Az öreg Korn az iróasztala mögött ült egy nagy karosszékben és az
öklével ütötte az asztalt.
– Hát muzsikus akarsz lenni? – orditotta a fiának. – Nagy hajat akarsz
növeszteni? Szeretőket akarsz tartani? Produkálni akarod magad két
korona belépti dij mellett?
A fiatal Korn fölemelte a fejét és gőgösen válaszolta:
– Hát igenis azt akarom. Azt is akarom. És sok egyebet akarok, amit a
gabona- és terményáruüzletekben sohasem fognak megérteni.
Az öregnek sötétvörös lett az arca, ujra az asztalra ütött és ezt
mondta:
– Hát ha ezt akarod, hát akkor takarodj. És ha a gabonaüzlet nem kell
neked, hát a gabonaüzletből nem kapsz egy vörös fillért se, amig vissza
nem ülsz az iróasztalod mellé becsületesen dolgozni. Egy vörös fillért
se. Ha meggebedsz se.
A fiatal Korn vette a kalapját és elment. Kiért az utcára, idegesen
szaladt előre és nagyokat lélegzett. Azután megnyugodott, lassabban ment
és hazafelé fordult.
– Alice, – mondta magában – bele fog egyezni, hogy az ő pénzéből éljünk
addig, amig eleget nem keresek. Nem fog soká tartani.
Megnyugodott. Tele volt erős akarattal és lángoló bizakodással.
Összeszoritotta az ujjait, mintha karmesteri pálca volna benne és
biztosra vette, hogy elkápráztatja az embereket.
Hideg lenézéssel gondolt az apjára.
– Utamban van ez az idegen öreg – gondolta – és kegyetlenül át tudnék
rajta gázolni.
Ugy érezte, hogy egy van, ami közel áll hozzá: a művészet, a muzsika és
ami azon túl van, a siker és a nagy, teljes, korláttalan művészélet, az
élet teljes kiélvezése, az élet örömeinek megmélyitése és
megsokszorozása. Az apja vagyona módot adott volna rá, hogy ehhez az
élethez könnyen hozzájusson és az apja számára nem volt más gondolata,
mint az, hogy ime, utjában áll annak, hogy ezt a módot keményen az
öklébe foghassa.
Fél percig küzdött egy kialakuló gondolattal, azután brutálisan és
kegyetlenül gondolta végig:
– Eltakarodhatnék az utamból az öreg.
Érezte, hogy ő túl van jón és rosszon, apró gyöngédségeken és nevetséges
családi érzéseken. A számára egy szeretet van: a művészet. Egy
gyöngédség: a muzsika. Mindenre, ami közben van, ráléphet; mindenen, ami
közben van, átgázolhat a hóditók nyugalmával és az istenek
kegyetlenségével. Boldog volt, erős, kérlelhetetlen, kegyetlen és
büszke.
Hazaért. Becsengetett a lakásába. A felesége sietett elébe megzavarodott
arccal.
– Kérlek, – szólt dadogva az asszony – az irodából telefonoztak érted…
Siess vissza. Apa…
– Mi van apával?
– Nagyon rosszul van.
A fiatal Korn rohant vissza. Az apja szobájában egy csomó ember
tolongott: az apja hivatalnokai és két orvos. Az egyik orvos elébe
sietett és megfogta az ajtóban.
– Tisztelt barátom, – mondta – ön férfi. Kérem, szedje össze az erejét.
– Meghalt? – kérdezte izgatottan a fiatal Korn.
– Igen.
– Mi történt?
– Szélütés…
A fiatal Korn odalépett a diványhoz, amelyre az apját fektették. Az öreg
mozdulatlanul és szigoruan feküdt és a fiatal Korn szorongva nézett rá.
Azután elővette a zsebkendőjét és a szeme elé tartotta.
A hivatalnokok kihuzódtak a szobából, elment az egyik orvos is. A fiatal
Korn ott állott a holttest előtt és nem tudta, mit csináljon.
