Az összes tisztek egy ócska, óriási nagy és kényelmes kincstári
épületben laktak. Ott volt az ezredes lakása is, az ezrediroda is; a
házhoz nagy park tartozott, tennis-ground, tekepálya.
Én főhadnagy voltam akkor, ezredsegédtiszt és elég jó dolgom volt. Az
ezredes – egy jószivü, lágy, cseh óriás – végtelenül ambiciózus katona
volt ugyan, de engem nagyon szeretett és rám bizott mindent.
Vasárnaponkint néha ebédre is meghivott. Az ebédek kellemesen teltek el.
Az ezredesné – éppen olyan szőke óriás, mint a férje – vidám és kedves
asszony volt, jó konyhát tartott és szeretett nevetni.
Egyetlenegy nagy, kinos és végzetes hibája volt: nagyon szerette az édes
likőröket, sőt az alkoholt általában. A hosszu délelőttökön, mig egyedül
volt otthon – a többi eráris dámákkal nem igen barátkozott – néha
nekiült egy-egy üveg likőrnek, cognacnak, bornak és mire az ezredes
hazajött a kivonulásról, teljesen be volt csipve. Az óriási kincstári
épületben mindenki tudta, – lehetetlen volt eltitkolni – hogy
cselédeinek és tiszti szolgáinak fejvesztés terhe alatt megtiltotta az
ezredes, hogy őméltósága számára akármiféle szeszes italt is hozzanak. A
tiszti asszonyok sok gunyos megjegyzést tettek erre a tilalomra és az
ezredesnére.
Május vége felé eljött hozzánk tavaszi szemlére a brigadéros. Alacsony,
kopasz emberke volt, de komor, osztrák katona, aki a bakák gombjait
olyan halálos komolysággal vizsgálta végig, mintha ettől függött volna a
monarchia jövője.
Az én óriási ezredesem rettenetesen félt a kis generálistól, izgatott
volt, idegeskedett. A szemle azonban elég jól ment. A brigadéros semmibe
sem tudott belekötni: a bakák feszesen léptek, hogy csak ugy dübörgött
alattuk a föld, jól lőttek, az utolsó gomb is ragyogott. Három napig
tartott a szemle, utolsó napra már csak egy parádés gyakorlat maradt.
Az ezredes reggel még mindig ideges volt. Az egyik szolgáját valami
semmiség miatt kétszer pofonvágta. A folyosón láttam, hogy a nehéz,
komor, nagy oláh visszafordul az ajtó felé, fölemeli az öklét és
tajtékzó szájjal, fojtott hangon átkozódik. Nem akartam, hogy a pofonok
után még büntetést is kapjon. Elfordultam, de elhatároztam, hogy
visszaküldetem az ezredessel a századához. Azután kilovagoltunk és én
elfelejtettem az egész dolgot.
Délben egy félórával hamarább jöttem haza, mint a többiek, mert ugy
volt, hogy a brigadéros tiszteletére _diner_ lesz az ezred összes
hölgyeinek a részvételével, és még néhány rendeletet akartam kiadni. Az
ezredesnétől kellett megkérdeznem valamit. A lakásuk felé mentem és a
folyosón a pofonvert oláh szolgával találkoztam. Nagy igyekezettel
dugdosott a háta mögé valamit.
– Mi van a kezedben?
Megmutatta. Két karcsu üveg volt, egy likőrösüveg és egy háromcsillagos
Martell. Tisztában voltam mindennel.
– Gazember, hogy merészeltél italt hozni?
– Főhadnagy urnak jelentem alásan – mondta tompa, oláh akcentussal –
méltósága parancsolt…
A gazfickóval egyelőre nem csinálhattam semmit, bementem az
ezredesnéhez. A szeme gyanusan csillogott, idegesen nevetgélt, de
normálisan beszélt, feszesen járt-kelt.
– Hála Istennek, – gondoltam – nem lesz semmi botrány.
Az ezred hazaérkezett, a brigadéros kegyeskedett mosolyogni, az ezredes
boldog volt, a katonák bort kaptak, – pompás hangulatban ült le két
órakor a nagy társaság a dinerhez.
Az ezredesnétől jó messze kaptam helyet, de éppen szemközt voltam vele
és igen jól láthattam, mit csinál. Méltóságos és előkelő volt, nyugodtan
beszélgetett és egy-egy fejedelmi bólintással honorálta a szomszédai
szavát. No, gondoltam magamban, nincs semmi baj.
A hangulat melegedett, a beszédek hangosabbra váltak, a bor szaporán
fogyott és egyszerre csak rémületemre azt látom, hogy az ezredesné
kétségbeejtő gyorsasággal üritgeti ki a poharát, amelyben sürü, nehéz
bikavér volt. Gyakorlott ivó módjára csak leöntötte torkán a bort és
tréfát szinlelő mosolylyal tolta a poharát egy fiatal kapitány felé, ki
szolgálatkészen töltögetett neki. Láttam, hogy az ezredes is aggódva néz
oda, de a bornak egyelőre semmi hatása nem mutatkozott. Az asszony
feszesen ült a székén, engem csak az nyugtalanitott, hogy az ajkai körül
állandóan valami furcsa, rejtelmes, szinte mániákus mosolygás
játszadozott. A többiek nem vettek észre semmit. Hozták a pecsenyét.
Pezsgőt szolgáltak fel. Az asszony mindjárt felhajtott két teli
pohárral. Most mindjárt baj lesz, gondoltam magamban. De nem történt
semmi. Az asszony ült feszesen, katonásan.
A csörömpölés elhallgatott, a felszolgáló katonák – megtanitottuk rá
őket – megmerevedtek kemény vigyázz-állásban, a brigadéros fölemelkedett
pohárral a kezében, hogy az első, az ünnepies, nagy tósztot elmondja.
Az egész társaság felállott. Felállott az ezredesné is és óriási termete
két fejjel volt magasabb a kicsi brigadérosénál.
A tábornok beszélni kezd. Három szót alig mond, rettenetes rémületemre
mellette megmozdul az ezredesné. Az ajkain állandóan ott van az előbbi
rejtelmes mosoly és – megfagyott a vér az ereimben – felemeli a karját.
Mind a kettőt. A társaság ránéz, az asszony ráteszi az egyik kezét a
kicsi brigadéros kopasz fejére, a másikkal a poharát fogja meg és a
beállott halálos csendben hangosan, a részeg ember sirós gyügyögésével
megszólal:
– Tütü!… Idd ki csak előbb, kis öregem, ezt a bort.
A brigadéros arca vérvörös lett, az ezredesé halálsápadt. A tisztek
kinosan feszengtek, az asszonyok nevetgéltek. Egy pillanatnyi gyötrelmes
csend, azután az ezredes elvezette az asszonyt s öt hónapra rá
nyugalomba ment.