1.
Feltűnő alakját mindenki ismerte, aki csak egyszer is találkozott vele
az utcán. Emberi mivoltáról azonban tulajdonképpen csak keveset tudott a
közönség. Pedig a kiegyezés óta állandóan a politikai bírálat
teleszkópjainak látószögében élt. Egész lénye azonban olyan egyszerű és
éles rajzú, olyan tiszta és átlátszó volt, hogy szinte már
valószínűtlennek hatott és stilizált benyomást tett, akár a gótikus
templomablak.
A szabadelvű párt elnöke volt és a közvélemény azért az egyiptomi
titokzatos húsosfazék-kultusz főpapját akarta benne látni. A baj csak az
volt, hogy Podmaniczky télvíz idején is gyalog döcögött haza a klubból –
egy pár sárcipőre még telt neki, egy pár félvér csikóra már nem – és
hogy a napi költségelőirányzat szerény tételeit (kezdve a reggeli kávé
árán és végezve az esti kapupénzen) külön-külön kis papírcsomagokban
őrizte kockás kabátjának megszámlálhatatlan zsebeiben. Ezek bizony nem a
korrupció gesztusai, inkább a büszke és naív szegénységéi. A
mameluk-gárda kapitánya puritán volt. Ez elég furcsa. Az ellenzéki
propaganda tehát nem tudott vele mit kezdeni és kiszolgáltatta alakját a
politikai szatirának.
Podmaniczky és a pesti élclapok találkozása vereséggel végződött, még
pedig az élclapok vereségével. A torzképrajzolók újjongva rávetették
magukat szokatlan színű és még szokatlanabb szabású ruháira, a tarka
csomagolásnál mélyebbre sohasem tudtak eljutni. Podmaniczky, az ember,
láthatatlan és ismeretlen maradt előttük. A magyar humoristák
gondolatvilágában az ő helyén egy nyurga és élettelen obeliszk állott,
amelynek hosszú síkját szabályos kockákkal rótták teli, hol felülről
lefelé, hol meg széltében. Ehhez nem kellett szellem, csak türelem; ez
nem is volt humor, inkább talán geometria.
Az öregúr gardrobja különben csakugyan kétségbeejthette a
divat-esztétikusokat. Körülbelül úgy öltözködött, mint azok a
valószínűtlen angol lordok a bécsi operettben. Horánszky Lajosnak erre
vonatkozóan egyszer a következő felvilágosítást adta:
«Az emberek azt hiszik, hogy én különcködésből öltözködöm így. Pedig
megvan ennek a maga oka. Mikor egyszer a szabadságharc idejében
hazajöttem pesti szállásomra, az egész ruhatáramat kifosztva találtam. A
tolvajok semmit sem hagytak meg. Nagy méregbe jöttem és elhatároztam,
ezentúl olyan ruhákat csináltatok, amiket nem lesz kedve ellopni
senkinek.»
Ha ez volt a célja, akkor el is érte, mert nem képzelhető olyan vakmerő
tolvaj, aki Podmaniczky báró ruháiban végig mert volna menni az utcán;
hiszen azok a kabátok és nadrágok hangosabban kiáltottak volna
bosszúért, mint a meggyilkolt Ibikus vándordarvai.
De még tovább is volt! A szekfűvirágot nem a gomblyukába, hanem – a
nyakkendőjére tűzte, egy külön erre a célra szerkesztett melltű
segítségével. Ez is célszerű volt, mert így a virág illata egyenesen az
orrába szállott. Valljuk be: a célszerűségi szempontoknak ilyenmódon
való érvényesítése mégis csak különcködés.