– Tisztelt barátom, – mondta neki az orvos – azt hiszem, legjobb lesz,
ha ön hazamegy. Ami tenni való van itt, azt majd elvégzik mások; az ön
fiui fájdalmát ez csak kinozná.
A fiatal Korn hazament. A felesége zokogva fogadta. Az asszony azután
kiment a szobából és Korn egyedül maradt. Fájdalmat nem érzett, csak egy
nagy zavarodottságot. Lassankint azonban ez is elmult. Felállt,
kinyujtózkodott és nyugodtan és kényelmesen mondta:
– Most enyém a világ.
A temetés után való napon egyedül volt a feleségével.
– Egy-két hétig – mondta az asszony – nem mégy irodába.
– Azután sem megyek – szólt Korn nyugodtan.
Az asszony meglepetve nézett rá.
– Feladom az üzletet – magyarázta Korn. – Nem akarok többé gabonával
foglalkozni. Utálom a kalmárkodást. Muzsikálni akarok. Legjobban
szeretném, ha valami szinházat bérelhetnék. Előadatnám a darabomat.
Megmutatnám ezeknek a szamaraknak, akik rettegnek mindentől, ami uj…
Az asszony sirni kezdett. Korn dühösen felállott és otthagyta.
– Ostoba asszonysirás – mondta magában – nem fog eltériteni az utamról.
Az elhatározása kész volt és megrendithetetlen. Szinházat akart,
amelyben ő legyen az ur. A saját darabjait akarta játszatni, ő maga
akart dirigálni, ő maga akart rendezni, forradalmat akart csinálni a
szinpadon és a muzsikában. Wagner járt az eszében…
– A Vig Operához könnyen hozzájuthatnék. Megvenném a részvények felét és
igazgató lennék. Ha az öreg Apor megdöglenék már. Az ilyen beteg,
impotens öregeket le kellene bunkózni…
Felizgatta ez a gondolat. Tervek bugyborékoltak a fejében és egész nap
ideges volt a cselekvés türelmetlen vágyától. Este lement az utcára és
félig lázban sétált. Mit tegyen? Hogyan fogjon munkához?
Estilapokat vittek el mellette őrült rohanással. Megvett egyet.
Kinyitotta és az első sor, amit olvasott, ez volt: A Vig Opera
igazgatója öngyilkos. A második ez: Apor János agyonlőtte magát.
Egy másodpercre megállt a szive verése. Átfutotta a cikket. Apor János
agyonlőtte magát… gyógyithatatlan betegség… régi buskomorság… a
megőrüléstől félt… pillanatnyi elmezavar.
Egy másodpercre megrettent, egy percig habozott, azután elöntötte a vér
a szivét és fiatal, vad ujjongás támadt a lelkében. Hát nyitva az ut.
Csak végig kellett gondolnia egy gondolatot és már valósággá válik. A
sors a maga rettenetes és hatalmas kezével elébe nyul és félrelódit az
utjából mindent, ami előtte áll. Tegnap vagyonhoz juttatta, ma
csatatérhez. A nagy hóditók káprázatos szerencséje ez, a sors különös
kedveltjeié, az ember felett álló embereké, akikre felséges munkák
várakoznak, akikkel szemben a többi embercsőcselék csak arravaló, hogy
őket megteremtse, szolgálja és csodálja. Holttesteken át visz az utja?
Igen, holttesteken át, de felfelé. És mit jelent egy vagy két, vagy tiz
halott, ha rajtuk keresztül egy hóditót győzelemre visz az utja.
Hazament.
– Alice, – mondta a feleségének – Apor agyonlőtte magát. Megvásárolom a
Vig Opera részvényeinek a felét és átveszem az igazgatását.
Az asszony most nem sirt. Nyugodtan, higgadtan és kiméletlenül
bizonyitgatta, hogy ez ostobaság.
