Az ellenzéki pártok akkor riadtak föl aléltságukból, midőn gróf
Khuen-Héderváry, akit a választások után kormányalakítással bíztak meg,
az ujoncjutalék fölemelését kérte. A honvédelmi miniszter ezúttal is az
Európa egén felvonuló viharral példálódzgatott.
A 48-as Justh-párt válasza az obstrukció volt. Meg kell állapítani, hogy
a vármegyék és városok ezúttal szinte kivétel nélkül tiltakoztak a
parlamenti anarchia ellen. A tárgyalások, amelyeket a rend
helyreállítása érdekében folytattak, jégre vitték és elbuktatták a
Khuen-Héderváry-kormányt.
Lukács László lett az új kormányelnök, míg Tisza Istvánt a képviselőház
elnökévé választották.
Tisza azzal a szándékkal foglalta el helyét, hogy törik-szakad, de ki
fogja írtani az obstrukció szellemét, amely Szent István birodalmában
már olyanféle állapotokat teremtett, mint a _liberum veto_ a régi
Lengyelországban. Első, balsikerű kisérlete arról győzte meg, hogy
minden az elnök személyén fordul. Tapasztalataiból, amelyekért oly nagy
árt fizetett, úgy vonta le a következtetéseket, hogy maga ült bele az
elnöki székbe.
1912. évi június 4-ikén az új elnök, a házszabályok nyiltan bevallott
megsértésével, megvonta az ellenzéki távszónokoktól a szót és
megszavaztatta a véderőjavaslatot. A vad jelenetek, amelyekkel az
ellenzék az elnöki intézkedést fogadta, arra ösztönözték a Ház mentelmi
bizottságát, hogy több képviselőt kitiltson bizonyos számú ülésről.
Mivel a kitiltott képviselők ellene szegültek a határozatnak, Tisza
rendőri karhatalommal eltávolította őket az ülésteremből.
A képviselőház ezentúl napról-napra szörnyű jelenetek színhelye lett, az
ország egész politikai társadalma szenvedélyes izgalmak között élt, csak
Tisza István haladt tovább vas következetességgel megkezdett útján.
Június 7-ikén az általános feszültség erőszakos kirobbanáshoz vezetett:
midőn a rendőrség újból megjelent az ülésteremben, egyik ellenzéki
képviselő három revolverlövést adott le az elnökre. A lövések célt
tévesztettek és a merénylő öngyilkos szándékkal megsebesítette önmagát.
A merénylet az ülésteremben történt, de Tisza nem látta szükségesnek,
hogy ezért megszakítsa az ülést, még kevésbbé gondolt arra, hogy
akárcsak egy hajszálnyira is letérjen útjáról.
A merénylőt az esküdtbíróság fölmentette, ellenzéki arisztokrata
családok fiatal leányai pedig virággal kedveskedtek neki. Ezek már
cikázó villámok voltak, amelyek élesen megvilágították Magyarország
komor jövőjét. A budapesti polgárbíráktól, akik tüntetve fölmentették a
revolverhőst, nem lehetett várni, hogy adott alkalommal meg tudják
védeni városukat a rendbontókkal szemben, az arisztokrácia balga szűzei
pedig nyilvánvalóan egy rothadt társadalom virágai voltak.
Néhány nappal később az ellenzéki pártok távollétében megszavazták az új
házszabályokat. A nemzeti munkapárt tehát agyonverte az obstrukciót, de
eltemetni nem tudta és a holttest nemsokára kellemetlen módon
jelentkezett.
A gróf Tisza István módszere nagyon merész volt. Miután tudatosan
megsértette a törvényes formákat, hatósági karhatalmat vett igénybe
álláspontja megvédése céljából és egyszerüen kidobatta az országgyűlési
képviselőket, köztük Magyarország legelőkelőbb történelmi neveinek
viselőit, az ülésteremből. Bizonyos azonban, hogy Tisza erőszakos
eljárásával az országot akarta megmenteni. Minden idegszálával érezte a
világtörténelmi nagy vihar közeledését és tudta, hogy a monarchia
fegyverkezése nagyon is hiányos. A Balkánon gonosz fordulatot vettek a
dolgok; Szerbia már bejelentette örökösödési igényeit a monarchia
hagyatékára. A háború küszöbön állott és a magyar képviselőház véget nem
érő házszabályvitákkal töltötte idejét. Az országban megmozdultak az
összes államellenes erők és a központi hatalmat megbénította a krónikus
betegséggé lett kormányválság. A kormányok az örökös válságok miatt nem
értek rá kormányozni.
Tisza meg volt róla győződve, hogy erőszakos eljárásával magasabbrendű
kötelességet teljesít. Hite szerint csakis így lehetett a magyar
alkotmányt kiragadni a mocsárból, amely már-már elnyelte. És ő meg
akarta menteni, akár egy Curtius-ugrás árán is.
Vele szemben sorakoztak az ellenzéki pártok, amelyek viszont komolyan
meg voltak róla győződve, hogy a technikai obstrukció fogásaival, kezdve
a véghetetlen névszerinti szavazásokon és végezve a gyerektrombitán,
szent és magasztos ügyet szolgálnak.
Az obstrukció történetének kietlen fejezete egyszersmind a nemzeti
süllyedés fejezete. Azt lehetett hinni, hogy Magyarország történelmi
osztályai, amelyek évszázadokon keresztül fényesen beváltak, végleg
elvesztették politikai ösztöneiket.