Midőn egy nép a maga nagy költőjét ünnepli, akkor tulajdonképpen önmagát
ünnepli. Mert a költő, ha a muló évek már lefosztották alakjáról
mindazt, ami emberi és hétköznapi volt rajta, mint egy egész faj lelki
világának képviselője áll az utókor előtt. Költészete arany tükörré
lesz, amelyben a nemzet saját eszményesített arcát csodálja. Azért
teljes joggal hódolnak meg emléke előtt a nemzetnek oly szerényebb
műveltségű fiai is, akik csak felületesen vagy egyáltalában nem ismerik
költői alkotásait; ők, midőn megkoszorúzzák a költő emlékét, a nemzeti
közösség oltárát ékesítik föl.
Minden ilyen irodalmi ünnep a nyugtalanul szárnyaló gondolatok pihenő-
és üdülőnapja, mert az életnek olyan tiszta régiói felé irányítja a
figyelmet, ahová nem hatol föl az elvi küzdelmek és a magánérdekek
összeütközése által felvert por és lárma. A költészet némileg az a népek
életében, ami a Senki szigete volt az Aranyembernek: egy semleges
földzug, amelynek árnyékában a Szépség lakik; az élet egy szabad
szigete, amely a maga ősi szent törvényei szerint virágzik; egy őserdő,
melynek fái akár az égbe is nőhetnek.
Hogy az angol Shelley szívében hány csepp kelta és hány csepp normann
vér lüktetett, azt nem kutatta senki. Az sem érdekelte az
irodalomtörténetet, hogy Béranger vagy Moreau irói dicsőségéből hány
százalék a gall és hány a frank ősök öröksége. Azonban, hogy Petőfi
Sándorban mennyi volt a szláv vér, azon sokan törték már a fejüket,
tudósok úgy, mint tudatlanok. De ez érthető is; a boldog nyugati
népeknél befejeződött a fajok keveredésének folyamata, mielőtt még a
népek féltékeny versengése tudományt csinált volna a fajgyűlöletből.
Nálunk a folyamat még útban van.
De hiszen minél több szláv vér buzgott Petőfi ereiben, annál nagyobb
dicsőség háramlik ebből a magyarságra, mert bizonyos, hogy Petrovics
Sándor sohasem emelkedik föl a világirodalom állócsillagjai sorába, ha
ifjú Szigfridként előbb meg nem fürdik a turáni sárkányvérben.
Költészetének legmesteribb kincseit ő a magyar hazaszeretet tüze mellett
kovácsolta. A nemzeti érzés, amely mint éltető vértest, hallgatagon és
magától értetődően, benne kering minden költőnk ereiben, a
legtudatosabban Petőfi Sándorban élt. Ezer esztendő óta ez az érzés az ő
lantján adta a legharsányabb és a legmegragadóbb hangokat. Egy Petőfi,
akinek költészetéből hiányzik a magyar elem, nem Petőfi; valamint a
Hunyadiak és a Zrínyiek neve is csak úgy lehetett aranyértékké az egész
keresztény világban, hogy előbb beleolvadtak a magyarság tűzkatlanába. A
Kárpátok hegygyűrűjében különböző népfajok élhettek, de a kulturális
élet lehetőségeit itt egyedül csak a magyar faj tudta megteremteni.
Petőfi Sándor költészete a magyarság ezeréves lelki életének
legjellemzőbb és legnemesebb megnyilatkozásai közé tartozik. A
csodálatraméltó ifjút már élettani alkata is lírikusnak predesztinálta,
mert érzelmi élete oly páratlanul gazdag és érzékeny, mint magyar és
külföldi költőtársai közül egyiké sem. Ő állandóan valami lelki
feszültségben él, mint a telített villamostelep és minden külső
érintésre bámulatos erővel reagál. Az ő szíve afféle természeti csoda,
mint azok a titokzatos sziklabarlangok, ahol a lehulló kavics mennydörgő
visszhangot ver föl. Fogékonysága szinte univerzális, a legkülönbözőbb
benyomásokat egyformán fölfogja, megérti és egyformán válaszol reájuk.
