Gróf Károlyi Mihály sohasem volt demokrata, ő csak egy lecsúszott
arisztokrata volt. A demokráciában nem az egyenlőséget, hanem a
vezérséget kereste. Nem tudott azonban fölemelkedni a magyar néphez, a
helyett lesüllyedt a pesti utcához. A munkástömegek lelkében rügyező
nemes és emberies hajlamokkal nem törődött, ő onnan a maga céljaira csak
a gyűlöletet és a hatalmi vágyat igyekezett kitenyészteni. A nagyvárosi
csőcselék erkölcsi színvonalát pedig az ő politikai szereplése még
alacsonyabbra süllyesztette.
Aki a modern politikus szerveit akarja kiboncolni Károlyi etikai
kadáveréből, az sohasem fog vele elkészülni. Gondolat- és érzelmi
világának kulcsát csak az lelheti meg, aki a lázadó oligarchát keresi
benne. Az látni fogja, hogy Károlyinak csak a redingote-ja volt európai
és néhány kedvenc szólama volt modern, lelkében azonban egyenes
leszármazottja maradt a rendi Magyarország ama falánk urainak, akik
állandóan a nemzet vérző testében tartották karmaikat, és akik
századokkal ezelőtt csak azért hozták az országra a törököt és a tatárt,
mert az ő idejükben még nem volt bolsevizmus.
Mint híres család sarjadéka és fejedelmi vagyon várományosa nevelkedett.
Károlyi Sándor elárvult udvarának tagjai, a nagy Károlyi-clan politizáló
és újságíró hűbéresei és nem utolsó sorban az arisztokrácia leányos
anyái úgy köszöntötték az élet kapujában, mint valami égből alászállott
tüneményt. Soha senki sem mondta meg neki, hogy ő intellektus és jellem
dolgában tulajdonképpen alatta marad a közepes átlagnak.
Mint annyi más fiatal mágnás, akiből a hízelgés exstirpálta az
önbírálatot, vagyoni függetlensége tudatában azt hitette el magával,
hogy ő becsületesebb, az erős társadalmi pozíciójára támaszkodva pedig
úgy érezte, hogy ő bátrabb minden más emberfiánál. Az ilyen fiatal úr,
ha testi alkata és vérmérséklete nem vonzza a sport és a szerelem
szórakozásai felé, többnyire hivatást érez magában, hogy a magyar
politikai életet megajándékozza az egyéni korrektség és bátorság
kincseivel.
A politizáló oligarcha gondolkodása elüt minden más politikusétól, mivel
ő a politikai hatalom forrása, a fejedelmi udvar napközelében fejlődik.
Ő tulajdonképpen mindig az udvarral, vagy az udvarnak politizál. Más
politikus lehet dinasztikus vagy köztársasági, ő azonban vagy aulikus
vagy lázadó.
És ha már arról beszélünk, az is jellemzi ezt a típust, hogy a maga
személyes érdekeit csökönyösen összetéveszti a nemzet érdekeivel és hogy
belőle minden elvi ellenkezés személyes gyűlöletet vált ki. Mivel nincs
semmiféle belső szolidaritásban az állam gerincét alkotó osztályokkal,
nem is igazán konzervatív és ha ellenzékbe szorítják, a túltáplált
tenyészember szenvedélyességével ugrik át a fekete reakcióból a vörös
demagógiába. Coriolanus és Catilina patricius családból születtek.
Ennek a régi dúvad-oligarchiának volt lelki sarjadéka Károlyi Mihály.
Kiválóan veszedelmessé tette őt önhittséggel párosult tudatlansága,
továbbá erkölcsi korlátokat nem ismerő fegyelmezetlensége, amely
bizonyára a degeneráltság szimptomája és végül mániákus csökönyössége,
amely nála a tetterőt pótolta.
A természet, amely jószívű előrelátással csörgő készülékeket adott
némely mérges kígyófajnak, talán ártalmatlanná akarta tenni ezt a
veszedelmes embert is, mert olyan beszédhibával verte meg, amely rendes
körülmények közt lehetetlenné tette volna reá nézve a közéleti
szereplést. A természet azonban nem számolt a pesti polgári radikálisok
sznobságával. Minden Kovácsot vagy Kohnt, aki ilyen handicappal indul
meg, első szereplése alkalmával megöl a nevetség és a szánalom. Gróf
Károlyi érthetetlen hebegését azonban odaadó közönség hallgatta, amely
épp olyan eredetinek találta minden banalitását és elragadónak minden
sületlenségét, mint annakidején a leányos anyák. Ők Károlyiban persze
nem a politikai tehetséget keresték, nekik az arisztokratikus név
cégérére volt szükségük mérges kotyavalékaik számára. Nem értették meg
ugyan vezérük kínos szónoklatait, de egyet jól megértettek: ha a gróf
feje nem is elég erős ahhoz, hogy meg tudja ítélni politikájának
szükségszerű következményeit, a koponyája mégis elég kemény ahhoz, hogy
ostrombak lehessen a radikalizmus szolgálatában.
