Soha még magyar államférfinak nem voltak olyan szenvedélyes ellenségei
és talán egyiknek sem voltak olyan odaadó hívei, mint gróf Tisza
Istvánnak.
Sorsa egy halálraítélt birodalom vezető államférfiává tette; életműve
reménytelen küzdelem volt a végzet hatalmával szemben.
Politikai ellenfeleitől őt, az alkotót, elválasztotta az a mély
szakadék, amely az élet és az elmélet, a cselekedet és az ábránd között
tátong. Magyarország sohasem szűkölködött politikailag iskolázott
agyvelőkben, de a nemzeti hanyatlás korszakában több volt a közéletben
az analitikus, mint az alkotó tehetség és ritkán volt még államférfi,
aki a kritikának olyan gyilkos pergőtűzében élt és küzdött volna, mint
Tisza gróf.
Kétségtelen, hogy úgy a szeretet, mint a gyülölet, amely a közélet
küszöbétől a sírjáig kísérte, nemcsak a politikusnak, hanem az embernek
is szólt. Élesen körvonalazott egyénisége az emberi nagyság erejével
sodort magához bizonyos jellemeket, míg másokból szenvedélyes
ellenkezést váltott ki; közömbösen azonban nem hagyott senkit.
Minden gondolata és érzése azé a fajmagyarságé volt, amelynek széles
rétegei – és ez apai öröksége volt! – bizalmatlanul és elutasítóan
állottak szemben az ő politikájával és ő ebben látta életének
tragikumát.
Halála után, amely a nemzeti vértanuság komor glóriájával ragyogta körül
homlokát, a magyar közvélemény ugyan revízió alá vette Tiszáról mondott
ítéletét, de az egymásnak ellentmondó nézetek hullámverése még ma sem
símult el teljesen.
Ezért talán érdemes lesz, hogy közelebb merészkedjünk különös
jelenségéhez.