És bár idegrendszerét állandó izgalom fűti: érzelmi és szellemi élete
mégis egyensúlyban tartja egymást, úgy, hogy igazuk van azoknak is, akik
hangoztatják, hogy Petőfiben nem volt semmi beteges. Bizonyos, hogy «Az
őrült» című költeményét így csak egészséges költő tudta megírni.
Az érzések lantosa, a szív költője. Szíve, amelyet ő maga olykor
idegenkedő csodálattal, szinte rettegve aposztrofál, úgy lakik benne,
mint valami titokzatos istenség, amelynek a költő keble a temploma,
elméje pedig papja és ihletett prófétája.
Isten, alkotál-e
Több ily szívet is már,
Mint az én szívem?
Volt-e másban is már
Ily sokféle és ily
Forró érzelem?
Igy tünődik maga a költő. Másutt pedig azt mondja:
Nem fejemen, de szívemen
Hordom koronámat…
Ha az emberi érzések a szívből fakadnak, akkor Petőfi valóban a szívén
hordja költői koronáját, mert tündöklő elméje mindenkor csak hű
vazallusa volt annak a királyi szívnek.
Idegéletének csodás érzékenysége titokzatos meglepetéseket szerez.
Olykor azt hihetnők, hogy a költőnek megvan az a rejtelmes adománya,
melyet ma divatosan távollátásnak nevezünk. Midőn alig húsz éves korában
megsejti korai halálát és le meri írni ezeket a sorokat, hogy:
Dicső neve költő fiadnak,
Anyám, soká, örökkön él…
akkor nem az önhitt ifjú titán, hanem a saját küldetését megértő,
kiválasztott férfi hangját halljuk. Mint bizonyos élő szervezetek az égi
háborút, úgy ő előre megérzi az 1848-as véres zivatar eljövetelét.
1845-ben már azt írja: Háborúval álmodám… Minél jobban közeledik a
végzetes esztendő, annál szörnyűbb álmokat lát. Ugyancsak 45-ben, a Ha
az Isten… kezdetű költeményében, megjósolja önmagának a harctéri halált.
Az Egy gondolat-ban megismétli jóslását, ezúttal olyan részletekkel,
amelyeket az események később megdöbbentő módon valóra váltottak. A
halál képe állandóan izgalomban tartja képzeletét. Ifjúságának virágos
kertjében mindig ott áll a sötét angyal. A halált ő csak a katona
harctéri halála alakjában tudja elképzelni. Ha erre gondol, akkor valami
tüzes és szent mámor fogja el, – a hősök mámora! Annyira beleéli magát
ebbe a gondolatba, hogy midőn 1848 elején úgy látszott, mintha a
kerekedő vihar mégis ártatlanul akarna elvonulni, megriadtan kiált föl:
Nem a tettek terén fogok hát,
Mint egy csillag lehullani?
Az ilyen eruptív természetnek nincs sok köze a számító művészi gonddal
alkotó mesterekhez. Ő nem csillagok magasságából tekint le az életre,
hanem a földi élet forró forgatagából kiált föl a csillagos egekhez.
Neki az élet nem látványosság, hanem élmény. Ő nem szemléli, hanem átéli
az életet. Az ember neki nem modellje, hanem testvére. Mindenki, aki
küzd és szenved, neki testvére. Nem a távoli felhők fölött ragyogó
Apollo, hanem a földön bolyongó Dionysos az ő költészetének istene. Az
élet borától mámorosan támolyog az isteni diadalkocsi kerékcsapásában s
nevezetes és csodálatos, hogy azért mindig tudja, hol jár.
Mindennemű erőfölösleg az érvényesülést keresi. Petőfi pályája kezdetén
az ő érzelmi gazdagsága türelmetlen lángot vet, mint az elásott kincs.
