Esteledett, az utca tele volt köddel és nedvességgel. Az asszony
felemelte a szoknyáját, ugy tett, mintha egy pocsolyát akarna kikerülni
és mintha a gyalogjárót vizsgálgatná, óvatosan körülnézett és besurrant
a kapu alá. A lakás ajtaja előtt megállott és csengetett. Az ajtó rögtön
kinyilott. Az asszony belépett. Pélyi becsukta mögötte az ajtót, kezet
csókolt neki, lesegitette a kabátját, levette a kalapját. A kabátot
felakasztotta a fogasra, a kalapot letette egy asztalra; mindennek
megvolt a maga megszokott rendes helye; az egész találkozásuknak megvolt
a maga programmja; a nagyon udvarias kézcsókról, amelylyel Pélyi az
asszonyt fogadta, a nagyon udvarias kézcsókig, amelylyel bucsuzott tőle,
minden ugy történt a hét elején, mint a hét végén: két év óta, mióta az
asszony hetenkint kétszer eljött a lakására.
Pélyi kezet csókolt az asszonynak. Bekisérte. Azután megcsókolta. Később
beszélgettek. Beszélgetés közben folytonosan egy mosoly bujkált az
asszonynak az arcán. Egy állandó, elnyomott nevetés, az örömnek az
elrejthetetlen kisugárzása, az olyan ember ujjongásának a korai
jelentkezése, aki valami kedves, nagy meglepetést tartogat.
– Mit nevet? – kérdezte a férfi.
– Semmit – mondta az asszony.
És nevetett. Pélyi udvariasan belenyugodott e letagadásba. Később az
asszony megkérdezte, hány óra.
– Háromnegyed hét, – mondta Pélyi. – Miért?
– Csak ugy kérdeztem, – mondta az asszony és nevetett.
Később az asszony megint megkérdezte, hány óra.
– Három perc mulva hét, – mondta Pélyi. – De miért?
– Semmiért, – válaszolta az asszony és nevetett.
Pár perc mulva az asszony ismét az óra után kérdezősködött.
– Hét óra – mondta Pélyi.
– Pontosan?
– Pontosan.
Az asszony felemelte a fejét és ragyogott az arca az örömtől. Odahajolt
a férfihoz és a fülére tette a száját.
– Akkor hát, – sugta az ujjongás hangján – akkor hát megsugom magának,
hogy Lujza ebben a percben fordul be a Duna-utca tizenegyedik számu
házába.
A férfi elbámult.
– Mi? Mit? Hová?
– Duna-utca tizenegy. Első emelet kettő.
– Solt Kálmán?
– Igen.
– Kicsoda?
– Lujza.
Pélyi hátrakapta a fejét, elsápadt, azután hirtelen vörös lett az arca.
– Lujza? – kérdezte dadogva. – Melyik Lujza?
– Melyik Lujza, – mondta bosszankodva az asszony – tudja, hogy csak egy
Lujza nevü barátnőm van.
– Dériné?
– Igen.
Az asszonynak az arcán ragyogott a boldog nevetés, a férfi három hosszu
lélegzetet vett, azután felugrott.
– Biztos ez? – kérdezte hangosan. – Honnan tudja?
Az asszony gyönyörüséggel ujságolta:
– Hetek óta látom már Lujzán, hogy valami készül. Tegnap felmentem hozzá
és nagyon izgatott volt. A szobalánytól tudtam, hogy tiz perccel azelőtt
ment el tőle Solt. Elővettem. Próbálta egy ideig tagadni, de azután
bevallotta.
– Bevallotta?
– Igen. Minek titkolózol előttem – mondtam neki. – Ha te bevallod, én is
elmondom neked az enyémet.
– És elmondta neki?
– Igen. Erre ő is vallott. Ma megy először Solthoz.
Pélyi egészen odafordult az asszonyhoz. Az arca kipirosodott, a szeme
dühtől csillogott, ökölbe szoritotta kezét és orditott:
– És ezt igy mondja? És ezt most mondja? Amikor már későn van? Amikor
már nem lehet segiteni? És ezt igy mondja el?
