Mikor az első fegyvergyakorlatomra bevonultam, akkor ismerkedtem meg
vele. Paul Harrachnak hítták, Tirolban nőtt fel, onnan került el
Magyarországba. Az apja ezredes volt valamelyik tiroli garnizonban, a
nagyapja is katona volt, az egész rokonsága katona; ő elvégezte a
katonai főreáliskolát, azután az akadémiát; kinevezték hadnagynak, szép,
szelid, szőke fiu volt, lányos szájjal, kék szemmel; naiv, kedves, jó
katona volt, akit rögtön szerettem, mihelyt megismertem. A jó viszony
állandó maradt közöttünk. Ő nagy tisztelettel tekintett fel nagy
élettapasztalataimra, óriási civil tudásomra, rengeteg jövedelmeimre
(háromszáz forintot kerestem akkor egy hónapban); én szerettem őt, mert
kedves, korrekt, naiv, jó kis hadnagy volt, – a bizalmasává lettem három
hét alatt. A negyedik héten igy azután a szerelme titkát és bánatát is
közölte velem.
Szerelmes lett Tiszay Ilonkába.
– Kicsoda Tiszay Ilonka?
– Ó, az a közjegyzőnek a lánya.
– No, és hát beszéltél már vele a dologról?
– Nem.
– Miért nem?
– Nem ismerem.
– Hát miért nem ismerkedel meg vele?
– Hogy ismerkedjem meg vele? Az ő társaságuk itt a legelőkelőbb. Az apja
a leggazdagabb ember itt. A tisztek nem járnak közéjük, csak egy-két
mágnás. Hogy ismerkedjem meg vele?
– Hát mutattasd be magadat.
Pál hadnagynak elborult a szeme; egy kicsit elpirult, félrehajtotta a
fejét és halkan mondta:
– Nem tehetem. Hozományvadásznak tartanának.
Bosszankodtam.
– Ha az ember szerelmes, – mondtam – akkor nem törődik az ilyesmivel. És
ne is törődjék vele. Igy elviszi az orrod elől valaki más és te örökké
vérző orru, boldogtalan szerelmes maradsz.
Pál rám nézett, a szép, szőke feje bánatosan és megadóan hajlott le,
mélyen le, egészen a mellére; hallgatott, azután egészen halkan mondta:
– Hát az maradok.
A következő hetet még azzal töltöttem el, hogy egy bátor elhatározásra
kapacitáltam: ismerkedjék meg a lánynyal, menjen el hozzájuk, vagy mit
tudom én, irjon neki egy szerelmes levelet, de tegyen valamit, mert ez a
világ legbutább esztelensége, sóvárogni, epekedni, boldogtalankodni,
amikor az ember még meg sem próbálkozott azzal, hogy talán boldog
szerelmes is lehetne, amikor az ember szivének leánya nem is tud arról,
hogy valaki epekedik érte és amikor mások szabadon igyekeznek
meghóditani. A kapacitálás egészen hiábavaló volt. A fiu rázta a fejét,
a két ajka szöglete lefelé huzódott és a szeme elborult. Az ő sorsa az,
hogy boldogtalan legyen. Az is volt. Csak lányok tudnak olyan
boldogtalanok lenni, mint Harrach Pál tüzérhadnagy a negyvenegyedik
tábori ágyuezredben.
Igy hagytam el, bánatosan és boldogtalanul. Két év mulva ujra
fegyvergyakorlatra rukkoltam be. Az első ember, akivel találkoztam,
Harrach volt. Messziről kinyitotta a karját, mikor a kaszárnyaudvaron
meglátott. Átölelt és magához szoritott.
– Szervusz, – mondta melegen – Isten hozott, tudtam, hogy berukkolsz,
vártalak már…
Karon fogott, sétálni vitt, a kedves, szép arca sugárzott az örömtől, az
ujjongó boldogság ragyogott a kék szemében.
– Hát mondd már – mondtam neki. – Látom, hogy valami nagy ujságod van.
– Nagy ujság, – mondta ő – nagyon nagy ujság.
– Ki vele.
Hosszu lélegzetet vett, azután elbeszélte:
– A télen a tiszti bálon összeszedtem minden bátorságomat… Már olyan
boldogtalan voltam, hogy nem birtam tovább… Bemutattattam magamat.
Táncoltam vele. Azután a jégen köszöntem neki. Mosolygott rám és igy
hozzá mertem csatlakozni. Azután… azután… talán… megtetszettem neki…
meghivott… Elmentem hozzájuk… Nagyon keserves volt a helyzetem… Csupa
magyar dzsentri és egy pár mágnás… Nagyon nehéz volt. De ő azután már
akarta, hogy hozzájuk járjak, hát hozzájuk jártam. És egy héttel
ezelőtt… egy héttel ezelőtt… megcsókoltam a kezét… magunk voltunk… és
meg is csókoltam… és eljegyeztük egymást…
– Na, hála Istennek, – mondtam – áldásom reátok és a szivemből
gratulálok; és ugy-e mondtam, hogy csak bátornak kell lenni?