Biztosra vehetjük, hogy beszédhibája, amely más, egészségesebb lelket
talán az önmegismerés szerény útjaira terelt volna, erre a féktelenül
hiú emberre nézve az állandó megalázások kútforrása volt és megmérgezte
ifjúságát. Mint Quasimodo a Notredame tornyában, úgy a büszke nevű,
gazdag és délceg ifjú külső hüvelyében egy elvadult nyomorék lappangott.
Valószínű, hogy az irígység, amelyet némely kortársának viruló és hódító
férfiassága iránt érzett, fejlesztette ki benne a pyromán hajlamokat.
Előttem fekszik Károlyinak néhány fényképe és valamennyin fokozott
mértékben érvényesül az az arckifejezése, amely az életben is
jellemezte. Ez az affektált zordonság kifejezése. A fotografáló gép
lencséje előtt azon erőlködik, hogy minél félelmetesebb benyomást
tegyen. Midőn már hatalmon volt, államfő korában, egy alkalommal
akaratlanul elárulta ennek a mirabeaui, vagy talán inkább rocheforti
póznak titkát.
«Gyermekkorom óta mindig az volt leghőbb vágyam, hogy egyszer
forradalmat csináljak», – mondta egy nála járt újságírónak.
A kazánrobbanás vagy a gátszakadás lehet szükségszerű, adott esetben
hasznos is; de kazánrobbanás, gátszakadás mint öncél: ez Quasimodo álma.
Az ő forradalma a beteg lélek zendülése az élettel szemben.
Károlyi politikája a tagadás és a várakozás politikája volt. Mindent
tagadott, ami nem ő maga volt és vallásos fanatizmussal várta a saját
eljövetelét. Az egész háború alatt baisse-re spekulált. Nem hitt a
győzelemben, mert nem akarta a győzelmet. Nem akarta, mert gyűlölte az
embereket, akikre a háborúviselés kötelessége hárult, mert nem értette
meg a nagy érdekellentéteket, amelyek a harctéren megütköztek és végül
mert életének kétségbeesett játékában már csak ez az egy ütőkártya volt
a kezében.
Midőn bekövetkezett az, amiről epedve álmodozott és a központi hatalmak
elvesztették a háborút, Károlyi egy nap arra ébredt, hogy ő a monarchia
legélesebben látó államférfia és nyiltan követelte magának a hatalmat.
Sajtója ebben a parlamentarizmus követelményét látta. Pedig ha az ántánt
vesztette volna el a háborút, az angol sajtó aligha követelte volna,
hogy németbarát politikust állítsanak Nagy-Britannia kormányára.
Ha Károlyi hazárdjátékos volt, akkor a hatalom megszerzése közben
határozottan korrigálta a szerencsét, midőn világos utalással az ő
titkos ántánt-összeköttetéseire, azt sugallta a megfélemlített és
megzavarodott közvéleménynek, hogy ő, egyedül csak ő képes enyhíteni a
katasztrófa következményeit. Még politikai ellenfelei közül is sokan
hitelt adtak híveinek, akik úton-útfélen híresztelték, hogy a grófnak
kész megállapodásai vannak az ántánttal. Ugyan ki merné a mind a négy
sarkán égő házból kiutasítani az ügynököt, aki tűzkár ellen akar
biztosítani?
Valószínű egyébként, hogy Károlyi nemcsak az országot, de önmagát is
megcsalta. Ő, aki meg volt róla győződve, hogy Budapestről némi
diplomáciai ügyeskedéssel meg lehetett volna akadályozni a világháborút,
a döntés után azt is hihette, hogy udvarias szavakkal kicsalhatja a
győztes oroszlánok szájából a prédát. Ennek a senkinek mérhetetlen
önhittségét nem értheti meg egészséges ítéletű ember. Ő a távolból
sütkérezett Wilson tiszteletének és barátságának fényében és meg volt
róla győződve, hogy a versailles-i zöld asztalnál Clemenceau és
Lloyd-George között egy üres széket tartanak fönn az ő számára.