Az asszony arcán megállott a mosolygás, nyitva maradt a szája,
megdöbbenve bámult a férfira.
– Nem érti, – orditotta Pélyi – hogy ezzel bünrészességet vállal, nem
érti, hogy cinkosává szegődik egy piszkos dolognak?
Az asszony nagy szemmel bámult rá, az arcára lassan ráereszkedett az
ijedtség, a két kezét leeresztette és az ölébe rakta. Pályi ránézett, de
undorodva ismételte:
– Egy ilyen piszkos dolognak… Egy ilyen szennyes, mocskos dolognak…
Az asszony összeszedte magát.
– Nem értem, – mondta halkan – azt nem értem, miért van igy
felháborodva.
– De kérem, – mondta türelmetlenül és izgatottan Pélyi – hogy lehet ezt
nem érteni. Egy ilyen szennyes dolog…
Ujra orditott:
– Solt Kálmán!… Egy ilyen cinikus gazember, egy ilyen romlott fickó, egy
ilyen lelki briganti! Kiszolgáltatni neki egy ilyen asszonyt, egy szép,
derék, tiszta asszonyt! Egy ilyen asszonyt.
Az asszony félénken mondta:
– De ha szeretik egymást.
A férfi dühösen kacagott.
– Szeretik egymást? Ugyan kérem, ne mondjon ilyen gyermekmeséket.
Szeretik egymást. Ha szeretik egymást, miért nem hagyja ott Lujza
asszony a tisztelt férjét? Nyilván, mert jóval vagyonosabb Soltnál. És
próbálja csak Soltnak ajánlani, hogy vegye feleségül szerelmét. Majd
hall tőle valamit. Hát ne mondjon románcokat a szerelemről. Szeretik
egymást. Szép kis szerelem.
Dühösen kacagott és rázta az öklét:
– Hacsak legalább egy órával ezelőtt mondta volna.
Az asszony ekkor felállott, odament Pélyihez és halkan, de remegés
nélkül való hangon kérdezte tőle:
– Akkor mit tett volna?
Pélyi megzavarodott:
– Akkor… akkor lehetett volna valamit tenni… Akkor valahogyan…
megakadályozhattuk volna…
Az asszony egy kicsit felemelte a hangját:
– Miért akarta volna ezt megakadályozni? Mi köze magának a Déri Valérné
hitvesi hüségéhez?
A férfit egészen megzavarta az asszony kutató, hideg hangja és nyugodt,
felsőbbséges vallatása.
– Megakadályoztam volna… mert… mert…
Az asszonynak könnyek gyültek a szemébe és könnyektől fojtott hangon
dadogta:
– Mert… mert őt szereti.
A férfi kényelmetlenül és kinos zavarban emelte fel a kezét.
– De kérem, – mondotta – de kérem, ne sirjon.
– Mert őt szereti. Másképpen nem törődött volna az egész dologgal. Mit
bánta volna máskülönben. De őt szereti. Őt akarta. Most féltékeny rá.
– De kérem, de kérem…
– Csak azért, mert őt szereti. Régen láttam már.
A férfi dühbe jött.
– És azért segitette őt a Solt Kálmán lakásába. Magához hasonlóvá akarta
tenni.
Az asszony egészen elsápadt. Leült egy székre. Elhallgatott. A férfi is
elhallgatott, kellemetlen, keserves, kinos csend volt. Az asszony
összeszedte magát, nyelt egyet, összeszoritotta az ajkait, előrehajolt
és erős elhatározással megkérdezte:
– Feleségül venne maga engem?
– Kérem…
– Feleségül venne-e, igen vagy nem?
– Nem.
Az asszony hátradőlt a székben és ujra hallgatott. A könnyeit egy ideig
vissza tudta fojtani; azután lassan csepegni kezdett a szeméből egy-két
könnycsepp, azután zokogni kezdett és ömlöttek a könnyei.