– Nem értesz hozzá és elpocsékolod a pénzedet. Sem szerzőnek, sem
dirigensnek nem vagy elég kiváló muzsikus arra, hogy lefegyverezz minden
természetes ellenszenvet. Dilettáns vagy.
Korn vitatkozott egy ideig, de mikor a kiméletlenségekre nem tudott
választ találni, otthagyta az asszonyt. Bement a szobájába, behozatta a
vacsoráját és készitette a terveit. Lefekvés előtt eszébe jutott a
felesége.
– Korlátolt asszonyszemély – mondta magában. – Terhemre van.
Lefeküdt és a szinházra gondolt. A nagyhullámu, féktelen, szent, szabad,
pogány életre. Nők jutottak az eszébe, összehasonlitotta velük a
feleségét és kellemetlen, kinos nyügnek érezte a házasságát.
– Terhemre van ez az asszony – mondta haragosan.
És elaludt. Reggel vidáman és erősen ébredt és jókedvüen öltözködött. A
szobaleány jött be hozzá:
– Nagyságos ur, kérem, a doktor ur kéreti a nagyságos urat. A szalónban
van.
Korn meglepetve kérdezte:
– Ki hivatta a doktor urat? Mikor jött?
– A nagyságos asszony hivatta fél órával ezelőtt.
Korn sietett a szalónba.
– Tisztelt barátom, – mondta neki az orvos – a nagyságos asszony
állapota egyelőre nem ad aggodalomra okot, de elővigyázatosság, délben
elhozom egy kollegámat.
– Mi baja van? – kérdezte riadtan Korn.
– Egyelőre semmit sem mondhatok. Láza van. De nem kell megijedni.
Korn bement a feleségéhez és igyekezett jó és kedves lenni hozzá. Délben
eljött a két orvos. Megvizsgálták az asszonyt, azután átmentek Kornhoz.
– Csak semmi titkolózás – mondta Korn. – Őszinte és határozott választ
kérek.
– Attól kell tartanunk, – válaszolta erre az orvos – hogy tifusz lesz.
Az orvosok azután elmentek és Korn egyedül maradt. A szive összeszorult.
Az esti gondolatai jutottak az eszébe és rémülten lihegett. Terhére volt
az asszony? Már itt suhog a halál…
De terhére volt-e igazán? Alapjában szerette a feleségét. Hű, kedves, jó
és okos asszonya volt az első perctől kezdve. Csak tegnap vált terhére,
a mikor az utjába állott.
Az utjába… Két halott már van mögötte ezen az uton. Két halotton már
átlépett hideg szivvel és a hóditás, az előretörés örömével. Két
halottal nem törődött. És a harmadikkal? Ha a sors, a szavára és
óhajtásaira élesen figyelő, kegyetlen sors a harmadik embert is
ellóditja az utjából? Ha csak gondolnia kell valamit és máris teljesül?
Ha csak gyülölettel kell tekintenie valakire és a halál már szolgálatába
siet a gyülöletének?
Megrettent és összeborzadt. Didergett és egy rettenő erőfeszitéssel
eldobott magától minden hiuságot, hogy őszintén nézhessen bele a lelkébe
és igazságosan mérhesse meg önmagát. Vajjon a nagy hóditók közül való-e?
Vajjon tudna-e holttesteken keresztül nyugodtan és makacsul felfelé
haladni?
Könnyek boritották el a szemét. Be kellett vallania magának, hogy sem
nagyság, sem kegyetlenség nincs benne. Csak a hiusága hajtotta kifelé az
apja boltjából és sem ereje, sem joga nincs rá, hogy uttörő és
korláttépő legyen. Megértette, hogy akárhová menne, az apja fia maradna,
szerény és közepes munkás és sem a nagy alkotásokra, sem a nagy
erkölcstelenségekre nincs tehetsége és nincs ereje.
– Egész életemben – mondta – gabonakereskedő maradnék.
Bement az asszonyhoz.
– Drágám, – szólt neki sietve – mihelyt meggyógyulsz, bemegyek az
irodába és átveszem az üzletet.