Elértem, amit ember érhet el:
Boldogsággal csordultig e kebel!
Ölemben kedves ifjú feleség…
*
Minek nevezzelek,
Boldogságomnak édes anyja,
Egy égbe rontott képzelet
Tündér leánya,
Legvakmerőbb reményimet
Megszégyenítő ragyogó valóság,
Lelkemnek egyedüli,
De egy világnál többet érő kincse,
Édes, szép ifjú hitvesem,
Minek nevezzelek?
*
Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás mesés
Teremtmény! s én valóban nem tudom,
Mi több: szerelmem, vagy csodálatom?
*
És egy személyben te
Vagy mindenem nekem:
Lyányom, anyám, húgom,
Szeretőm, hitvesem!
_Petőfi._
Mire újból kizöldelt a nyárfa az ablak előtt, ő már eldobta az özvegyi
fátyolt. A közvélemény ebben rút árulást látott.
A szabadság vérpiros búcsúórájában egyébként is minden jog és igazság a
halottak részén volt. És tulajdonképpen mindenki gyanús volt, aki élt.
Petőfi esetében különösen érzékeny volt a közvélemény. Az ifjú költő
élete és halála oly egész, igaz, tiszta és antik módon szép volt, hogy
özvegyének viselkedése nemcsak erkölcsi, de esztétikai okokból is
megbocsáthatatlannak tetszett, mivel a hétköznapi élet kicsinyes és önző
követelődzéseivel zavarta meg a hősies halál felséges harmóniáját.
A közérzés szerint Júliának a költő halála után egész egyéniségével föl
kellett volna olvadnia az egyetlen érzésben, amelyhez még joga volt: a
gyászban. Ha ezt kellő önmegtagadással és ízléssel meg tudja tenni,
akkor a Petőfi-kultusz főpapnőjévé és a nemzet egyik nagyasszonyává
avatják. Persze, még jobb lett volna reá nézve, ha el tud hamvadni első
fájdalmának tüzében, mint a hindu özvegy a máglyán; akkor ma ő volna
minden női erény magyar patrónája.
Az ő ingatag és mohó ifjúsága azonban nagyon is hamar hátat fordított a
síri világnak és az életet kereste. Pedig az élet, amely az ő rombadőlt
világa fölött még zöldelni és rügyezni tudott, élősdi dudva lehetett
csak.
Különös, hogy a közvélemény nem esett gondolkozóba a rikító és tátongó
ellentmondáson, mely Júlia hitvesi és özvegyi élete közt volt, nem is
akadt fönn azon, hogy az elismerten éleselméjű nő mindennel, amit Petőfi
halála után tett, csak saját magának szerzett keserűséget és megalázást,
hanem pálcát tört fölötte. A népítélet úgy szólt, hogy Szendrey Júlia
méltatlan volt Petőfi szerelmére és nevére. Bizonyos fokig
elmarasztalták ebben a szomorú pörben magát Petőfit is, rábizonyítván,
hogy életének ragyogó boldogságát a maga hiszékenységére építette föl. A
nagylelkű bocsánatot pedig, melyet a csodálatos sejtőképességű költő
Júliának fölajánlott («… ki téged még akkor is, ott is, örökre
szeret!»), költői szóvirággá fokozták le.
Akik újabban megemlékeztek Júliáról, azok többé-kevésbbé mind a
népítélet nyomása alatt állottak. Többen a Petőfi-kultusz tisztaságának
érdekében helyénvalónak látták, hogy a feledés fátyolát vessék Júlia
özvegységének idejére. Mintha el lehetne takarni csak egy vonását is
annak a női arcnak, amely hatvan költeményre lelkesítette a
világirodalom egyik legnagyobb lírikusát és amelyhez a sokatmondó
szavakat intézte: «Szeretem hibáid napfogyatkozását…»
Ma már Júlia megkövetelheti azt, amit megkövetelhet minden ember, akinek
életét tulajdonába vette a nyilvánosság, hogy az igazságot tudják róla.
Az igazság pedig csak akkor igazság, ha teljes és csonkítatlan.
Egy emberi élet mérlegét nem lehet annak egyes kiszakított tételeiből
felállítani. Az emberi életen áthullámzó «jó» és «rossz» áramlások, a
lelki emelkedés és süllyedés időszakai rendszerint szerves
összefüggésben vannak az élet külső körülményeinek alakulásával. A
«jóság» szülőanyja a boldogság; a «gonoszságé» a boldogtalanság. Igaz,
hogy ez csak gyönge emberekre áll, de az emberek átlag gyöngék.
Júlia méltatlannak mutatta magát Petőfi özvegyének nevére. Ez az ő bűne.
