Tigrisnek nevezték a hatalmas öreget, nem is ellenségei, akiket földre
tepert, inkább tisztelői, akik hízelegni akartak neki. Ő maga szívesen
hallotta ezt a gúnynevet és valószínű, hogy az formáló hatással is volt
rá, amennyiben arra hajtotta, hogy kegyetlenség és erőszakosság dolgában
túltegyen minden emberi mértéken.
Egyébként bizonyos, hogy a metafora nem találó. Semmi sem volt benne az
arisztokratikus ragadozó puha acélosságából és titokzatos ravaszságából.
Ha már állathasonlat kell, ő inkább vadkan volt. Mondjuk: a kalidóni
vadkan. Tüskés, vaksi, kőkemény, csökönyös a végletig. Félelmet és
habozást nem ismerő kitartással ment előre és amíg lélekzet volt benne,
semmi erő nem tudta volna leverni nyílegyenes útjáról. Vadkan.
Csökönyössége egyébként a rosszmájú filiszteré volt; őt ugyanabból az
anyagból gyúrták, mint a kisvárosi házizsarnokot, akihez azonban csak
annyira hasonlított, mint az Eiffel-torony a vasúti szemafórhoz. Kissé
komikus alak lehetett volna, ha nem olyan rettenetesen önző. Semmiben
sem hitt, csak önmagában.
A francia politikai világ nagyszerű ösztönei mellett bizonyít, hogy a
háború válságos időszakában őt állították a nemzet élére. De még inkább
dícséri Párizs politikai érzékét, hogy a _győzelem apját_ nem ültette be
a Palais de l’Elyséebe, hanem hazaküldte a Vendéeba, ahol a
háládatlanság nyílvasával a szívében halt meg.
Semmi kétség: a franciákat ő vezette győzelemre és nem terem a
Provenceban annyi babér, amennyit ezért meg nem érdemelne nemzetétől.
Győzni tudott, igen, de békét kötni nem. Leterítette az ellenséget és
mikor az már tehetetlenül fetrengett a földön, olthatatlan bosszúvággyal
újból és újból visszatért hozzá, hogy végiggázoljon rajta.
Azonban az ilyen szertelen, a hullagyalázással határos gyűlölet
összeférhetetlen az igazi nagysággal, amelynek elengedhetetlen föltétele
az emberi megértés. Aki nem tudja az életet oly magasról nézni, hogy
ellenfelei rohamában meglássa az emberi hajtóerőket, az távol van a
nagyságtól. Clémenceau sohasem értette meg a német lelket. Nem is akarta
megérteni. Az ő szemében az ellenség nem volt ember, csak _boche_. El
tudta hinni, hogy a Rajnán túl hatvanmillió lélek él, aki már a
születésénél fogva erkölcsileg terhelt.
Ahogyan ő viselkedett, midőn a világtörténelem egyik legtragikusabb
órájában szorongó szívvel megjelentek előtte a legyőzött nemzetek
békeküldöttei, az egy népvándorláskorabeli barbár vezér gyermekes
felfuvalkodottságát juttatta eszünkbe.
Képzeljük el, hol tartana ma Európa, ha az a hatalom, amely a
fegyverszünet megkötése után Clémenceau kezében volt, egy igazán nagy
filozófus-államférfinak jutott volna, amilyenekben Franciaország sohasem
szenved hiányt? Mert hiszen kétségtelen, a középhatalmak bukása után
volt egy történelmi pillanat, mikor tárva-nyitva állottak az emberiség
sorsának kapui. Egy igazi államférfi akkor mindent el tudott volna érni
Európa és Franciaország érdekében. Meg tudta volna találni azt az elvi
formulát is, amely a francia győzelmet még a legyőzöttek szemében is az
emberiség diadalává avatja. Olyan békét tudott volna szerezni, amely
összetöri a militarizmust és hozzáférhetetlen magas talapzatra állítja
Franciaország dicsőségét.
A _tigris_ vaksi vadkanszeme azonban nem látott mindebből semmit. Ő nem
törődött az emberiség sorsával, ő csak Elszász-Lotaringiát látta. Mit
neki a civilizáció? A _boche_ fizessen! És elpusztította a német
militárizmust, de helyébe állította a franciát, amely semmivel sem
emberségesebb és rokonszenvesebb amannál. Ő nemzetének jövőjét
betonfedezékekkel és drótsövényerdőkkel akarta biztosítani, így újból
lefokozta és megmérgezte Európa lelkét és új versenyfegyverkezést
indított, amely semmivel sem biztatóbb, mint a háború előtti
«fegyverkezési hóbort».
A zöldasztalnál úgy viselkedett, mintha csakugyan elképzelhetőnek
tartaná, hogy egy hatvanmilliós nagytehetségű és férfias nemzetet
állandóan a rettegés pórázán lehessen tartani.
És keleteurópai koncepciója? Mi már tudjuk, hogy kontármunka, de
előbb-utóbb meg fogják tudni Clémenceau hivatali utódai is, hogy a
kisántánt olyan kölyke az apatigrisnek, amely mindig fog valamit kérni
Franciaországtól és amelytől Franciaország sohasem várhat semmit.
A világháború és a világbéke azért folyt le olyan katasztrófális módon,
mert a nemzetek sorsa óriás energiájú és törpe látókörű férfiak kezében
volt. Fölvetem a kérdést: mi lenne, ha a legyőzött Berlinben felbukkanna
egy német Clémenceau? Egy államférfi, aki épp olyan csökönyös, vakmerő,
gyűlölettel és bosszúvággyal telített, mint francia eredetije? Akiben
azonfelül van annyi fanatizáló és szervező lángész, hogy egyesíteni és
egy irányba tudja terelni a nemzeti erőket, amelyek ma még
ellensúlyozzák egymást? Elképzelhetetlen ez? Miért? Egy faj, amely
Bismarckot szülte, különb meglepetést is szerezhet még a világnak.
Hiszen a francia Clémenceau nagyszerűen egyengette a német tigris útját,
páratlan agitáló anyagot adva keze ügyébe.
A gyűlölet és bosszúvágy újabb hullámai fogják akkor elárasztani
világrészünket? Évtizedekig lesben fogunk megint feküdni egymás kapuja
előtt? És végül újabb tűzvész, mészárlás, káosz? Attól mentsen meg
Isten, ha már Clémenceau, akinek módjában lett volna, nem tudott
megmenteni.
Ha a túlvilági árnyékok bánkódva gondolnak a jóra, amit földi életükben
elmulasztottak, akkor a tigrisnek, odafenn a tisztult atmoszférában,
ugyancsak fájhat, hogy elmulasztotta a nagyszerű alkalmat, mikor a
_győzelem apjából_ a _világbéke apjává_ lehetett volna!
(1929.)