– Mama, – szólt Krausz az asszonyhoz – le foglak festetni.
A kissé elhizott, szép asszony csodálkozva tekintett a férjére.
– Le foglak festetni, – mondta ujra Krausz – a születésnapodra ez lesz
az ajándékom.
Az asszony még mindig nem volt tisztában a dologgal. A családban csak
krétarajzok voltak forgalomban. Az apákról, anyákról, nagyapákról,
mindegyikről volt egy krétarajz a lakásban, fotografia után készült
vérlázitó portrék, amelyeket olcsón lehetett beszerezni és amelyeket
meglepően hasonlatosaknak találtak az ismerősök. Ezekre a krétarajzokra
őszinte kegyelettel tekintett mindenki és soha sem lehetett hallani,
hogy valaki kételkedett volna értékes és művészi mivoltukban.
A lefestés uj, meglepő és kissé érthetetlen volt. Krausz magyarázta:
– Boros tanácsolta a törvényszéken. Együtt tárgyaltunk ma. Ő is
lefesteti a feleségét. Azt mondja: egy szép kép a legszebb disze a
lakásnak. Az ujság is mindig ezt irja.
Az asszony ebbe belenyugodott. A következő napok azzal teltek el, hogy
Krausz festő után kutatott. Előbb a hires, divatos festőket kereste fel.
De ezek nagyon drágák voltak. Alapos megbeszélés után az asszony sorban
mindegyiket elutasitotta. A lefestés ügyét már bizonyos fanyarság
kisérte a családban. Krausz végre egy napon ragyogó arccal jött haza.
– Megvan, mama – kiáltotta diadalmasan. – Holnap kezdődik a kép.
– Ki az? – kérdezte érdeklődve az asszony.
– Tárkányi Árpád. Kitünően tud festeni. Rajztanár a ferencvárosi
reáliskolában. Tanult ember és mégsem olyan követelő, mint azok a
többiek, akik iskolát se jártak.
– Mennyit fizetsz neki?
– Százötven forintot és velünk uzsonnázik mindennap. A törvényszéken
valami ügye volt és én helyettesitettem az ügyvédjét. Ezért csinálja
ilyen olcsón.
– Százötven forint, – mondta óvatosan az asszony – nem olcsó.
– De igen, – heveskedett Krausz – mert ez művész. Az ilyen képnek
műbecse van. Azt mondta, hogy talán a tárlaton is kiállitjuk.
Ez megnyugtatta az asszonyt. Másnap délután megérkezett Tárkányi Árpád.
Nagy haja volt és Petőfi-szakálla és hatalmas dialektikával beszélt a
művészetről.
– Érteni kell a művészetet, – mondta – szeretni kell a művészetet. A
művészet szépiti meg az életet, a művészet ad tartalmat a létnek.
Az asszony feszesen ült fekete selyemruhájában, és a vásznon, amely a
tanár ur előtt volt, lassan megjelentek az alak körvonalai egyelőre
fekete rajzban. A tanár ettől kezdve minden délután megjelent a
szalónban, az asszony mereven ült, ő szónokolt és később együtt
uzsonnáztak. Ilyenkor már Krausz is bejött az irodából és szemüvegen át
műértő szemmel nézegette a vásznat.
A kép haladt előre. A ruha már világosan fel volt ismerhető; az arccal
kissé nehezebben ment a dolog, mert a tanár merev ecsetje nehezen tudott
megbirkózni az asszony husos, puha szépségével, amelynek semmi világos
strukturája nem volt. A szem is nehezen formálódott ki. Krausz néha
megjegyezte:
– Még nem hasonlit eléggé.
– A művészi képen – válaszolta a tanár nem a hasonlatosság a fő;
hasonlatosság van a fotografiában is. Itt a művészi erő, a jellemzés, a
lélek, az artisztikus felfogás a fontos.
Krausz erre elhallgatott. A tanár birkózott a képpel. Hetek teltek el és
ő még mindig ott uzsonnázott. Levakarta a képnek egy részét, ujrakezdte,
javitotta, ecsetelt, kapart, szinezett és lassankint befejezéséhez
közeledett a mű.
