– Géza…
A fiu megmozdult.
– Géza… Géza, kérlek.
A karcsu, izmos, nagy fiu felugrott és az anyja felé sietett.
– Parancsolj, mama.
Gyöngéd, szives és meleg viszony volt közöttük. Az asszony tizenegy év
óta csak a fiának élt, minden szivedobbanása és minden gondolata a fiáé
volt. Mellette és általa gyöngéd és lovagias lett a fiu is.
– Kérlek, gyere be ide…
Nem akart a világossággal teli tanulószobában beszélni vele. Szégyelte a
zavarát, a pirulását, a keze és az ajka remegését. A maga szobáját
besötétitette és a nehéz függönyökön átszivárgó fénynek is háttal ült. A
fia udvariasan és engedelmesen várta a parancsát.
– Ülj le, kérlek…
A fiu leült. Legény volt már, férfi; tizennyolc éves, de már férfi;
széles vállu, duzzadó izmu. Az ajaka körül pelyhek jelentek meg és a
hangja, a kedves, csengő, gyerekhangja régen megmélyült, megdurvult.
Férfi volt.
– Géza… beszélni akarok veled.
Hetek, nem – hónapok óta készült szorongó szivvel erre a beszélgetésre.
A fiu egyszerre csak felnőtt férfi lett. A gyermekkora olyan hamar
elmult. Akkor nehéz volt és mégis könnyü volt rá vigyázni. Akkor kisérni
lehetett minden lépését, akkor látni lehetett és irányitani lehetett
minden gondolatát, őrködni lehetett minden olvasmánya és minden perce
felett. A gondolatai azonban egyszerre csak kisiklottak az anya kezei
közül. Még együtt tanultak, de a fiu már elmélázott néha és nem akarta
megmondani, mire gondol. Még beszámolt az iskoláról, a barátairól, az
örömeiről és a bosszuságairól, de már elhallgatások sötétlettek a régi,
világos, vidám beszámolásban. A fiu nyugtalan lett, lázas, álmatlan és
türelmetlen. Nem használt semmit a kinos fáradsággal esztendőkig
megcsinált pedagógiai fogás, hogy kifáradva, fizikailag kimerülve,
tornától, játéktól, vivástól elernyedve kerüljön ágyba. Álmatlanul
hánykolódott és az anyja szivdobogva hallgatózott a szobája előtt. Tenni
kellett valamit.
– Géza… te nagy fiu lettél… tizennyolc éves vagy…
Bizony, tizennyolc éves. Nem lehet tovább hallgatni, nem szabad tovább
hallgatni, akármilyen nehéz is a beszéd. Nagyon nehéz a beszéd. Az
asszony lelke selyempuhaságu, gyöngéd, finom és érzékeny lélek volt, a
durva szó ugy fájt neki, mint az ütés, a durva gondolat, a piszkosságok
gondolata ugy égette, mint a tüzes vas. Az egész életet ugy járta
keresztül: kényesen, finoman, érzékenyen, királynői tisztaságában és az
érzések és az izlés szüzi fehérségében. Most mégis beszélni kell.
Rettegett ettől a beszélgetéstől. Lehetetlen lesz elkerülni némely
alacsonyságokat, a fiának olyan utat kell megmutatnia, amely szinte fájó
undorodással töltötte el. Mégis beszélni kell. A hallgatás rettentő
veszedelmeket hordoz magában és a fiut kinos csapások fenyegetik. Orvosi
könyveket tanult át, álmatlan éjszakákat töltött el töprengéssel,
remegett az utálattól és a félelemtől.
– Géza… olyan dolgokról vagyok kénytelen beszélni veled, amelyekről nem
szivesen beszélek…
Nem, nem beszélt szivesen. Kettejük között soha más szavak nem estek,
mint gyöngéd, finom, előkelő, bársonypuhaságu szavak. Amit most kell
elmondania, az durva, brutális és piszkos dolog lesz, amelynek a
durvasága otrombán ütődik át az asszonyi beszéd finomságán is és amelyet
nem tehet finommá az anyai óvatosság sem. Sokáig gondolkozott, ne
bizza-e a háziorvosára. De nem bizta. Féltette a fia érzékenységét, a
finomságát, a lelki finomságát és előkelőségét a durva leleplezésektől.
Neki kellett rászánnia magát. Ezekben a nehéz órákban nem volt szabad
elhagynia a fiát, akit eddig kézenfogva vezetett. Meg kellett történnie.
– Géza… a férfikor, amelybe lépsz, sok mindenben különbözik a
gyermekkortól, amelyet elhagysz.
Mennyire különbözik. Fájt neki ez a különbség, de tudomásul kellett
vennie. És cselekednie kellett. Tavasz volt, május, a levegő nehéz volt
a termés illatától és részegitett. Töprengései között is megérezte ezt
és amikor férfiuvá lett fiára gondolt ebben a mámoritó tavaszban,
egy-egy óvatlan pillanatban régen alvó asszonyisága is megszólalt.
Hogyne kellett volna hát fiatal, erős, izmos fiának utat mutatni. Utat
mutatni… De milyen utat? Egyeneset, tisztát nem mutathat neki; a
férfiélet rut, piszkos utai közül ki kellett választania azt, amelyen
legalább a rettentő, a rut veszedelmek nem fenyegetik. Rut és piszkos
utak; sajgott az érzékenysége; de utat kell mutatni.
– Géza… magad is tudod, hogy megváltoztál…
A fiu érdeklődve, figyelmesen, udvariasan hallgatta. Az asszony
elsápadt, a keze reszketett, nagy lélegzetet vett és most már nagy
elhatározással, mintegy behunyt szemmel, gyorsan beszélni kezdett.
Óvatosan, okosan, gyöngéden, de határozottan beszélt, tudományos hangon,
orvosi szempontokból. Nehéz lélegzetet vett és néha elcsuklott a hangja.
De elmondott mindent bátran. Elvonta a leplet a nagy titok elől…
A fia bámulva nézte az izgatottságát, a félelmét és amikor a legnagyobb
szavak remegve hangzottak el, egy visszafojthatatlan titkos mosoly
villant át az ajkán. De rögtön utána ujra figyelmesen hallgatott. Az
asszony befejezte. Fel volt indulva, erőszakkal kellett a zokogását
visszatartani. Szótlanul állottak; a fiu kezet csókolt; hallgattak; az
anya kiment. A fiu maga maradt és a levegőbe bámult. Arra gondolt, utána
menjen-e az anyjának, elmondjon-e neki mindent. Elhatározta, hogy nem
szól és gőgös férfimosolylyal, sajnálkozva és némi lenézéssel gondolt az
anyjára.