Az ilyen excentrikus virágok azonban többnyire leeresztik
gyökérszálaikat az emberi lélek komoly mélységeibe. Abban van logika,
hogy egy férfi, akinek torzképét egy vonalzó és egy sakktábla
segítségével meg lehet konstruálni, a belső életében is tiszta,
rendszeres és befejezett. Az élet alaposan és aprólékosan átgondolt
formulák szerint folyik, amely formulák megföllebbezhetetlenek, mint a
matematika szabályai. Síneken jár, de hangsúlyozni kell: maga rakta
síneken. Ez is egy módja annak, hogy az ember elbánjon az élettel;
költői lendület ugyan nincs benne, de van erkölcsi bátorság, azonkívül
fegyelmezettség és kötelességtudás.
2.
A természetet azonban nem lehet geometriai formulákkal elintézni és
Podmaniczky Frigyes lelkéből is kivirágzott és kibuggyant valami, ami
semmiképpen nem fért bele a sakktábla kockáiba. Valami, ami eleven,
gyöngéd és illatos volt. Költészet! Fiatal éveiben elbeszélő-műveket és
naplóföljegyzéseket írt és azokban egy szeretetreméltó, üdítően tiszta
lélek nyilatkozik meg. Ez a tavaszi ösztöne vonzotta őt a színház felé;
akkoriban az országgyűlés mellett az a hely, ahol legforróbban dobogott
a magyar szív. Színházi intendánsnak jó volt, tudta azt, amit nem sok
kollégája tud: mibe nem szabad beavatkoznia. Megbízott az igazgatójában,
aki valóban kiváló és szerencséskezű ember is volt; vigyázott az állam
pénzére; megvédte a színházat nagyurak maharadzsa szeszélyeivel szemben;
összebékítette a veszekedőket; nyájas szavakkal és előlegekkel
megengesztelte a duzzogókat, bonbonokat vitt a női öltözőkbe és ezzel
körülbelül megtette mindazt, amit a jó intendáns megtehet.
Alkalmasint az ő szemérmetesen rügyező költői hajlamai vonzották őt a
Közmunkatanácsba is. Budapest csodálatos fejlődése megvalósult meseálom
volt és Podmaniczky büszkén és gyönyörködve nézte a körutak és rakpartok
palotasorait, amelyeket az Ezeregyéj szolgálatkész szellemei varázsoltak
a homokbuckák és pocsolyák helyébe. Nem született még ember, akit
Budapest ifjú szépsége úgy megbabonázott volna, mint őt és ha valami
átutazó idegen véletlenül egy jó szót mondott a magyar fővárosról, akkor
azt a személyének szóló bóknak vette, hálás szívvel magával vitte, mint
valami drága ajándékot.
3.
De most keressük meg Podmaniczkyt, a politikust.
A száz esztendőbe, amely az ő születése óta eltelt, beleesik a modern
Magyarország születése, serdülése, férfi kora, hanyatlása és bukása is.
Az élettani erőkről, amelyek egykor talpra állították és az erőkből,
amelyek majdan földre fogják teríteni Magyarországot, szó esett már
Podmaniczky ifjúkorában, még pedig a Kossuth-féle Pesti Hirlap
megindulása alkalmával. Gróf Széchenyi István akkor úgy látta, hogy két
ellentétes erő, a nemzet jelleméből kicsirázott két politikai irány
harca fogja eldönteni a magyar jövendőt. A Kossuthtal való éles vitája
folyamán, amelybe Fáy András, Eötvös József, Kuthy és Dessewffy is
beleszóltak, a legnagyobb magyar különbséget tesz az ész és a szív
országlási rendszere közt. Ezt persze nem szabad úgy értenünk, mintha a
nagyszívű Széchenyi önmagát mint a rideg ész képviselőjét, a fényes
elméjű Kossuthot pedig csupa szívemberként állította volna oda. Nem! Ő
azt vitatta, hogy a politikusnak kizárólag csak a nemzet értelmi
képességeire szabad hatnia, Kossuth Lajost pedig (a Kelet Népé-ben és a
Garat-ban) azzal vádolta, hogy érzelmi politikát csinál, értsd: a
tömegek szenvedélyeire spekulál. Ezt az irányt tartotta ő veszedelmesnek
és károsnak; az agitáció állandósulásától, a tömegszenvedélyek politikai
érvényesülésétől, a szív politikájától, szóval: a demagógiától féltette
ő az ország jövőjét.
