A Tisza-család abból a tiszántúli kálvinista köznemességből sarjadt,
amely mindenkor a nemzeti- és szabadságmozgalmak erjesztő kovásza volt.
Ezt a társadalmi réteget a bécsi udvar örökké éber bizalmatlansága a
nemzet táborába szorította és függetlenségre és harciasságra nevelte.
A Tiszák hamar kinőttek a kisnemesek soraiból; az erdélyi fejedelmek
alatt már névre és tekintélyre tettek szert. Bár száz esztendő óta sűrűn
összeházasodtak az első protestáns mágnásházakkal és nagy földbirtokot
szereztek, a legújabb időkig tagjai maradtak annak a nemesi osztálynak,
amely önmagát Magyarország középosztályának nevezi. Tisza István, aki a
grófi koronát a nagybátyjától nyerte örökbefogadás útján, mindenkor a
magyar gentry tipikus és fényes képviselője maradt.
A geszti kúria másfél évszázad óta a Tiszák fészke. A Mária Terézia
ízlésében épült ház, amely a nyári hőségtől megaszalt és szikes
foltoktól megrágott széles bihari rónán áll, előkelő mintaképe a vidéki
nemes otthonának.
Ebben az úrilakban, ahol a fiatalok szinte babonásan tisztelték az
öregeket, az élet célját a kötelességteljesítésben keresték.
A Tiszák élete hármas csillagkép uralma alatt folyt: a biblia, a nemzeti
politika és – igenis! – a paripa. A ház bibliás alaphangjába magyaros
motivumként belezengett a lókultusz. A Tiszák vallásos puritánok voltak,
de puritánok, akik vágtató ló hátán ültek.
A geszti földesurak tenyésztették a vármegye leggyorsabb járású
négyesfogatait és legkitünőbb hátas lovait. Már a kastély külső képe is
figyelmeztetett az urak kedvtelésére: a nyitott folyosón tucatszámra
heverésztek az agarak, vakmerő vadászlovaglások tanui és segítői, a park
széles pázsitján pedig, dámvad helyett, karcsú félvércsikók legeltek.
Meg kell jegyeznem, hogy a geszti urak, bár régóta nem került ki közülök
hivatásos katona, ifjabb éveikben férfias-katonás benyomást tettek.
Érzéseiket szinte túlzott szemérmetességgel titkolták; érdes és száraz
hangon szerettek beszélni; a keleti hízelgésnek a mi politikai
köreinkben szokásos elmés és ruganyos formáival idegenül és
értelmetlenül állottak szemben. Sportszenvedélyükből következett, hogy
szinte föltétlen tiszteletet éreztek a személyes bátorság, a testi erő
és ügyesség minden megnyilvánulása iránt.
Volt idő, midőn Tisza Istvánt _junker_-nak szerették nevezni. Porosz
értelmében alkalmazták a szót és junkerpolitikáról is beszéltek. De soha
még melléknevet nem választottak meg rosszabbul. A mélységes komolyság,
amely eltöltötte Tiszát, a keresztény alázatosság, amellyel az életet
szemlélte, lényének fanatikus bátorsága inkább Ó-Anglia hatalmas és
félelmetes puritánjaira emlékeztette az embert.
Tisza István édesapja Tisza Kálmán volt. Mint politikai összeesküvő
kezdte és – miként Ferenc József király idejében annyi forradalmár – a
korona bizalmi emberévé lett.
Alkalmasint ő volt a magyar parlament legfinomabb emberismerője és
legelmésebb vitatkozója; ezekkel a képességekkel tizenöt esztendeig
tudta magát a viharoktól körülzúgott miniszterelnöki székben
fenntartani. Az ő kormányzása idején olyan mértékben érvényesültek a
magyarság hatalmi vágyai, amennyire az a kettős monarchia határain belől
egyáltalában lehetséges volt, de ugyanakkor beállott a nemzeti
társadalom belső meghasonlása is, amelynek végzetes következményeit
később Tisza István is sínylette.
A magyar nép, vagy legalább annak tekintélyes része, amelynek lobogó
lelkesedése árkon-bokron át követte Tisza Kálmánt ellenzéki vezér
korában, elkeseredetten elkanyarodott tőle, midőn a vezér Deák Ferenc
pártjával fuzionált és ezentúl csak udvari és osztrák érdekek bajvívóját
akarta benne látni.
Tisza Kálmán és a különböző szabadelvű kormányok, amelyek örökébe ültek,
abban a kényszerhelyzetben találták magukat, hogy a magyar nép zöme
ellenére kellett magyar nemzeti politikát csinálniok és ehhez – gyakran
a választási korrupció eszközeivel – meg kellett nyerniök a szláv és
román választók támogatását, míg a fajmagyar tömegek politikai ösztönei
függetlenségi álmokban és a valóság meddő tagadásában élték ki magukat.
Tisza István 1861-ben született, mint öt testvér közül a legnagyobbik.
Édesanyja Degenfeld-Schomburg Helén grófnő volt.
Gyermekéveit felváltva a geszti úrilakban és a budai szép kis
empire-palotában töltötte, ahol a magyar miniszterelnökök hivatali
lakása van. Egyetemi tanulmányait Heidelbergben és Berlinben végezte. Az
utóbbi egyetemhez különben családi hagyományok is fűzték: édesapja és
annak testvérei a maguk idejében ugyancsak ott tanultak.
Bizonyos, hogy az egész Tisza-nemzetség különös előszeretettel volt a
poroszok iránt, akikben talán valami lelki rokonságot fedeztek fel. Mint
polgári és szabadelvű gondolkodású emberek közelebb állottak a brit
alkotmányos szellemhez, főleg a szigetlakónak a királyához való tisztult
viszonya volt nekik rokonszenves, de az út, amelyet a poroszság Jéna és
Szedán között megtett, ez az út nekik, a nemes és fegyelmezetlen nép
fiainak, a szervezett erő nagyszerű diadalútja volt.
Az idősebb Tisza poroszbarátsága a gyakorlati politikában is
érvényesült. 1870-ben, a német-francia háború kirobbanásakor, az akkor
még ünnepelt ellenzéki vezér volt az, aki a magyar országgyűlést
rászorította a semlegességi nyilatkozatra, ezzel becsapván az ajtót
bizonyos magas bécsi körök kalandos tervei előtt; kilenc esztendővel
később pedig Tisza Kálmán, akkor már miniszterelnök, buzgón segédkezett
gróf Andrássy Gyula külügyminiszternek a német szövetség megkötésénél.
A nagy megértés, melyet Tisza István érzett Németország és a poroszok
iránt, «Szadovától Szedánig» című történelmi tanulmányában nyert
kifejezést, amelyet kevés idővel második miniszterelnöksége előtt
bocsátott a nyilvánosság elé.