Kételkedni csak akkor kezdett, – de akkor sem a maga értékében, csak a
világ igazságérzetében – midőn Belgrádban egy gascognei
Napoleon-imitátor oly hangon beszélt vele, mint egy gyarmati törzs
lázadó főnökével.
Magyarország ekkor ezeréves történetének talán legválságosabb napjait
élte, és elszorul az ember szíve, ha arra gondol, hogy Wilsonnal,
Lloyd-George-zsal és Clemenceauval szemben kik képviselték a nemzetet.
A nemzet méltósága egy degenerált hazardőr kezébe volt letéve. A nemzet
esze Jászi Oszkár volt, akinek agyába csak egyetlen gondolat, a magyar
Svájc gondolata fért bele, és aki ezzel a rögeszmével a kemény fejében
kész volt nekimenni minden falnak. A hazafiságot Szende Pál képviselte,
aki a külföldön megfordult kereskedelmi ügynök nyegleségével mosolyogta
meg az erkölcsi erőt, amely a nemzeti szolidaritásban rejlik és amelyet
a hozzá hasonlók sohasem fognak megérteni. A nemzet kardját, ezt a
rettenetes és dicsőséges fegyvert, amely a népvándorlás harcaiban szórta
első véres villámait, Linder Bélára bízták, egy elnyűtt idegzetű, gyönge
fejű alkoholistára, aki a fronton kiállott félelmének hatása alatt most
zsoltárokat zengett a férfigyávaság dicséretére. Midőn rokonszenvet
kellett keresni Svájcban, a Terézváros leglomposabb és legarrogánsabb
szüffrazsettjét küldték oda a magyar állam képviseletében. És ezt a
társaságot, amelynél tehetségtelenebb és selejtesebb soha nem állott még
semmiféle négerállam élén, megáldotta a nemzeti tanács elnöke, Hock
János, a katolikus pap, akinek neve hallatára összemosolyognak a
szabadkőművesek és elpirulnak a keresztények.
Hogyan oldotta meg Károlyi a legsúlyosabb feladatot, amely valaha magyar
államférfi lelkiismeretét terhelte? A kifordított eszű ember
csalhatatlanságával pontosan megtette mindannak az ellenkezőjét, amit az
ő helyében épelméjű ember megtehetett volna.
Abban az órában, midőn nagyobb szükség volt a magyarság katonai
erényeire, mint a honfoglalás óta bármikor, lefegyverezte Doberdo védőit
és az ország védelmét Diner-Dénes, Jászi és Bédy-Schwimmer Róza
diplomáciai tudására bízta. Midőn a legnagyobb szükség volt a vonzó és
összefogó erőre, amely a Szent István-koronából árad, kitördelte a
koronát a nemzeti címerből. Midőn életkérdéssé lett a nemzet egységes és
fegyelmezett állásfoglalása, Jászi ostoba rögeszméjével siettette a
politikai nemzet szétrobbantását, a mellett a kisgazdákat a nagybirtok,
az ipari munkásságot a munkaadók ellen uszította, hivatalokra éhes
híveinek jóllakatása céljából pedig pánikot és zűrzavart teremtett a
közélet minden ágában.
Soha addig az ország nem látta még a kétes exisztenciáknak olyan elszánt
rohamát, mint aminőt gróf Károlyi vezetett a közélet magaslatai felé.
Ezek az emberek Károlyival egyetemben a szabadságot csak az anarchia
alakjában tudták megérteni. A törvényes rendet ostromolták és azt
állították, hogy a zsarnokság ellen harcolnak. Porba gázolták
Magyarország tekintélyét és azt híresztelték, maguk talán el is hitték,
hogy régi bálványokat döntögetnek. Egymás kezéből kapkodták a nemzet
hajdani gazdagságának szomorú rongyait és úgy ujjongtak, mintha dicső
prédát nyertek volna valami ellenségen.
S mialatt a halál angyala közeledett komor léptekkel, Károlyi Mihály
zordon arca megenyhült, mert úgy érezte, hogy elkövetkezett az idők
telje, hiszen ő államfő volt, ha nem is Isten, de Isten egy igen
méltatlan szolgájának, Hock Jánosnak kegyelméből. Magyarország a
siralomházban ült. Károlyi ajkán pedig megrögződött a kegyes uralkodó
sztereotíp mosolya, miközben tisztelgő küldöttségeket fogadott,
beszédeket mondott, a feleségét kinevezte a Vöröskereszt elnökévé, maga
színházi díszelőadásokra járt, ahol Serenissimus bárgyúságait újból
elmondta az igazgatóknak és szerzőknek. A népköztársaság minden
demokratikus vívmánya egyelőre annyiban volt, hogy József főhercegből
Habsburg József polgártársat csináltak, Károlyi Mihály azonban
grófabbnak érezte magát mint valaha, a radikális milliomosok is
ragaszkodtak drága pénzen vett nemesi címerükhöz, egy csomó forradalmár
ügynökből és reporterból pedig méltóságos urat csinált a demokrácia.