Megszoritotta a karomat.
– Igen, – mondta hálásan – mindig terád gondoltam. Te mondtad, hogy csak
mutatkozzam be neki bátran. Ő is tudja, hogy te biztattál. Ő elhitte,
hogy nem a pénzéért kerülgettem. Elhitte, hogy már három éve szeretem.
– Hát jó. Hát mikor beszélsz az apjával?
Kicsit elborult az arca.
– Ez nehéz dolog, – mondta a fogai között – én nem is merném. Ő azt
mondja, csak bizzam rá, az apja azt teszi, amit ő akar.
– Hát bizd rá – mondtam. – Nyilván ez a legokosabb, amit tehetsz.
Én azután mentem a dolgaim után a kaszárnyába, ő is ment fel a
szakaszához. Ha kint a gyakorlótéren találkoztunk, akármilyen meszsze
voltunk is egymástól, gyakorlat közben is, lóhátról, a robogó ágyuk
felett átvillant hozzám a szeme, egy bizalmas, meleg, dicsekedő, intim
szemvillanással. Én tudom a titkát, senki más nem tudja, senki más nem
tudja, hogy ő milyen boldog, – ezt jelentette a szeme büszke
megvillantása. Ha találkoztunk valahol, a fülembe sugta:
– Megőrülök a boldogságtól.
Délutánonkint a lánynál volt és este és reggel és éjszaka a boldogságnak
egy állandó mámorában járt-kelt.
Egy este azután bekopogtatott hozzám a szállodai szobába, ahol laktam.
Halálsápadt, volt; a szeme feketekarikás; a homloka verejtékes. Rémülten
ugrottam fel, mikor megláttam.
– Mi bajod van? Ülj le.
Leült. A szája remegett, a kezével végigsimogatta a homlokát és a keze
is reszketett.
– Mi történt?
Azt hittem, a lány szakitott vele. De nem.
– Meghalt a _garnizonmama_, – mondta olyan hangon, amely már félig sirás
volt.
– Ki halt meg? – kérdeztem még egyszer ijedten.
– A garnizonmama, – mondta ő.
– Ki az?
– Az egy asszony, aki a tiszteknek kölcsönöket szokott adni… Ezért
nevezték el garnizonmamának.
Megértettem. Végignyultam a diványon, ugy elkezdtem nevetni. Ő megütődve
nézett rám. És amikor még mindig nevettem, sértődötten mondta:
– Mit nevetsz?
– Bocsáss meg, – válaszoltam – de te olyan tragikusan jelentetted be a
garnizonmama halálát, hogy én először azt hittem, valami nagyon közeli
rokonod. Hogy szörnyü csapás rád.
– Ááá, – mondta ő – dehogy közeli rokonom. Azért mégis nagy csapás.
– Hát beszéld el szépen, miért olyan nagy csapás.
Elbeszélte. Négy évvel ezelőtt, mikor uj hadnagy volt és bevonult az
ezredhez és szokás szerint egy vidám estével kellett a bevonulását
megünnepelnie, nem volt pénze. Forduljon csak a garnizonmamához, mondták
neki. A garnizonmamához fordult, attól azután kapott rögtön százötven
forintot. Ezt a pénzt elmulatták. Ő katonafiu, a nagyapja is katona
volt, tudja, hogy katonának szerényen kell élnie, nem is csinált azóta
egy krajcár adósságot se, de most egyszerre meg kell fizetnie az egész
összeget. A garnizonmama férje eljött hozzá és azt mondta, hogy
huszonnégy óra alatt fizessen; különben feljelenti az
ezredparancsnokságnál. Ez azt jelenti, hogy neki le kell mondania, de ha
nem is kell lemondania, a dolog kitudódik, Ilonka is megtudja, az apja
is megtudja, ő becstelen ember, legjobb, ha mindjárt főbe lövi magát…
– Lassan, lassan – mondtam. – Hát mennyivel tartozol?
– Nem tudom.
– Ejnye, hát mennyi pénzt kaptál?
– Százötven forintot.
– Adtál valami irást?
– Egy váltót tett elém és megmutatta, hol kell aláirni.
Arra gondoltam, hogy majd én szerzek valahonnan pénzt és kölcsön adom
neki, ennek a kedves, tudatlan, jó fiunak, aki engedelmesen aláirta a
váltót, mikor megmutatták neki, hol kell aláirnia. Azt számitgattam,
mennyire nőhetett a tartozás.
– Négy év – mondtam. – A tőkéhez hozzá kell adni a kamatokat. Azóta
semmit sem fizettél…
– Dehogy nem – mondja ő.
– Hát mit fizettél? – kérdezem meglepetve.
