Amióta a sátorlakó kalandorok egy elszánt csapata elfoglalta ezt az
országot, azóta minden magyar politikának egy a tartalma: hogyan lehet a
hódítást állandóvá, véglegessé és teljessé tenni. A magyarság politikai
vezérgondolata ma is a honfoglalás betetőzése. Ez a vezérgondolat nem
változott ezer esztendő óta, pedig maga a magyarság fogalma igenis
változott. Hajdan a honfoglaló nemzetségek szövetsége alkotta a
magyarságot, aztán a nemzeti királyság, később a nemesség és végül a
nemzet összessége. A történelmi átalakulások, melyeknek az ország
színhelyük volt, közvetve vagy közvetlenül mind a magyarság
megerősítésének nagy célját szolgálták. A Nyugat nagy ideáljai is a
nemzeti létfenntartás eszközeivé váltak Magyarországon. Hiszen még a
nemzetnek a keresztény hitre való áttérését is a nemzeti önfenntartás
tényeként szokták magasztalni. A lelkében arisztokratikus és konzervatív
magyarságot az önfenntartás ösztöne tette egy időben az európai
szabadság előharcosává és ugyancsak ez az ösztöne tette az új Európa
legdinasztikusabb népévé. Eleink nem küzdöttek a szabadságért, hanem a
_magyar_ szabadságért, és az ideálnak a magyar jelzője adta meg hódító
erejét. Legalább is valószínű, hogy összes szabadsághőseink, Bocskaytól
kezdve Kossuth Lajosig, meg tudtak volna békülni a legkeményebb
abszolutizmussal, ha ezt egy Hunyadi Mátyáshoz hasonló nemzeti király
gyakorolja.
A nemzeti hősök közül, akiket az évszázados védekezés kényszerűsége
nevelt, kétségkívül Kossuth Lajos a legnagyobb, úgy egyéniségét, mint a
hatást tekintve, mellyel korára volt. Ezek a hősök, bár az utókor kutató
kegyelete közismertté tette életük minden mozzanatát, egészben véve mint
emberek mégis nagyon ismeretlenek előttünk. Bámulni tudjuk őket, de
megmérni nem és megérteni csak kevéssé. Az ideálok, amelyekért
küzdöttek, a nemzeti élet ideáljai, ma is aktuálisak még és azért
Bocskay, Rákóczi vagy Kossuth alakja is aktuális még. A nemzet velük
szemben csak egy érzést tűr meg: a föltétlen meghódolás érzését. Aki
bírálgatni vagy elemezni akarná emberi mivoltukat, annak boncolókése a
nemzet kegyeletébe vágna. Az ismert nóta: «Ha még egyszer azt üzeni –
Mindnyájunknak el kell menni» – Kossuth Lajos halálával semmit sem
veszített kötelező voltából. A magyar ember hűségesküje ez a nemzettel
szemben, melyet a nemzet vezére személyesít meg előtte. Megszokásból ma
még Kossuth Lajosnak nevezi a nemzet vezérét, de a multban Rákóczi volt
a neve.