Elég nagy arra, hogy összezúzza egy nő egész életét, de nem elég nagy
arra, hogy összetörjön minden emléket, amely tiszta, nemes, önzetlen és
szép volt ebben az életben. Júliával ilyesmi történt. A fölháborodott
közvélemény megrohanta az ő multját és abban izzé-porrá tört mindent. Ez
nem volt igazságszolgáltatás, hanem bosszúállás. A népítélet mindig az.
Igaz, hogy a közvélemény haragos elfogultságát érthetővé teszi a rajongó
szeretet, amellyel Petőfi emlékén csüngött.
A közvélemény haragja Petőfiné második házassága alkalmából tört ki. Ez
a nagyon is korai házasság mindenkit meggyőzött arról, hogy Júlia
sohasem szerette Petőfit, hanem csak hiúságból lett az akkor már
országos hírű költőé. Arany János így szólaltatta meg a sírjában
föltámadt honvédet, akinek sápadt vonásaiban mindenki Petőfire
ismerhetett:
És eldobád – hajh, mint csalódtam! –
Azt is, aminél egyebet
Alig szerettél bennem: egykor
Hiú bálványod… Nevemet.
Bevallom, sohasem tudtam megérteni ezt a vádat. Hogy milyen
tulajdonságával hódította meg Petőfi Júliát vagy milyen tulajdonsággal
hódít egyáltalában női szívet férfi: annak kutatása igen kényes föladat.
Bizonyos, hogy a Napoleonok asszonyt is a kardjukkal, a Petőfiek
asszonyt is a lantjukkal nyernek. A hírnév mindenkor szédítő hatással
volt a nőkre. És éppen nem a sekélylelkű nők azok, akik a férfi
vagyonánál és rangjánál többre tartják a dicsőségét. Júlia ezt tette. A
gazdag, előkelő és konzervatív szülők kényeztetett leányának, aki az
erdődi várkastély nagyúri magányában valami mesés életboldogságról
álmodozott, volt hozzávaló bátorsága, hogy szigorú édesapjával dacolva,
kövesse Petőfit a szegénységbe. Naplójegyzeteiből és leveleiből tudjuk,
hogy nemcsak szülőinek előítéletét, hanem saját félelmét is le kellett
győznie, amíg át merte magát engedni szerelmének. Ezt a lelki harcot, a
nemesi szenvedély harcát a hétköznapi okosság ellen, gyönyörű
bátorsággal küzdötte végig. Júlia abban az időben oly fennkölt érzéseket
ápolt szívében és oly költői kifejezésformát talált számukra, amelyek
teljesen méltók egy Petőfi Sándor arájához. A költő ezt tudta és büszke
volt Júliájára.
Hol a leány, ki lelkem repülését
Követni bírná tekívüled?
És hol a férfi, aki énkívülem
Szíved mélyére lemerülhet?
Egymáshoz illünk; a teremtés napján
Egymásnak voltunk már rendelve mi…
Isten kötötte össze lelkeinket
Ember nem képes elválasztani.
Meg kell állapítani, hogy Petőfi rövid házasélete oly boldog volt,
amilyen földi frigy egyáltalában lehet. Hogy a sok szenvedésen és
hányatáson általment költő, aki egy időben a sors mostohagyermekének
tarthatta magát, megismerte a földi boldogságot, az Júlia érdeme. Tanu
reá maga a költő, aki e – földi ember szájából megdöbbentően hangzó –
szavakat merte kimondani: «oly boldog vagyok, hogy reményem sincs…»
Ezzel kezdődik a költő pályájának szédítő emelkedése. Tehetsége a boldog
szerelem légkörében vakítóan lángol, mint az oxigénbe vetett parázs.
Júliának megvolt az az erénye, hogy a házasságban is női ideál tudott
maradni. A legelőkelőbb erény, amelyre költő felesége képes. Sohase
felejtsük, hogy a házasélet mindennapi gondjaival vívódva, szűkös
viszonyok közt élve, hónapos szobában lakva, a szerelmi dalok egész
ragyogó sorozatát tudta kicsalni ura szívéből. E dalok közt a
világirodalom gyöngyei találkoznak.
Az ó-francia költői tornákon a pályadíj egyik részét a hölgynek adták,
aki a koszorús költőt megihlette. Úgy vélekedtek, hogy a szerelmi dal
két lélek ölelkezésének gyermeke. Szendrey Júliának része volt benne,
hogy a magyar irodalom egy gyönyörű különlegességgel, a boldog hitvesi
szerelem költészetével gazdagodott. Ezért koszorú illeti.
Arany János, akit később méltán keserített a szeretett jóbarát
özvegyének feledékenysége, ily szavakat ad a sírjából föltámadt honvéd
szájába:
De nem vádollak… óh e vádat
Inkább magamra emelem:
Annyi őszinte érzeményért,
Mit eltékozla kebelem,
Annyi reményért, mely csalárd lőn,
És annyi esztelen hitért,
Szerelmemért, mely végtelen volt…
És íme most itt van: mit ért!