Mi elfogadhatjuk, vagy mellőzhetjük a Széchenyi-féle elnevezést, ha
azonban elfogadjuk, akkor meg kell állapítanunk, hogy a két irány,
miután közös erővel virágzóvá tudták tenni, később pártharcok
csataterévé változtatták és kopárra tiporták Magyarországot.
A Széchenyiek és Kossuthok között lappangó izzó ellentétek sohasem
robbantak ki, a nemzeti gyűlölet lángjait akkor még kizárólag az idegen
elnyomó számára szították. Alkalmasint Görgey Artúr tábornok volt az
első magyar ember, akit prédául vetettek a tömegszenvedélynek. Ezentúl
mind gyakrabban kigyulladnak majd a gyűlölet máglyái, a nemzeti
autodafék tüzein pedig kizárólag magyar politikusok fognak égni.
A 67-es kiegyezés az ész politikájának diadala volt, a Deák alkotása
ellen megindult ellenzéki roham, a lángoló honfiszívet viselte címerként
zászlóin.
A harcmodor kezdett elzülleni; a szív haszonleséssel vádolta az észt, ez
pedig lelkiismeretlenséggel a szívet. Ha mind a két félnek igaza lett
volna, – pedig egyiknek sem volt! – akkor a magyar politikában nem
kurucok és labancok, hanem lakájok és sarlatánok állottak volna szemben
egymással.
Ha már visszájáról nézzük az eseményeket, akkor azt a benyomást nyerjük,
hogy a trianoni parancs nem lett volna olyan irgalmatlan, ha a
proletárforradalom már előbb el nem gáncsolja és védtelenné nem teszi a
nemzetet; a forradalom pedig nem végezhetett volna olyan romboló munkát,
ha az elmult évtizedek szörnyű pártcsatái le nem tarolnak minden
tekintélyt és meg nem lazítanak minden pártot, amely összefogta a
nemzetet. Ez bizonyára esprit d’escalier, de azért nem kevésbbé igaz.
4.
A politikus értékmérője: mennyire tudja fölismerni a történelmi
igazságokat, amelyek a hétköznapok országútján, a napi események
porfelhőjében közelednek feléje. Podmaniczky Frigyes politikai
beköszöntője némi feltűnést keltett. Félrevágott kanászkalappal a fején,
cifra szűrrel a vállán, lóháton ugrat bele a politikába, midőn Kossuth
Lajos híres választásán a pesti megyeházára vezeti az áporkai bocskoros
nemeseket. Ifjú éveiben valósággal bálványozta Kossuthot, de öregkorában
sem tűrte el, hogy az ő jelenlétében tiszteletlenül beszéljenek a
kormányzóról. A választás napján az árvalányhaj bokrétájától a
sarkantyúja tarajáig csupa szív-politikus volt. Ezt megerősíti egy
1847-iki osztrák kémjelentés is, amely azt tudja Podmaniczky Frigyesről,
hogy «az országgyűlés egyik leglármásabb tagja». De a fiatalúr csak
addig lármázott, amíg nem hallotta a harctéri ágyúütegek lármáját.
Az ész és szív politikusai között ekkor újabb szelekció történt és
nevezetes, hogy azok, akik 1848-ban fegyverrel védelmezték a hazát,
később szinte kivétel nélkül a kiegyezés hívei lettek, míg a
kérlelhetetlen 48-asok nagyobbrészt a szónoki gárdából kerültek ki.