– Akkor hazudott, – zokogta – akkor hazudott. Azt mondotta, hogy szeret.
Akkor hát hazudott.
A férfi hallgatott.
– Hazudott, hazudott, – zokogta az asszony.
A férfi megpróbálkozott a vigasztalással és a béküléssel. Az asszony
elkergette:
– Hazudott!…
A férfi ujra ingerült lett.
– Mikor hazudtam? – kérdezte haragosan.
– Mindig hazudott. Mikor azt mondta, hogy szeret.
A férfi összecsikorgatta a fogát dühében és lassan és kegyetlenül
megszólalt:
– Bocsásson meg, próbáljon kissé erőt venni a haragján, amely a
tisztánlátását elhomályositja. Legyen olyan szives megmondani nekem,
mikor mondtam én, hogy szeretem?
Az asszony meglepetve nézett rá, sirni is elfelejtett.
– Mikor mondta? – kérdezte bámulva. – Mikor? Mindig mondta.
– Például mikor?
– Mindig. Például első nap, a szigeten.
– Az emlékezete megcsalja, én a szigeten egy árva szóval sem mondtam,
hogy szeretem.
Az asszony ugy elbámult, hogy haragudni is elfelejtett.
– Nem mondta? Hát mit mondott?
– Elmondtam, milyen szép asszony maga. Elmondtam, hogy örülnék, ha
eljönne hozzám, elmondtam, hogy hetek óta magára gondolok, elmondtam,
hogy magát meg akarom tanitani rá, mi a mámor… De egy árva szóval sem
mondtam, hogy szerelmes vagyok.
Az asszony a kezeit rászoritotta az arcára és ujra zokogni kezdett.
– Igy ejtett meg engem – zokogta panaszosan. – Ilyen hidegen, ilyen
számitóan. Igy csábitott engem, igy rontott meg engem.
– Bocsásson meg, – mondta nyugodtan a férfi – ezeket a panaszokat
határozottan vissza kell utasitanom. Én nem ejtettem meg magát, én nem
csábitottam el magát. Ezt maga utólag gondolta ki, talán hogy szebbé
tegye a dolgot, talán hogy mentse magát. Kegyeskedjék visszaemlékezni.
Maga hivott engem nyaralni a szigetre. Maga mondta nekem, hogy kisérjem
el az esti sétáján. Maga szoritotta meg a karomat. És végül maga mondta
meg, hogy tizenkét óra után sötét van a folyosón. A mi közben van, azt
én kitöltöttem néhány igen meleg szóval, a mint hogy nekem csakugyan
nagyon kellemes volt a maga kedvessége. De szerelemről soha sem
beszéltem. És csábitásról egyáltalában szó sincs. Az asszonyok szeretik
és tudják az elmult dolgokat ugy látni, amint nekik kellemes. Ez
irigylésreméltó tulajdonság. A magam védelmére azonban ezuttal meg
kellett állapitanom, hogy nem minden férfi szivtelen csábitó és nem
minden asszony szerencsétlen áldozat.
– Két év óta sohase mondta ezt.
– Semmi okom sem volt rá. Ez a két év nekem igen kellemes volt. Vallja
be, hogy magának is.
– Azt hittem, hogy szeret. Azt hittem, feleségül is venne.
– De maga nem jönne. Mindezt utólag csak a maga igazolására, a maga
lelkiismeretének kényelmes megnyugtatására találta ki.
Az asszony sértődötten felugrott és sietve öltözködött. A férfi
udvariasan segitett neki, mint ahogy rendesen segiteni szokott. Az
asszony felvette a kabátját, felvette a kalapját és kifelé indult. A
férfi mentegetőzni akart még; az asszony azonban sietett, kinyitotta az
ajtót, kisurrant a kapu alatt és kinn volt az utcán. Egészen este lett,
sürü köd ereszkedett le, az asszony nem kerülte ki a pocsolyákat,
nedvesen, sárosan, csatakosan sietett a sötétben hazafelé.