Ő úgy vélekedett, hogy Petőfi egész szerelmi boldogsága csak képzelt
volt. A zord Toldi költője azonban mindig idegen volt a gyöngéd
szenvedélyek világában. Hogy melyik a képzelt és melyik a való szerelmi
boldogság, arról vitatkozni nem lehet. A kegyetlenül prózai kérdést: mit
ért? – rá lehet írni minden fejfára, amely alatt oly ember nyugszik,
kinek része volt a szerelem üdvében. Bizonyos, hogy Petőfi utolsó
lehelletéig szerette hitvesét, hitt Julia szerelmében és hogy boldog
volt hitében. És ne feledjük: Júlia sohasem bántotta meg Petőfit, csak a
közvéleményt. A költő neve akkor már oly magasságban fénylett, hogy
asszonyi kéz nem férhetett hozzá. A tény, hogy Júlia széttépte a láncot,
amely a halhatatlan halotthoz fűzte, újabb fényt árasztott a költő
emlékére és rettenetes következményekkel járt az asszonyra nézve.
Az, amit Júlia árulásának szokás nevezni, az én meggyőződésem szerint
nem egyéb, mint egy magára hagyott emberi élet összeomlásának siralmas
képe. Aki a belső összeomlás lélektani okát keresi, annak ajánlom,
vessen egy pillantást a helyzetre, amelyben Petőfiné urának halálakor
volt.
Szendrey Júlia, amióta megismerkedett a költővel, lassan, de biztosan az
erős egyéniségű, minden ízében férfias Petőfi hatása alá kerül.
Szerelmes vívódásaik, amelyek esküvőjüket megelőzték, egy erős egyéniség
védekezése az erősebb egyéniség inváziója ellen. Júlia később
akaratlanul, de szinte föltétlenül átengedte magát a költő lelki
uralmának és igaz asszony volta mellett bizonyít, hogy egyes
jellemvonásai kicserélődtek és gondolkozásában, érzéseiben, elveiben,
szokásaiban, sőt gyöngeségeiben is hozzáformálódott a költőhöz. Ő volt
az a bizonyos aranyserleg, amelynek a férfi ad tartalmat. Petőfi
bensejében semmi sem változott meg a házassága következtében. Egyetlen
elvét, egyetlen gondolatát, egyetlen sajátságát sem áldozta föl nejének.
A boldog szerelem tavaszi verőfényként hatott lelkébe, életre és
virágzásra keltvén annak minden rügyét. Ami azonban benne virágzott, az
az övé volt. És ami Júlia lelkében virágzott, az is Petőfi vetése volt.
Sokan és sokszor szemére vetették az asszonynak, hogy a szabadságharc
eseményei közepett még ő tüzelte az egyébként is lobbanékony vérű
Petőfit. Való igaz, hogy buzdította urát a március 15-iki mozgalomban,
később a követválasztási ügyben, a minisztérium elleni föllépésben,
Vörösmarty elleni írt költeménye kiadásában, nemkülönben a
hadügyminisztériummal való ismételt összetűzéseiben is. Való igaz, hogy
a forradalomban a legszélsőbb elveket vallotta, hogy hevesen gyűlölte az
arisztokráciát, hogy lázadó szelleme még a társadalmi szokások ellen is
fordult.
De mi ez, ha nem magának Petőfi Sándornak szelleme női, azaz
kezdetlegesebb, mozgékonyabb és fegyelmezetlenebb kiadásban? Hogy a
visszhang harsányabb volt a kiáltásnál, a tükörkép perzselőbb a
napsugárnál, hogy Júlia politikai kérdésekben is szenvedélyesebb volt a
«Talpra magyar» költőjénél, hogy végül már a tanítvány buzdította
mesterét, azon senki sem fog csodálkozni, aki ismeri a női lélek
fölszívó és alkalmazkodó képességét és csodálatos termékenységét.
Petőfi mindig különcmodorú ember volt, ami egyebek között abban is
megnyilatkozott, hogy kedvelte a feltűnő ruházkodást. Az asszony ebben
is követte példáját, ebben is túltett rajta. Jókai tanu rá, hogy egyszer
piros frigiai sapkával ment színházba és hogy Petőfi el volt általa
ragadtatva. Júlia politikai szereplése is hízelgett a költőnek.
Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás, mesés
Teremtmény!
Itt tartott az asszony, mikor váratlanul bekövetkezett a vég. A költő
rettenetesen komolyan vette önmagát és végszavát elnyelte a trombita
hangja, az ágyúdörej. És az asszony? Egyedül áll a szédítő magasságban,
ahová egy hatalmas szellem fölemelte. Petőfi lobbanékony és szenvedélyes
vére, nyugtalan és szerfölött öntudatos szelleme még forrott benne, de
hiányzik belőle a költő kristálytiszta és acélkemény erkölcsi ereje.