Az ifjú költő reszket a vágytól az élet után; élni akar, küzdeni,
szeretni, szenvedni, – mintha tudná, hogy a Párkák milyen rövidre mérték
ki életének fonalát.
Kétféle nagy vágy remeg és háborog a lelkében: vágy a nő szerelme és
vágy az emberszeretet után. A nő nagy és díszes helyet foglal el Petőfi
lelki birodalmában. A nő a teremtés bájos csodája, az élet koronája.
Angyal, tündér, istennő, leginkább csillag; minden, csak nem ember. Amit
Petőfi erről gondolt, az tulajdonképpen az egész női nemnek szóló
gyönyörű bók. Ha valakinek, úgy a magyar nőknek van okuk, hogy virágot
szórjanak a költő lábnyomába.
Az érzés szíve mélyéből fakadt, de a költői megnyilatkozásban kezdetben
idegen példák után indult. Shelley, Moreau, de főleg Béranger, az ő
szeretett Béranger-ja az, akinek tanítványául szegődött, aki pedig mint
költői tehetség a Petőfi válláig sem ér föl. Béranger a párizsi
bohém-kultusz egyik fullajtárja és az ő befolyása alatt üti meg Petőfi a
könnyed élvezetvágy hangjait, amelyeknek alapjában véve édeskevés közük
volt az ő lelkének mély és tiszta alaphangjához. Kevéssé ismerhette még
önmagát, hogy chansonokat próbált játszani a templomi orgonán! Ő inkább
csak elméleti korhely volt, tüzes bordalait olykor vizes palack mellett
írta és ha elvétve cinikus hangon beszélt egy «asszonyi állatról», ezzel
nem a maga meggyőződésének, hanem a külföldi divatnak hódolt. Tudunk
Petőfinek egy-két kalandjáról, amely bemutatja nekünk az ifjú lángészt,
amint szinte megható naivitásban áll szemben a nővel. Naívitás annyi,
mint szellemesség, amely tudatlansággal párosul; női dolgokban pedig a
költő sohasem szerezte meg azt a kétes becsű tudást, amellyel az ő
akkori eszményképei, a Montmartre bohémjei dicsekedhettek. Emlékezetes
Petőfi életének egyik különös epizódja, midőn feleségül kérte a gazdag
pesti bankárleányt, akivel soha még egy szót sem váltott. Ez kaland
volt, kaland a szó ariostói értelmében. Ő bement a sárkány barlangjába,
nem az elvarázsolt királyleány kedvéért, hanem a veszedelem kedvéért.
Vakmerő és képtelen lépésére éppen a lépés vakmerő és képtelen volta
ingerelte. De hiszen a nagy fájdalom, melyet a bájos Csapó Etelka korai
halálán mutatott, ugyancsak nem a szívéből, hanem a képzeletéből fakadt.
Ő küzdeni és szenvedni akart; valósággal kereste a szenvedést, részben
azért, mert a világfájdalom a kor irodalmi divatja volt, részben azonban
azért is, mert ösztönszerűen megérezte, hogy az út az igazsághoz a
Golgotán keresztül vezet.
De a költő egyszerre megtalálja önmagát, éneke csodálatosan mély, tüzes
és gyöngéd hangot ad: Petőfi Sándor az élet útjain összetalálkozott
Szendrey Júliával. Ime, a párisi grizett-hegedősök tanítványában
fölszabadult a magyar lélek: Petőfi csak házasságában ismerte meg az
igazi szerelmet. A Júliához írott dalok, amelyek bizonyára a
világirodalom gyöngyei sorába tartoznak, az igazság és a szépség
szárnyain fölragadták a költőt merészen ívelő pályájának delelőpontjára.
Szenvedélyesen és fönntartás nélkül átengedi magát a nagyszerű érzésnek.
Kívüled rám nézve
Nincs élet, nincs világ,
Te szövődöl minden gondolatomon át.
Júlia neki «lélekzete…», «szívverése…», «lába nyomán virág terem…» Nem
tud betelni a csodálkozástól, hogy az élet ilyen páratlan kincset
ajándékozott neki.
