Gróf Tisza István politikai pályája 1886-ban kezdődött, midőn elsőízben
választották országgyűlési képviselővé. Megjelent a régi Házban,
amelynek ellenzéki pártjai szívós elkeseredéssel ostromolták édesapja
kormányát. Nem fogadták valami nagy rokonszenvvel, a _Herbert_-et látták
benne. Rövidesen azonban elejtették ezt a kicsinylő melléknevet.
Rokonszenvesnek most sem találták, de belátták, hogy nagyképességű
férfi, aki – az ellenzéki mentalitás értelmében – még veszedelmes is
lehet.
Bár Tisza István fiúi hódolattal szerette édesapját és bár a közéletben
sokáig Tisza Kálmán politikai elveinek örököseként szerepelt, a
valóságban teljesen ellentétes jellemű férfiak voltak. Az öreg Tisza
volt az államférfiak legsímulékonyabbja. Nagy emberismerő létére, aki
egyébként mentes volt minden hiúságtól, szívesen kerülte meg az útjában
emelkedő akadályokat. A politikában nem az elvekre, inkább az emberekre
vetette a fősúlyt. Nem volt az emberek megvetője, de éppen csak annyira
becsülte felebarátait, amennyit megértek.
Tisza István testileg is egész fejjel nagyobb volt édesapjánál. Míg az
apa hihetetlen szívóssága mellett is korán megvénült férfi benyomását
tette, addig a fiú halála napjáig a vasizmú és acélidegzetű, karcsú
növésű atléta maradt. Teste, amely szemmel láthatóan nem ismert sem
betegséget, sem fáradtságot, Isten remek ajándéka volt. Napokat tudott
nyeregben vagy havasi vadászaton eltölteni; órákig játszott tenniszt az
izzó augusztusi napfényben; kifáraszthatatlan volt a vívóteremben és
tánc közben; miniszterelnök korában pedig azzal lepte meg a világsajtót,
hogy versenydíjat nyert mint úrlovas.
Külseje és életmódja akkor változott csak meg, midőn hályogoperáción
esett át és utána vastag lencséjű szemüveget kellett hordania.
Míg az öreg Tisza szívesen kerülte meg az akadályokat, addig az ifjú
szerette a gyökeres megoldásokat. Egyébként nem volt benne semmi a
diplomatából; ahhoz nagyon is komolyan vette önmagát és felebarátait.
Több volt a diplomatánál: született vezér volt. Széles szemszöge, amely
felölelte a nagy egészet, csodálatos sugalló ereje, amely lelkesíteni
tudta pártjának szkeptikusait és bátorsággal tudta eltölteni a gyöngéket
és gyávákat, végül rettenetes energiája, amely nem szörnyedt vissza a
fellegekig tornyosuló akadályoktól sem, a nép hivatott vezérévé avatták.
Ambiciója szédítő magasságok felé kalauzolta, de a hiúság és irígység,
mint egyáltalában minden, ami kicsinyes, távol esett tőle. Bár évekig
tombolt körülötte a gyűlölet dühös orkánja, ő maga senkit és semmit sem
gyűlölt, mert alapjában véve jó és egyszerű ember volt. Csak
időközönkint, mikor azt hitte, hogy a nemzet életérdekeit kell
megvédenie, lobbant föl benne a fanatizmus komor tüze, amely tízszeresen
fokozta erejét és bátorságát.
A valóságban nem volt sem arisztokrata, sem demokrata, nem volt sem
legitimista, sem köztársasági, a valóságban ő csak magyar volt.
Ragaszkodott az uralkodóházhoz, meg akart egyezni Ausztriával és
konzervativ politikát akart folytatni, mert meg volt róla győződve, hogy
így szolgálhatja legjobban nemzetét. Ha azonban ellenkező nézeten van,
akkor olyan izgató és forradalmár lesz belőle, amilyent Kossuth Lajos
óta nem látott a világ.
Mint a talpig férfiak általában, fölötte szemérmetes természetű volt és
gyűlölte a fellengős szavakat; a magyarságot azonban azzal a forró,
fájdalmas és áldozatkész szeretettel szerette, amely, úgy látszik, a
boldogtalan nemzetek örökrésze.