Egyszerre elveszti belső támaszát és tartalmát. Hajóvá lesz, amely
kormány nélkül jár. Egy ideig szilaj fájdalommal siratja urát, aztán
egyszerre, mikor kiapadt az idegen energia, amely ereit duzzasztotta,
beleomlik az élet zavaros hullámaiba. Petőfi meg tudta volna gyászolni
Júliáját; Júlia nem tudta meggyászolni Petőfit. Az erős embert
megtisztítja a fájdalom, a gyöngét megzavarja. Az erős ember megküzd a
fájdalmával, a gyönge menekül előle. A gyönge, ha elveszti lelki
egyensúlyát, mindenáron feledni és vígasztalódni akar és olykor
narkotikumokhoz folyamodik. A sírva vígadó ember, a férfi, akit
korhellyé tesz a bánat, nemzeti jelenség. Ugy látszik, hogy Júlia, akit
az édesapjával folytatott küzdelme, a nagy költő bálványozása és a
forradalmi társadalomban játszott szerepe elbizakodottá tett és
valósággal föléje emelt saját bírálatának, úgy látszik, hogy Júlia a
nagy összeomlás pillanatában az élet nyers és mérges kábítószerei után
nyúlt. Ez szószerint is veendő, amennyiben hallottuk, hogy abban az
időben _mákony_ és erős borok segítségével akart felejteni.
Eddig csak erkölcsbírák ítéltek fölötte. Talán jó volna, ha hozzászólna
a kérdéshez az idegorvos is. Lehet, az orvos azt találná, hogy éppen a
rettenetes rázkódás, amelyen akkor keresztül ment, nyitotta meg az
emberi lélekben lappangó mélységek egyikét. Hogy Júlia lelkében voltak
ilyen mélységek, azt már leánykorában maga is sejtette. Szerelmi
vergődései közepett egyízben (1847. január 12.) így ír Térey Marihoz:
«De most édes Marim, komolyan meggyónom lelkem keletkező baját: félek,
hogy könnyelműség fogja követni a lelki harcot, mely bennem most oly
kíméletlenül dúl; mert lelkemnek máris oly könnyelmű gondolatai vannak
sokszor, hogy aztán, mikor eszmélek, irtózom e gondolattól: ha alkalmam
lehetne oly könnyelműnek lenni, nemcsak képzeletben, de tettben.»
Amitől leánykorában irtózott, az bekövetkezett özvegy korában nemcsak
képzeletben, de tettben. Egy eszes asszony, Dékániné, kimondta az
igazságot, midőn így szólt:
«Mikor a költő elesett, vele meghalt az ő Juliskája is.»
Szendrey Júlia második házasságáról, amely mindennél jobban
elkeserítette a közvéleményt, alig van mit mondani. Ez tulajdonképpen
mentőakció volt. Úgy tudjuk, a császári rendőrség felszólította akkor a
mindenkitől, a családjától leginkább elhagyott asszonyt, hogy mutassa
ki, miből él, különben el fogják távolítani a fővárosból. Horvát Árpád
elejét vette Petőfi özvegye további megaláztatásának és nőül vette.
Talán nem vétek a tisztelet ellen, mellyel Horvát emlékének tartozom, ha
megállapítom, hogy ehhez a házassághoz eleinte több köze volt egyrészről
az önzetlen részvétnek és másrészről az önfenntartási ösztönnek, mint a
szerelemnek.
Petőfi Sándor életének napja lemerült az örök éjszaka tengerében.
Dicsőségének csillaga azonban napról-napra csodásabb fényben ég. Egy
szelíd, szomorú sugara ráesik a sírra, amelyben az egykor oly forrón
szeretett hitves ma pihen. Fényénél lassankint föl fogják ismerni Júlia
életének egész igazságát. Ez az asszony a szerelmi boldogság
rózsakoszorúját fonta a nemzet bálványozott költőjének korán őszülő
fejére. Hű társa volt Petőfinek, amikor az fölhaladt a tündöklő csúcsra.
Ezért hála illeti. Ő maga nem volt elég erős arra, hogy támasz nélkül
megálljon a magasságban. Ezért sajnálat illeti. Az a sajnálat, amelyet a
tévelygő embernek nem szabad megtagadnia embertársától, aki gyöngeségből
vét, legkevésbbé attól az asszonytól, akitől így búcsúzott el Petőfi
Sándor:
Alig virradt, már újra alkonyúl
Alig jövék, s megint elmégyek, el,
Még csak alig hogy üdvezeltelek,
És már búcsúzni, már elválni kell.
Isten veled, szép ifjú hitvesem,
Szívem, szerelmem, lelkem, életem!
(1909.)