Az ebédlőből átmentem az irodámba. Szivarra gyujtottam, kezembe vettem
az ujságot és lefeküdtem a diványra.
– A tárcát – gondoltam – el kell olvasnom. Egy óra mulva sugárzó arccal
itt lesz Géza és megkérdezi, mi a véleményem róla.
Végigolvastam. Unatkozva és bosszankodva végigolvastam. Elálmosodtam.
Letettem a szivaromat, a fejem alá gyürtem egy párnát és becsuktam a
szememet.
*
Kinyilt az ajtó és Kálmán jött be hozzám.
– Szervusz, – mondtam – gyujts rá egy szivarra.
Rágyujtott. Nyugodtan szivarozott és csendesen beszélgettünk.
– Igaz, – mondta – olvastad a Géza tárcáját?
Ekkor eltünt a nyugalmam. Dühbe jöttem.
– Olvastam, – mondtam haragosan – olvastam, mert egy óra mulva itt lesz,
és a dicsőségtől lesz mámoros a szeme és a gőgtől és a büszkeségtől
részegen fogja kérdezni, mit szólok hozzá.
– Ugyan, ne haragudj – mondta nevetve Kálmán.
– De haragszom. Haragszom először azért, mert ezeket a siralmas, ezeket
a felbőszitően nagyképü és gutaütötten tehetetlen vergődéseket, ezeket a
lapos és ádáz együgyüségü tákolmányokat végig kell olvasnom. Haragszom
másodszor azért, mert ez a fiu, ez a Géza ugy hordozza közöttünk a
fejét, mintha valami igen különös, tiszteletreméltó és becses jószág
volna, és mintha mi valamennyien tökfilkók volnánk.
– Dehogy! Hiszen mindig megkérdezi a véleményünket.
– Megkérdezi, mert tudja, hogy csak jót mondunk neki. Azzal a fanatikus
elragadtatással, amelylyel magában gyönyörködik és azzal a
gyönyörüségtől szédelgő buta vaksággal, amelylyel a világban jár,
kirevolverezi tőlünk a dicséreteket. Ma már ötven helyen volt bezsebelni
az ilyenkor kijáró elismerést, és késő éjszakáig trappol még a városban,
hogy minden esedékes dicséretet inkasszálhasson.
Kálmán vonogatta a vállát:
– Hátha csakugyan tetszenek a dolgai?
Elképedve néztem rá.
– Az Isten szerelmére, csak nem mondod ezt komolyan?
Kálmán kissé sértődötten válaszolt:
– Kérlek szépen: faktum az, hogy a legelőkelőbb lapok szivesen közlik a
dolgait és hogy a darabját is elfogadták.
Erre már csak sziszegni tudtam dühömben. És csapkodtam az asztalt.
– Ó gyermeki ártatlanság! Ó te naiv, beteg ifju! Közlik a dolgait,
persze, hogy közlik. Mert Géza bácsi igazgatója a Központi Banknak, mert
Leó bácsi elnöke a szerszámgyárnak, mert Ödön igazgatója a
Hitelintézetnek és mellékesen a Pázmány-nyomdának. Mert viruló és
kellemes üzleti összeköttetésben vagyunk velük, és mert a barátság
megéri nekik azt, hogy háromhetenkint egyszer fogcsikorgatva leadjanak
egy lapos tárcanovellát. Mert a Géza könyvét ezzel a megjegyzéssel
küldte szét a lapokhoz a kiadója: »A szerző az ismert bankárcsalád
tagja«. Ezért, naiv gyermek, ezért!…
Kálmán megfélemlitve hallgatott. Azután megpróbálkozott egy szerény
ellenvetéssel:
– De mikor ő iró akar lenni!
– Hiszen éppen ez a felháboritó. Ha csak kisérleteznék, ha csak
szórakoznék, ha csak _ezt is meg akarná próbálni_, akkor jó volna. De
hogy komolyan irónak tartja magát és hogy komolyan a pályájának nevezi
az irodalmat, hogy meg akar élni belőle és hogy a talentum, sőt a genie
jogait és kiváltságait reklamálja a maga számára, az türhetetlen, az
megbizsergeti az embernek minden idegszálát, azt nem lehet elbirni.
– Meg fog élni – mondta Kálmán gőgösen.
– Meg fog élni, – válaszoltam – de nem az irodalomból. Hanem az apja
pénzéből. Az irodalomban pedig lesz egy szánalmas, egy siralmas, egy
nevetséges alak, aki mögött összemosolyognak az emberek, akit türnek, de
lenéznek az irók, vagy akit egyszer csak nem is türnek már és akkor
apritanak fel, amikor azt hiszi, hogy irigyelt és bámult mester.
– Te is irogattál!
– Igen, _irogattam_. De nem irtam. És idejekorán észrevettem, hogy
vissza kell vonulnom, hogy itt van a helyem az ügyvédi irodában és hogy
Anatole Francet olvasni sokkal nagyobb öröm, mint vizenyős műveket
alkotni.
– Hát csakugyan olyan tehetségtelen?
