és veszedelemnek ismert föl a nemzet életében és ami ellen a jövő
érdekében hadat viselt. Senki sem ostorozta elszántabban a régi rendi
Magyarországot, mint ő és senki sem állított annak az immár letűnt
világnak szebb és maradandóbb emléket, mint ő.
Jókainak van egy fantasztikus elbeszélése, – amely egyébként nem
tartozik legsikerültebb alkotásai közé – a címe: Álmodád. Rege az
özönvízelőtti korból.
Álmodád a neve Noé apó legifjabb és legkedvesebb unokaleányának. A költő
elbeszéli, hogy a tündöklő szépségű leány meg akart fürödni egy kis
tóban.
«Az a tó pedig» – szól az elbeszélés – «nem víz volt, hanem a
titokteljes hegykristály cseppfolyós korában. Még most kovasavas
olvadék; de ha csak egy légből leesett szitakötő hull is belé, abban a
percben egyszerre kristállyá tömörül…»
Egy pillanatra megnyílik előttünk Jókai fantáziájának izzó kohója. A
költő egyszer talán egy borostyánkő darabot tartott a kezében, amelybe
valami őskori rovar volt bezárva. Talán szúnyog. Az ő nagyszerű
képzelete megnagyította a szúnyogot, nem elefánttá, hanem szépséggé.
Mert Álmodád körül is hirtelen megkeményedik a folyadék és ő be van
zárva egy roppant nagy, átlátszó kristályprizmába. Szemei lehúnyva,
teste betakarva, aranyveres hajával, kezei összetéve keblén. «Megkezdte
hosszú álmát; hosszú utazását a napok napja felé.»
(A kristályba zárt szépség ötletével másutt is találkozunk még
Jókainál.)
Ami Noé bájos unokaleányával történt, azt cselekedte meg a költő a
negyvennyolc előtti Magyarországgal: bezárta művészetének óriás
kristályprizmájába. Egy elmult világ így utazik örök szépségben «a napok
napja» felé, mi pedig méla gyönyörűséggel szemléljük.
Jókai mesemondó mohósága olimpusi szarkaként keringett az élet fölött és
ha odalent valami fényeset látott, arra lecsapott, azt fölkapta és
fölvitte a felhőfészkébe. Nemcsak Rév-Komárom fölött hordott össze egy
Köd-Komáromot, hanem egész délibábos Magyarország is keletkezett a
magasságban.
Ő mindenhová elszállott, ahol prédát sejtett. Az Alföld szépségeit
éppúgy tulajdonába vette, mint a Balaton gyöngykagyló-színeit; Erdély
aranybányáit éppúgy kifosztotta, mint Nagy-Magyarország feketegyémánt
telepeit. Ő ott volt a nagyurak klubjaiban, a delnők boudoirjaiban, ott
a betyárénektől hangos csárdákban; ő együtt mulatozott a honfoglaló
ősökkel és együtt búsult a kurucokkal, együtt táborozott a
vörössapkásokkal; ő leereszkedett a föld méhébe és saját szerkezetű
gépén fölemelkedett a felhők fölé: ő elsőnek nyomult fel az északi
sarkra, karavánokat kalauzolt a homokpusztákban, végigbarangolta az
afrikai őserdőket, elkalandozott messzi szigetekre, ahol szomjas kék ég
ragyog a pálmafák fölött. Ő visszament a multba, a mastodonok és
saurusok korába és előre repült a jövőbe, az emberi intellektus
birodalmába. Nem eszelhetünk ki olyan kort és olyan helyet, ahol nem
találkoznánk üstökös útjának sziporkázó nyomaival.
Amit idegenből hozott: az ő kezén az is magyarrá lett. Ha Mikszáth
Kálmán szerint a régi lőcsei városbírák vérének földszerző ereje volt,
akkor Jókai tintájának is ilyen ereje volt. Új alattvalókat,
tartományokat, világrészeket és planétákat hódított a magyarságnak.
Érdekes megfigyelni, hogyan bánik el Jókai idegen nemzetekkel. Az ő
törökjeinek vagy franciáinak van egy közös családi vonásuk, amely kedves
rokonainkká avatja őket, ez a vonás a magyar humor. Az ő törökjei bizony
nem igaz oszmánlik, a párizsiai nem vérbeli franciák, de azért van
bennük sok költői igazság, sőt néprajzi érték is, mert Jókai olyannak
írja le a törököt és a franciát, amilyennek a magyar ember ismeri és
elképzeli. És ehhez végre is joga van, mert az irodalomban éppen úgy,
mint a nemzetközi politikában, minden jog forrása a hatalom. És ebben az
esetben a hatalom Jókaié.
Jókai költészete egy egész magyar világ. Ha valami új özönvíz elnyelné
Magyarországot, Jókai Magyarországa még évszázadokon át folytatná
magányos bárkaéletét a világ feje fölött.
Ha ma, tíz esztendővel a költő távozása után, újból – és talán némi
kegyeletes aggodalommal a szívünkben – bemerészkedünk abba a trópikus
őserdőbe, amellyel Jókai munkásságának eredményét leggyakrabban és
legtalálóbban összehasonlítani szokás, akkor boldog megkönnyebbüléssel
tapasztaljuk, hogy a muló idő alig is tett benne valami kárt. Itt-ott
talán megritkult a lombrostély, némely helyen talán bevillan egy
jótékony napsugár a titokzatos arany homályba, egy pár gyenge csemete
vagy élősdi, amelynek magját a lázas munka hevében válogatás nélkül
vetette el a nagy kertész, kiszáradt és kiveszett: de maga a fenséges
erdő él, virul és pompázik, a fejünk fölött örökzöld faóriások zúgnak,
mint egy óriás hárfa húrjai, a csodavirágok még nyílnak és illatoznak, a
madarak még énekelnek, a pillangók még röpködnek. Távoli tisztásokon
pedig aranykupolás márványtemplomok előtt ismerős, nemes és kedves
emberpárok gyülekeznek: Jókai hősei, akik annyi édes boldogságot és
annyi még édesebb bánatot okoztak a magyar olvasóközönség szívének.
Jöhetnek idők, midőn az egyre változó napi ízlés rövid időre másfelé
tereli a szórakozók és gyönyörködni vágyók útját; bizonyos, hogy a
divatok mulnak, de Jókai költészete megmarad, mint a magyar elbeszélő
irodalom büszke ékessége és gazdagsága.
Jókai Mórból semmi sem halt meg, csak a teste. Amit Petőfi Sándor ifjú
barátságuk boldog és forró napjaiban írt hozzá, az ma is ráillik:
Te állasz ott… csak te… magadban…
Téged el nem dönthettenek.
(1914.)