Arról talán lehetne vitatkozni, hogy Károlyi mennyire volt ura a maga
akaratának, ahhoz azonban nem férhet kétség, hogy politikai barátainak
magatartása annál súlyosabb beszámítás alá fog esni, minél kevésbbé
beszámíthatónak fog bizonyulni maga a mesterük. Ők végre is a tékozló
majoreszkó udvara voltak és Károlyi még akkor is elrettentő példaképe
maradt az ész nélkül költekező kiskorú grófnak, midőn a feje már
kopaszodott és ő már régen nem a magáét, hanem az ország kincseit
prédálta.
Ha a jóbarátok ismerték vezérüket, akkor bűntársai voltak; ha azonban
annyi esztendő után sem tudtak beletekinteni beteg agyába és üres
szívébe, akkor rossz emberismeretüknek oly rettenetes bizonyítékát
adták, amely minden józaneszű emberre nézve lehetetlenné teszi, hogy
politikai kérdésekben még súlyt tulajdonítson az ő ítéletüknek.
A jóbarátok felelősségét az sem enyhíti, hogy egymásután cserbenhagyták
a grófjukat, midőn már elérték azt, aminek az elérésére szövetkeztek.
Sőt azt merném mondani: éppen az ijedt kapkodás, amellyel némelyek
bizonyos stádiumában meg akarták állítani a nagy felfordulást, amelyet
éveken át tartó szívós munkával maguk készítettek elő, bizonyítja, hogy
mennyi cinikus önzés és milyen szélkakas léhaság csinálta az októberi
forradalmat.
A hívek egyik csoportja rögtön megelégelte a forradalmat, amint
megosztoztak a miniszteri tárcákon és főhivatalokon. A polgári
radikálisok azonban vidáman tovább lendítették az ostrombakot, mert arra
számítottak, hogy a földreformmal megnyomoríthatják a magyar birtokos
osztályt. Ők csak akkor hökkentek vissza, midőn a munkásság programmon
kívül szocializálni kezdte a gyári üzemeket. Addig abban a gyermeteg
hitben éltek, hogy a hálás tigris, melyet ketrecéből kiszabadítottak,
csak politikai ellenfeleiket fogja fölfalni. A sajtó elvakult részének
még igen tetszett a «hadi milliomosok» felkoncolása, azonban ezek a
lapok is félteni kezdték a «forradalom vívmányait», midőn a tigris
rátette karmait néhány lapvállalatra. A fatális ostrombak azonban tovább
dolgozott. Volt egy pillanat, midőn maga Károlyi is megelégelte már a
rombolást, – hiszen ő már «államfő» volt, mi jót hozhatott még a
forradalom? – de akkor már titokzatos idegen kezek ragadták meg a
katapult nyelét.
Utolsó kormányzói aktusa egy pusztuló ország tűzfényében mutatja a
pyrománt. Károlyi március 22-iki kiáltványával a nemzetet összekötözött
kezekkel kiszolgáltatta a bolsevizmusnak. Egyszerűen kivégezte
Magyarországot, amelyet nem tudott tovább a hatalmában tartani. Úgy bánt
el az országgal, mint a huszár, ki agyonlövi a kedves paripáját, hogy ne
kerüljön az ellenség kezére.
Ha rosszhiszeműen tette volna, akkor egy sátán, ha jóhiszeműen, akkor
egy gyöngeelméjű ember ült Magyarország kormányzói székében. Én azonban
azt hiszem, van a két lehetőség között egy szégyenletes középút is:
Károlyi ugyan mindig rosszhiszemű volt, de ezúttal nem tudta megítélni
elhatározásának következményeit, ő akkor már sugallata alatt állott
annak a démoni akaraterőnek, amely a lengyel és orosz ghettók
bosszúálmait készült megvalósítani ebben a szerencsétlen országban.
Károlyi Mihályt soha a legbizalmasabb hívei sem tartották jelentékeny
politikusnak, némelyek azonban azt hitték róla, hogy becsületes és bátor
férfiú.
De mi a bátorság? Ahhoz, hogy egy gróf ne féljen túlságosan bizonyos
fizikai balesetektől, aminőket kard vagy pisztoly által, lóháton vagy
vadászat közben lehet elszenvedni, ahhoz jóval kevesebb bátorság kell,
mint aminőről a világháború sok millió parasztkatonája tett tanuságot.