Kedélyed gyermek, szíved asszony és
A lelked férfi, te csodás mesés
Teremtmény! s én valóban nem tudom,
Mi több: szerelmem vagy csodálatom?
Úgy érezte, hogy Júlia szerelmével elnyerte az élet koronáját.
Elértem, amit ember érhet el,
Boldogsággal csordultig e kebel.
És le meri írni azt, amit halandó alig mert előtte még kimondani:
Oly boldog vagyok, hogy reményem sincs!
Most már a túlvilági életben is hisz, mert nem tudja elképzelni, hogy a
sír elválaszthatná őt a feleségek feleségétől.
Mint ágrul-ágra
Csalogánypár,
Csillagról-csillagra szállunk te s én,
Vagy mint két hattyú
Ringunk szelíden
Az örökkévalóság tengerén.
Ha a fülemilének szavai volnának, akkor holdvilágos tavaszi éjszakán
ilyen szavakat hallanánk a virágzó kertekből.
A hitvesi szerelem költészete gyönyörű magyar specialitás. Soha még
szerelmes király oly gazdagon meg nem ajándékozta kedvesét, mint Petőfi.
Kezdetben mint a szabadság költője is idegen példák után indult Petőfi.
Shelley, Béranger, Moreau – ők Voltaire apostolai voltak. A nagy
Voltaire-hez, aki a La Pucelle-ben véres gúnnyal írt az orleansi
szűzről, de ugyanakkor hódolattal meghajolt Madame Dubarry előtt, akit
királyi Egeria-ként ünnepelt, a nagy Voltaire-hez nem lehetett sok köze
Petőfi Sándornak. A vallás ellen indított hadjáratában nem is követte
soha.
De az ifjú költő nagy szíve megpattanásig teli volt emberszeretettel, a
kitagadottak és elnyomottak szenvedései megzavarták a nyugalmát, hiszen
még akkor is, midőn az Őszi éj-ben Juliskájával a meleg kályha mellett
ült, akkor is a hontalan kóborlókon járatta eszét, akiknek súlyos és
tántorgó lépéseit az ablaka alatt vélte hallani. Abban a korban az
emberszeretet általános megnyilatkozási formája nem is lehetett más,
mint a forradalmi tűzben égő szabadságvágy. A francia nagy forradalom
hajmeresztő túlzásai már feledésbe mentek, a szent szövetség
kormányainak brutalitása azonban még élénk emlékezetben volt. Európa
levegője teli volt erjedéssel, várakozással és visszhangzott a
jelszavaktól. Emberi jogok, egyenlőség, a népek testvérisége…! Mindez
sokkal vonzóbb, merészebb és emberibb volt, semhogy ilyen fogékony,
tüzes ifjú lélek ellent tudott volna állani. Petőfi repült a viharral, a
világszabadság nagyszerű viharával…
A bécsi kormányrendszer durva balfogásai és hitszegése, a királyság
szenvedélyes ellenségévé tették. Szekfű Gyula azt mondja: «Kun
Lászlóról, V. Lászlóról, Dobzse Lászlóról írt versei a történetellenes
történetszemléletnek jellemző példái…» Ezek valóban politikai
költemények, idegen befolyás alatt íródtak és nem találjuk meg bennük az
átlagos magyar ember kegyeletét a történeti multtal szemben.
Az igazi, a politikai doktrinák láncaitól megszabadult Petőfi Sándor
akkor veti meg lábát a magyar anyaföldön és akkor emelkedik föl egész
titáni nagyságában, midőn 1848 nyarán megérti, hogy nem a
világszabadságról, hanem csak egy kis népnek, az ő magyar népének,
élethalálharcáról van szó. E perctől kezdve olyan vakító és izzó tűzben
ég az ő hazaszeretete, ahogyan ezer esztendő óta nem égett senki
szívében. Most már kiejti kezéből a vörös lobogót s fölkiált:
Háromszínű magyar zászló,
Vezérelj…
A költeményekből, amelyeket akkoriban írt, nem egy ember, nem egy költő,
hanem egy sebesült oroszlán haragja mennydörög:
Magára hagyták, egymagára
A gyáva népek a magyart;
Lánc csörg minden kézen, csupán a
Magyar kezében cseng a kard.