Podmaniczky mint a Károlyi-huszárok vitéz svadron-parancsnoka küzdötte
végig a szabadságharcot, 1861-ben azonban olyan események sodrába
került, amelyek megváltoztatták egész politikai irányát. A közvéleményt
akkor a Deák-féle felirat sorsa tartotta lázban, a nemzet érezte, hogy
megint sorsának válaszútjához jutott. Podmaniczky az országgyűlés
második alelnöke volt és természetesen a határozati párthoz tartozott. A
történelmi nevezetességű ülés előestéjén a benfentesek már ismerték a
szavazatok arányát és nyilvánvaló volt, hogy a Deák-féle felirat el fog
bukni. Úgylátszik, ez a gondolat irtóztató súllyal nehezedett
Podmaniczky lelkiismeretére. Horánszky Lajos közlése szerint ekkor
összeszövetkezett Almásy Pállal, a 48-as országgyűlés volt elnökével és
két képviselőt, névszerint gróf Szápáry Gyulát és Kacskovics Lajost
rávették, hogy igennel szavazzanak, kettőt pedig, Prónay Józsefet és
Grabarin Ernőt távolmaradásra szorítottak. A Deák-féle felirat 155
szavazattal 152 ellenében többségre jutott. A nemzeti politikában a
Széchenyi-féle ész országlási rendszere győzött a szív fölött.
Ez az epizód a hazafias lelkiismeret elemi erejű megszólalásának ritka
és emlékezetes példája.
Emlékezetes, mert ritka; az elvi harcok viharában nehéz megkülönböztetni
a pártot a hazától. Podmaniczky megértette, hogy a nemzetnek most nem
merész és patetikus, hanem józan és óvatos politikát kell csinálnia. A
maga példájával megoldotta a Széchenyi-féle problémát, összeegyeztette
az ész országlási rendszerét a szívével, midőn a 48-as honvéd büszke és
forró katona szívét Deák Ferenc hűvös és éles táblabíró eszének
vezetésére bízta.
5.
Vérmérséklete szerint nem született szónoknak. 1867 óta a magyar
politika mennyboltján egymásután vonultak fel a nagy szónokok, szélesen
és fenségesen, mint a zivataros felhők, tiszteletet parancsolva
mennydörgő hangjukkal és szellemük tüzijátékával, – a legtöbbjük azonban
annyi áldást nem hullatott a magyar földre, amennyiből egy ujjnyi
fűszálacska kinőhetett volna. Podmaniczky Frigyes százszor többet adott
a nemzetnek, mint mindazok a mennydörgő és villámló nagyságok; azt adta,
amire a mi fényes képességű és mégis oly bús végzetű fajunknak mindenkor
a legnagyobb szüksége volt: példát a kötelességteljesítésből és a
fegyelemtartásból.
Őt a szabadelvű párttól, a szabadelvű pártot tőle elválasztani nem
lehet, de nincs is az a kémikus, aki a párt vegyi alkatából ki tudná
elemezni, milyen hatással volt reá Podmaniczky. A szabadelvű párt
eljövendő történetírója meg fogja állapítani, hogy a pártnak voltak
hibái és bűnei, de meg fogja állapítani azt is, hogy soha még politikai
csoport nem tett az országnak nagyobb szolgálatokat. A kutató
tapasztalni fogja, hogy időközönkint kalandos és kétes egzisztenciák
kompromittálták a pártot, de tapasztalni fogja azt is, hogy a
Lloyd-palota termében évtizedeken át a magyarság szellemi és jellembeli
elitje találkozott össze.
Hogy a színmagyar alföldi nép, amelyet Széchenyi István annyira féltett
a szív politikusainak megejtő frázisaitól, megtagadta Deák Ferenc és
gróf Andrássy Gyula művét és távol tartotta magát az építő munkától,
hogy a szabadelvű pártnak a magyar hegemónia védelmi rendszerét a
nemzetiségi kerületekben kellett kiépítenie, ami ismét a visszásságok
özönét zudította politikai életünkbe, ez nemcsak a szabadelvű párt,
hanem az egész magyar nemzet tragikuma volt. Ha azonban volt a
magyarságnak a XIX. században egy rövid, de szép virágkora, ha meg tudta
győzni a világot arról, – amit azelőtt senki sem akart elhinni, ami
azonban most már kitörülhetetlen betűkkel van beleírva a világ népeinek
tudatába – hogy a magyar igenis, tud dolgozni, tud kulturális értékeket
termelni s tud modern állami életet élni: mindez csak abban a
gránitkemény és mégis ruganyos, európai és mégis annyira magyar
politikai keretben volt lehetséges, amelyet Podmaniczky Frigyes
pártjának fegyelmezettsége és kötelességtudása alkotott.