– Hát te ezt most kérdezed? Hát te erről nem vagy meggyőződve? Hát nem
látod a Vera kinos mosolygását, mikor néhány sorát elolvassa? Hát nem
látod, hogyan csavargatja Ödön a bajuszát, mikor egy-egy _művét_
átnyujtja neki? Hát nincs szemed? Hát olvastál tőle valaha egy keményen
megformált, egy erős, egy izmos, egy művészi sort? Hát olvastál tőle
valaha valamit, amiben legalább a hibák lettek volna eredetiek? Hát nem
dühöng-e mindenben, amit ir, a laposság, a lomposság, a tehetetlenség, a
keserves kikeféltség? Az ellentéte mindennek, amit tehetségnek hivnak.
Szánalmas másolás és nagyképü kapkodás minden sora. Csak a teljes
tehetségtelenség, és az izlés és a művészi ösztön teljes hiánya lehet
ilyen elbizakodottan bátor, mint az ő irásai. Hiszen soha egy percig sem
vergődött, soha nem kinlódott; pedig még én is kinlódtam, aki sohasem
voltam tehetség. De izlésem volt. Meg tudtam mérni az irói magasságokat.
De neki még művészi ösztöne sincs, ami nekünk, a jóizlésü olvasóknak is
megvan.
Kálmán gyáván szólott:
– Hátha megjön?
– Ó édes fiam!… Két embert semmi nem választhat el jobban egymástól,
vastagabb falat két ember közé semmi sem vonhat, mint az izlés
különbsége, mint a művészi ösztön, amely az egyikben nincs meg és a
másikban megvan. Vannak emberek, akik sohasem fogják megérteni, hogy
sorok és sorok, irók és irók között különbség van, hogy van az
irodalomban krumplihámozás és van artisztikum. Ha van másvilág és Géza
valamikor meghal és ott fent lesz és megtisztult elmével és mindent értő
és sugárzó lélekkel onnan letekint… akkor talán… vagy még akkor sem
fogja megérteni, mi az, ami nem volt abban, amit ő irt, hogy mi a
tehetség és mi az, amit az irók most már egy kissé koptatott
elnevezéssel artisztikumnak hivnak…
Kálmán vonogatta a vállát:
– Hát mit lehet akkor csinálni?
– Tudom, hogy hiábavaló, de én mégis megmondom neki. Könyörtelenül,
kiméletlenül, brutálisan.
– De mikor tudod, hogy nem használ. És olyan jó fiu, olyan igazán nagyon
jó fiu.
– Mégis megmondom; ezt nem lehet tűrni, az ember izlésének ezt a
meggyötrését, ezt a kihivását, ezt a maltretirozását nem lehet eltűrni.
Jó fiu. De nem bánom. Megmondom neki.
… Amikor ezt az utolsó szót haragosan, felhevülve és kiabálva
kiejtettem, akkor valami rettenetes dolog történt. Az ebédlő ajtaja
kinyilott és beesett rajta Géza. Az arca fehér volt. A homlokán
verejtékcseppek látszottak és a haja izzadságtól nedvesen lógott a
homlokába. A szeme kitágulva és könnyesen nézett rám, és az ajka
remegett, mintha nem tudna belefogni abba, amit el akar mondani.
Kálmán felugrott. Ijedten néztünk rá.
– Hallgattam, – mondta Géza és csuklott, mintha a sirását nyelné le –
hallgattam, mindent hallottam… Hát mondd… hát mondd…
Nem tudott tovább beszélni. Leült egy karosszékbe, az ajkát mozgatta,
mintha a sirás akarna kitörni belőle.
Nem tudtam megszólalni. Álltam előtte és a kezemet emelgettem.
Fájt a szivem és rettenetesen szégyeltem magamat. Kinoztam az agyamat:
mit mondjak, mit hazudjam, hogyan tagadjak le mindent, amit hallott. De
hiszen lehetetlen, mondtam magamban. És a rémülettől és a szégyentől és
a fájdalomtól reszketni kezdettek a lábaim és dideregtem.
*
Ekkor felébredtem. A párna be volt gyürve a fejem alá, az ujság ott
hevert mellettem a földön. Körülnéztem és megdobbant örömemben a szivem.
Ohó, hiszen csak álmodtam, álmodtam, álmodtam.
Boldogan nyujtózkodtam ki. A rémületet és a fájdalmat minden tagomban
éreztem még, elállott a lélegzetem, ha arra gondoltam, ami majdnem
_történt_. De most már nyugodtan és kényelmesen ásitoztam.
Azután kint csengettek. Kinyilott az ajtó és Géza jött be sugárzó
arccal, a dicsőségtől mámoros szemmel, a gőgtől és a büszkeségtől
részegen. Felugrottam. Kezet fogtam vele. Nem is vártam, mig szól;
sietve, örömmel elragadtatva, boldogan és hálásan mondtam neki:
– Most olvastam a novelládat. Elsőrangu. Pompás. Erős, értékes, finom,
művészi munka. El vagyok ragadtatva tőle…