Ezer év óta ez a magyarság sorsa: hogy magára hagyják. Békében mindig
akadtak vállveregető barátai, de a vészben magára hagyták, tatárral,
törökkel, minden ellenségével szemben magára hagyták. A világpolgár most
már kész volna arra is, hogy mind a négy sarkán fölgyujtsa a világot, ha
így meg tudná menteni hazáját.
A Kárpátoktul le az Al-Dunáig
Egy bősz üvöltés, egy vad zivatar!
Szétszórt hajával, véres homlokával
Áll a viharban maga a magyar.
Ha nem születtem volna is magyarnak,
E néphez állanék ezennel én,
Mert elhagyott, mert a legelhagyottabb
Minden népek közt a föld kerekén.
A magyar elhagyottság, amely valamikor rabul ejtette Zrínyit, a költőt,
perzselő és büszke lángra lobbantotta Petőfiben is a magyar lelket. A
doktrinér költőből a nemzet Tyrtaeusa lesz; a demokrata pártemberből
szabadsághős; az öreg Petrovics fiából a magyarság legnagyobb lírikusa.
Mindössze csak néhány évig fogta kezében az írótollat, de ennyi idő
alatt páratlan gazdag fejlődésen ment keresztül. A fejlődés útja nála
befelé vezetett: kívülről rárakódott idegen rétegeket keresztül törve,
önmagát kereste és a legnagyobb akkor lett, midőn megtalálta önmagát.
Mert egy csodálatosan gazdag, tiszta és erős emberi lelket fedezett fel
önmagában.
Ami Petőfi alakját oly megragadóan érdekessé teszi és népszerűségét
elterjesztette túl az óceánokon: a kristálytiszta és gyémántkemény
egység, amelybe az ő élete és költészete egybeforrt. Ő bizonyára a
világirodalom legbecsületesebb költője. Költeményei érzéseiből fakadtak,
mint villámok a felhőből, viszont ő annyira azonosította magát minden
megírt sorával, mint a tisztességes ember az adott szavával. Bizonyos,
hogy midőn szép ifjú hitvesét és szeretett kisfiát elhagyta és a
harctérre indult, ezt főleg azért tette, hogy betű szerint beváltsa
ígéretét: «Szabadságért föláldozom szerelmemet». A szabadság szent
máglyatüzét emberek életével élesztik s Petőfi fanatikus
következetességgel a maga ifjú életét beledobta a lobogó tűzbe.
Petőfi Sándor esztétikai értékeknél jóval többet adott nemzetének: egy
ideált adott, – az ifjúság bájában és a lángész fényében tündöklő hős
ideális alakját.
Az ó-görög és a germán népek fantáziája Achilles és Szigfrid legendás
alakjában személyesítette meg a fájdalmas nosztalgiát, amit az egymás
után fölvirágzó és elfonnyadó nemzedékek a győzelmes ifjúság iránt
éreznek. Örök ifjúság csak annak a halandónak jut osztályrészül, aki
ifjan hal meg. Achillesnek, Szigfridnek életük virágában meg kellett
halniok, hogy emberekből csillagokká legyenek a költészet egén. Amit
Homérosz és az északi bárdok csak megálmodtak, az ifjúság hősi époszát,
a Gondviselés valóra váltotta egy magyar költő életében. Mert Petőfi
élete hősi éposz, amely megrázóan szép és szomorú akkordjaival belebúg a
hétköznapokba és ünnepiesebbé, mélyebbé és gazdagabbá teszi a magyar
életet. Az ő emlékéből az örök ifjúság villamos árama fut át a nemzet
testébe, az ő példája messzi idegenben is dicsőséget szerez a
magyarságnak.
(1923.)