Podmaniczky életének nagy és boldogító érzése a szabadelvű párté volt.
Az agglegény szívében a párt foglalta el a hiányzó család helyét. Ha ő
délutánonkint a klubba igyekezve, az aggastyán tipegő lépteivel
végigment a Gizella-téren és a Dorottya-utcán, akkor ő haza sietett,
szerettei körébe. Az ő élete tulajdonképpen 1906 április 11-ikén ért
véget, a szabadelvű párt utolsó értekezletén, amelynek melanchóliája ma
is ott borong még sok öregedő szívben, midőn a párt kimondta a maga
feloszlását.
Tisza István búcsúztatójában a következő szavakkal jellemezte
Podmaniczkyt, de önmagát is.
«Élő emblémája, tündöklő mintaképe voltál te pártunknak. A te életed
folyása azt a nagy igazságot testesíti meg, hogy a 67 betetőzése,
magasabb fejlődési foka a 48-nak. Te küzdöttél, nem nyelvvel, de
karddal, akkor, mikor annak itt volt az ideje. És a 48-as magyar honvéd
egész lelkesedését, szabadságszeretetét és hazafiságát a – hiúságot,
melléktekintetet és önzést nem ismerő – munkás kötelességteljesítés
útjára vitted át, amint a nemzetet szerencsés csillagzata a nyugodt,
alkotmányos fejlődés útjára vezette. Előttünk haladtál ezen az úton,
tündöklő példányképül az igaz ügyet szolgáló igaz embernek. Meleget,
szeretetet, nemes felfogást sugároztál magadból egész környezetedre.
Boldognak érezhette magát, aki beláthatott a te lelkedbe, mert abból
csak fölemelő, vigaszt adó üdvösséget meríthetett. Aki téged ismert, az
meg van mentve az embergyűlölettől.»
Igy szólt Tisza István. Ezekkel a szavakkal a mamelukok kapitánya
kikapta zsoldját egy életen át tartó hűségéért és feláldozásáért. Ha jól
meggondoljuk: nem is fizették fukarul, mert amíg alakja élni fog az
emlékezetben, mindig Tisza István tündöklő szavainak fénykoszorúja fogja
övezni kedves, kopasz homlokát.
6.
Vigasztaló gondolat, hogy Budapest népe, amelyet pedig évtizedeken át
felülről és alulról rendszeresen izgattak, bőszítettek a szabadelvű párt
ellen, nem ismerte félre Podmaniczky Frigyest.
Sokak előtt feledhetetlen marad a kép, amely az öregúr utolsó évében
gyakran volt látható a Rákóczi-úton. Podmaniczky Frigyes keresztül akar
menni a kocsiúton. A járókelőkből rögtön önkéntes testőrség alakul, védő
emberlánc állja el az utat, megállítja a fogatokat, meg a
villamoskocsikat, egy-két percre megszünik az egész utcai forgalom.
Az utca rokonszenvének ilyen szokatlan formában való megnyilatkozása:
kitüntetés, aminőt sem uralkodó, sem törvényhozás nem adományozhat. Ez
csak a pater patriae-t, a haza agg atyját illeti meg és egy évszázadban
nem juthat ki két embernek.
És így is éljen ő emlékezetünkben, amint melegen mosolygó emberarcok
sorfala előtt, koczkás kabátban, gyertyaegyenes tartással, forró, nagy
szívében a szabadelvű pártkör, a Nemzeti Színház és Budapest város
látképével, kurta aggastyánléptekkel tipeg az örökkévalóság felé.
(1924.)