Ártatlan szemmel rám néz és nyugodtan és naivul mondja:
– A garnizonmama minden hónap elsején eljött hozzám és én fizettem neki
hét forintot.
– Minden elsején?
– Minden elsején.
– Kaptál irást?
– Nem. De ő beirta egy könyvbe.
Felemeltem a kezemet.
– Te szamár – mondtam neki.
Aggódva és remegve nézett rám.
– Hát mi lesz? – kérdezte nyugtalanul.
– Ha holnap jelentkezik nálad az az ember, küldd el hozzám. Mondd meg
neki, hogy a tartalékos hadnagy ur az ügyvéded és hogy ő elintézi az
ügyet.
– De te nem vagy ügyvéd.
– Bizd csak rám. Mondd neki nyugodtan. Minden felelősséget magamra
veszek.
– De én a pénzt nem tudom megszerezni. Az apámnak is hiába
telegrafálnék. Itt pedig megtudná az Ilonka apja is, ha pénz után
szaladgálnék. Nem is kapnék. És micsoda hirem volna. Nem adnák hozzám.
– Menj haza – mondtam – és feküdj le.
Vette a sapkáját és elindult. Az ajtóban visszafordult.
– Te, – mondta reszkető hangon – én… én…
A zsebébe nyult és kivette a revolverét.
– Te, – mondta – én töltött revolverrel járok…
Összeszidtam, megigértettem vele, becsületszavát adattam, hogy holnapig
semmi bolondot nem csinál; megvigasztaltam: bizzék csak bennem; tudja,
hogy nekem eddig is igazam volt. Azután hazaküldtem.
Másnap délután hazamentem a lakásomra. Harrach délután hat órára küldte
hozzám a félelmes embert. Ő maga elkisért a szobámig; hiába biztattam,
sápadt volt, reszketett; aztán megtört szemmel bucsuzott el tőlem.
– Várlak a kávéházban – mondta sóhajtva.
– Igen. Viszontlátásra.
Öt perc mulva kopogtattak az ajtómon. Szabad. Egy rossz ábrázat, egy
alávaló pofa nyomul be. A garnizonmama férje. A hadnagy ur küldte a
nagyságos ügyvéd urhoz. – Igen, jól van, hát mondja el, mit akar. –
Elmondja; semmi rosszat nem akar, csak a kis pénzecskéjét akarja.
Állok az asztal előtt, lenézek rá, fagyos vagyok és szigoru.
– A hadnagy ur minden elsején hét forintot fizetett a maga feleségének.
Lesunyja a fejét, tagadni próbálja. Rárivallok.
– Bele van irva a könyvbe. Elő a könyvet!
A belső zsebéből előkerül a könyv, egy mocskos, rongyos füzet. És
igenis, a bejegyzések is megvannak.
– És magának volt pofája fenyegetőzni? A hadnagy ur negyvennyolcszor hét
forintot fizetett a maga feleségének.
– I… i… igenis.
Most már rendben vagyunk. Triumfálok.
– Ki tudja maga számitani, mennyi az?
– I… i… igenis.
– Tudja maga azt, hogy van uzsoratörvény a világon?
Egészen összegörnyed.
– I… i… igenis.
– Hát én holnap felmegyek az ügyészséghez, feljelentem magát uzsora
miatt és holnapután már ül is.
Végleg összeomlott. Könyörgésre fogja a dolgot. Nagylelkü vagyok.
Megbocsátok.
– Először is: vissza a váltót.
Előkaparja a zsebéből.
– Most üljön le és irja, amit diktálok.
Levelet iratok vele Harrach Pál hadnagy urhoz, amely levélben kijelenti,
hogy a négy éven keresztül fizetett részletek által minden követelése ki
van egyenlitve és a melyben bocsánatot kér azért, hogy a hadnagy urat
fenyegetni merte.
A levél készen van. Elmehet. Alázatosan kihajlong az ajtón. Én is menni
készülök. Az ajtóban találkozom már a fiuval. A kávéházból látta azt az
embert elmenni; nem tudta állni a várást; rohant fel megtudni, mi ujság.
Átadom a váltót. Bámul.
– Ki van fizetve?
– Ki van fizetve, tépd el.
Átadom neki a levelet. Olvassa. Az arca kipirul és elsápad, a levélről
felnéz rám, azután ujra belenéz a levélbe, gyanusan hosszu lélegzeteket
vesz, »te buta fiu, te kedves buta fiu«, mondom neki, hogy magához
téritsem, »semmiség volt az egész, nem nagy dolog, nevetséges semmiség«;
de ez sem használ semmit, neki ez nem semmiség, neki ez az élet, a
boldogság, a szerelem; harsány, felszabadult zokogás tör ki a melléből,
én védekezem, kapálózom, de megfogja a kezemet, a könnyei megnedvesitik
a kezem fejét, hiába minden védekezés, erősen tartja a kezemet és
lángoló, forró hálával, alázatosan megcsókolja kétszer, háromszor,
négyszer…