Alig hiszem, hogy megszülessen valaha a magyar Tacitus, aki teljesen meg
tudná velünk értetni Kossuth Lajost, az embert. A históriában szereplő
ember tulajdonképpen két egyéniség: egy belső és egy külső, mely utóbbi
a kortársaira gyakorolt hatásából konstruálódik. Egyik olyan igaz, mint
a másik. Aki meg tudja magyarázni a két egyéniségnek egymáshoz való
viszonyát, az megmagyarázta az ember jellemét. Erre a misztikus munkára
azonban csak egy Shakespeare volna képes, egy Isten kegyelméből való
költő, aki nem az emberi tudás bizonytalan eszközeivel, hanem a lángész
csalhatatlan ösztöneivel dolgozik. Ha megszületik valaha a magyar
Shakespeare, aki toronytetőről tudja nézni a históriát és aki meg tudja
találni a hősben az embert s az emberben a hőst: keresve sem fog
fönségesebb tragédia-alakot találni a Kossuth Lajosénál. Ha soha semmi
jót nem alkotott volna életében, ha nem is szerette volna nemzetét
annyira: akaratereje és temperamentuma magában megérdemelné, hogy
fellegekig érő oszlopok őrizzék emlékét az utókor számára. Ha valaha
valaki meg fogja írni az emberiség intellektuális erejének történetét,
akkor Kossuth Lajost talán Julius Caesar és Napoleon előtt fogja
emliteni. Caesar és Napoleon kerülő úton jutottak hatalomra;
pályafutásukhoz szükségük volt a nyers erőre, melyet a győztes hadsereg
képvisel. Kossuth ellenben közvetlenül, önmagából, tisztán egyéni
tulajdonságainak érvényesítésével lett a nemzet vezérévé. Akaratereje és
temperamentuma a megnyilatkozás legközvetlenebb és legprimitívebb
formáját kereste: az ékesszólásét. Ha az ékesszólás erejét annak hatása
után ítéljük meg, akkor Cicero és Demosthenes ékesszólása eltörpül a
Kossuthé mellett. Azok a híres szónokok nagy népszerűségre és meglehetős
befolyásra tettek szert az ékesszólásukkal, Kossuth Lajos azonban
pusztán szavának erejével megszerezte magának a kormányhatalmat,
reformálta az ország alkotmányát, hadseregeket teremtett, háborút
viselt, intézte nemcsak Magyarország, de Ausztria sorsát is és
tényezőjévé lett a világpolitikának.
Az államférfiakat tehetségük megnyilatkozásának mivolta szerint
tulajdonképpen két csoportra lehetne osztani: író és beszélő
tehetségekre. Az előbbi, ha kitünően beszél is, azt a benyomást teszi,
mintha írott dolgot beszélne. Az utóbbi, ha jól ír is, mindig beszédet
ír. Olvassák el az utolsó mondatot, melyet Kossuth Lajos halálos ágyán
írt. Ott van Iratai V. kötetének 231. lapján. «Nem a Habsburg-háznak,
hanem az osztrák császári és a magyar királyi méltóság egyszemélybe
kumulációjának vagyok ellensége; ennek igenis, bár tehetetlen, de
megtörhetetlen, de hajthatatlan ellensége vagyok és maradok mind
halálomig.» A körmondat második részének különös szórendje nem írás,
hanem eleven lüktető beszéd, a szónoki hatás titkait jól ismerő ember
beszéde. Könnyűszerrel hozzáképzelhetjük a rövid és súlyos mondatokat
kísérő erélyes és makacs kézmozdulatokat is.
Ami Kossuth Lajos egyéniségét emberi szempontból különösen érdekessé
teszi, az orkánerejű szónoki temperamentuma mellett még annál is
hatalmasabb akaratereje. Akaratereje különösen élete alkonyán
érvényesült, mikor elkészült halálára, Petőfi Sándoré mellett a
legtökéletesebb halálra, amelyről a hősök és filozófusok krónikája
egyáltalában tud. Egész Magyarország szíve vele volt, de egész
Magyarország elméje már elfordult tőle. Iratai-nak föntebb idézett
szavait, amelyekbe hitvallását foglalta, akkor már rajta kívül nem
vallotta senki, a nevét viselő párt sem. De erre a rettenetes
magányosságra szüksége volt, nem neki, hanem a nemzetnek. Ő egész
életében tudta, mit tesz, és valamint nem magának élt, hanem nemzetének,
úgy nem is magának halt meg. Fölséges örökségként egy mérhetetlen
kincset hagyott nemzetére: a megalkuvást nem ismerő, a törhetetlen, a
hajthatatlan, az önmagához mindvégig hű szabadsághős emlékét.
Soha más ember, mint a magyar ember meg nem fogja érteni a kegyeletet,
mellyel a legdinasztikusabb nemzet a szabadsághős emléke iránt
viseltetik. Minden magyar ember jól tudja azonban, hogy a
Kossuth-kultusz éppenséggel nem versenytársa a dinasztikus hűségnek.
Dinasztiájában a jövőjét szereti a nemzet, Kossuth emlékében a maga
multját, a könnyel, vérrel, mámorral és költészettel telt multját.
(1902.)