Régi pogány népek szokása volt, hogy midőn sírjába tették a halott
vezért, fegyvereket és drágaságokat, a hatalom és gazdagság jelvényeit
temették melléje.
Midőn Jókai Mór tíz esztendővel ezelőtt meghalt, mi is melléje temettünk
valamit a magunkéból, valamit, ami drága volt nekünk: egy darabot
mindannyiunk ifjúságából.
Ő a mai Magyarország viharos és virágos tavaszának küldötte volt. Miként
az útszéli akácfa, ő is virágokat szórt az emberek fejére és a jövő-menő
nemzedékek megszokták azt a mese-esőt, mint valami természeti tüneményt.
A magyar ver sacrum egyik szikrája mindvégig ott foszforeszkált Jókai
tintásüvegében és midőn az üveg gazdátlanná lett és kiszáradt:
Magyarországon az élet valamivel szürkébb és hidegebb, a magyarság
valamivel öregebb lett.
Hiszen lesz még kikelet Magyarországon. A jövő talán gazdagabban is fog
virítani a multnál, de az a kikelet, amely a rendiség tüskés vadonjában
alvó nemzetet öntudatos életre ébresztette, nem térhet vissza többet. Az
ébredező magyar társadalomnak boldog csodálkozása, amellyel fölfedezte a
világot és a világban önmagát; az ifjúságnak szent és együgyű hite,
amely hegyeket akart kimozdítani a helyükből; Jókai nemzedékének
nagyszerű optimizmusa, amely aranyvárosokkal építette tele a magyar
pusztákat: mindez nem térhet vissza többet. Magyarországnak születhetnek
még nagy költői, de Jókai Mórja nem születhet már.
Egy nemzet elaludt Ázsia határán és fölébredt az európai gondolatvilág
kellő közepén. Micsoda ébredés volt az! A levegő áttüzesedett a
vágyaktól és reményektől, a föld remegett a termékenység lázában. Amely
elme és amely szív valamely magot hordozott magában, az erjedni,
rügyezni, virágozni kezdett.
A magyar közélet sivatagában titáni munkások serege jelen meg. A nagy
ébresztő haragos türelmetlenséggel döngeti a zárt kapukat; a legnagyobb
magyar éles ekevassal tépi a göröngyöket; a lángeszű katona fegyveres
kézzel őrzi a vetéseket; a távolban pedig a haza bölcse már készíti a
csűröket, hogy majdan behordja a termésből azt, amit meg fog kímélni az
augusztusi jégverés.
Ami rügyezés és ígéret volt a reformkorszak irodalmában, az egyszerre
gyümölccsé és valósággá érett és a fák roskadoztak arany terhük alatt.
Ez az egész kor olyan volt, mintha egy Jókai álmodta volna meg. Ezen a
nagyszerű Walpurgis-ünnepen érvényüket veszítették a nehézkedés
törvényei. A láthatár megtelt repülő emberekkel.
Ein Lumpen ist zum Segeln gut,
Ein gutes Schiff ist jeder Trog;
Der flieget nie, der heut nicht flog
mondja Faust költője.