Ahhoz, hogy valaki szembeszálljon királyával akkor, mikor Szent István
utódjának kezéből már kihullott a hatalom, ugyancsak nem kell nagy
hősiesség. Bizonyos azonban, hogy azzal a sötét hatalommal szemben,
amely az ő szeme láttára tette rá fojtogató kezét a háború ütötte száz
sebéből vérző Magyarország nyakára, Károlyi kimondhatatlanul gyávának
mutatta magát.
A fegyveres csőcselék azt tehette az ő kormánya alatt, amit akart,
indiai dsungelt csinálhatott Budapest körutaiból, a nélkül, hogy a
«kormányzó» meg mert volna pisszenni. A Károlyi-korszak szégyenletes
emlékeihez tartozik a tény, hogy vad legények, akik pisztollyal a
kezükben lesbe állottak a Kossuth-utcában, világos nappal tucatjával
rabolták az automobilokat. Pogányék az ő szemeláttára toborozták az első
terrorcsapatokat és aki néhány hangos embert maga köré tudott csődíteni,
az saját szakállára birtokába vehette akármelyik állami hivatalt vagy
kereskedelmi üzemet.
Midőn Tisza István forró vére pirosra festette a magyar földet, Károlyi
elhebegte a részvét néhány sunyi frázisát, de óvakodott attól, hogy
észrevegye a gyilkosokat, akik az ő háta mögé rejtőztek. Lehet azonban,
hogy ez nemcsak gyávaság volt. De annyi emberség sem volt benne, hogy
megóvja a gyalázattól azt a magyar lobogót, amelynek szolgálatában ősei
minden hírüket és gazdagságukat szerezték. Budapest középületein az ő
kormánya alatt tűzték ki először a vörös zászlót és Károlyi udvariasan
megemelte előtte a kalapját; a kommün türelmetlen előörsei lábbal
kezdték taposni a nemzeti színeket, Károlyi pedig tapintatosan
elfordította a fejét. Egy gróf Károlyi! Úgy látszik, hogy őneki, aki
azelőtt, midőn más volt a politikai divat, szívesen adta a tüzes
kurucot, alapjában véve mindig idegen volt a nemzeti gondolat. A
túllakottság ugyancsak oda sodorta a degenerált arisztokratát, ahová a
tudákos nyegleség a polgári radikálist és a koplalás a proletárt, de a
három közül bizonyára az arisztokrata a megvetésre leginkább méltó.
Midőn magához ragadta a legfőbb hatalmat, a nemzettel szemben azt a
kötelességet vállalta, hogy meg fogja védeni az élet- és a vagyon
biztonságát. Ő azonban csak _egy_ emberi életet és _egy_ vagyont védett
meg szomorú bátorsággal: a magáét. Mire már tüzelni kezdett talpa alatt
a magyar föld és ő nem bízott már a vörös testőreiben, akiket az
udvarias szovjetkormány bocsátott rendelkezésére, egy csomó kék
bankjeggyel a böröndjében, a csehekhez szökött. Elmondhatjuk róla:
nagyúrnak született, félbolond módjára élt és úgy tűnt le, mint egy
kalandor.
Ez az ember, aki ma is olyan ortografiával ír, mint egy szerényebb
polgári házban szolgáló szakácsnő és aki vezérlő politikus létére
sohasem tudott tisztába jönni a magyar közjog alapelveivel, kétségkívül
a leggyöngébb koponya mindazok közül, akik ezer esztendő óta
vezérszerepet vittek a magyar közéletben. Erőssé a lelkiismeretlensége,
rettenetessé a dúvad-önzése tette. Végső elfajulásában mutatja be az
oligarcha-politikust. Ez a politika már akkor is a vörös terror
mélységei felé ostorozta a nemzetet, midőn Károlyi még csak a technikai
obstrukciónál tartott. Higyjük és reméljük, hogy benne és általa
öngyilkosságot követett el egy egész politikus iskola.
Tíz nemzedékre való keserűség van abban a gondolatban, hogy Magyarország
életének legtragikusabb órájában, midőn szükség lett volna a nagy elődök
minden hitére, hazaszeretetére, bölcseségére, bátorságára és
ékesszólására, egy politikai szövetkezet cinizmusa ezt a démoni
dilettánst taszította ki a világtörténelem színpadjára. Szereplésével
kiszámíthatatlan kárt okozott az országnak és oly mérhetetlen gyalázatot
hozott a nemzetre, amit a vér és a könnyek óceánja tudna csak lemosni.
(1919.)