– Hétfőn rámába teszszük – mondta a tanár.
Erre meghivták vasárnap ebédre.
Vasárnap pontosan megjelent. Krausz egy alacsony, sápadt, szőke fiut
hozott elébe:
– Sándor, az unokaöcsém. Minden vasárnap nálunk ebédel. Jogász, de ő is
festő akar lenni minden áron.
A tanár elnézően mosolygott. Krausz a fiuhoz fordult, aki vörösre pirult
arccal állott előtte.
– Látod, a tanár ur is festő, de előbb letette a vizsgáit. Ugy is lehet
valaki művész.
– Sőt, – szólott Tárkányi – ugy még inkább lehet. Nem az a művész, aki
előtt nincs tekintély és a ki azt hiszi, hogy neki semmit sem kell
tanulnia.
– Én tanulok – mondta csendesen a fiu.
– Hol?
– Zácsnál.
– Nem helyes. Ott komoly tudást nem sajátithat el. Csak titánkodnak ott.
– Zács – mondta kipirult arccal a fiu – Magyarország legnagyobb művésze.
A tanár ismét elnézően mosolygott, de Krausz dühbe jött.
– Ilyenekkel lopod te az idődet, ahelyett, hogy tanulnál. Szegény fiu
vagy, dolgoznod kell. Tedd le előbb a vizsgáidat, mint a tanár ur. Akkor
foglalkozhatsz a művészettel. Tudod, mi addig nekem a művészeted:
ostobaság, szemtelenség, szamárság.
Krausz nagynehezen csillapodott le. Később megnézték a képet. Készen
volt. Bizonyos hasonlatosságot meg lehetett állapitani, de az egész arc
egy merev pléhdarab volt, a hus: bádog, az asszony husos, teli szépsége
szintelen, merev és hideg festékhalmaz.
Nézték. A fiu összehuzta a szemeit és az ajka vonaglott. Krausz szorosra
vont szájjal állott és műértő szemmel vizsgálta a festményt. A tanár a
művészi követelményekről beszélt.
Később átmentek a harmadik szobába ebédelni. Mikor a beszélgetésnek nem
volt témája, Krausz ismét a fiut szidta.
– Haszontalan lump vagy – mondta neki. – Szegény fiu, az tanuljon.
Különösen szegénységének brutális ismétlése bántotta a fiut. Az erek
kidagadtak a homlokán és a szive a megszakadásig vert. Végre nem birta
tovább. Kifakadtak a könnyei, felugrott és kiszaladt a szobából. Az
asszony utána akart menni! De Krausz visszatartotta.
– Ez használ neki.
A fiu berohant a szalónba és zavartan állott meg. Előtte volt a kép. Ott
volt még a paletta is, a festékes tubusok, az ecsetek. A fiu torkából
még egy ideges zokogás tört fel, azután megfogta a palettát, egy
kétségbeesett mozdulattal nyult az ecset után és odaült a kép elé.
Az ebédnek egy fél óra mulva vége volt, a társaság benyitott a szalonba.
A fiu még lázasan dolgozott. Az ajtónyilásra felugrott és a szoba másik
végébe hátrált. Onnan megnézte a képet, amelyen emésztő lázzal dolgozott
egy fél óráig. Megnézte, meg volt elégedve. Fáradtan eresztette le a
kezét az ecsettel, de a fejét szikrázó szemmel, diadalmasan kapta fel.
A belépők megálltak az ajtóban. Ők is jól látták a vásznat. Mi történt a
képpel?
A bádog arc eleven és üde hus lett, a pléhnyak lágyan és puhán
csillogott, a mély szemben élet volt és az egész festményben ott élt,
ott duzzadt, ott dagadt az asszony lágy, puha kövér szépsége.
Az ajtóból álmélkodva néztek a képre. Ebben a lakásban, a hol soha sem
tudták, mi a művészet, a massziv, polgári butorok között egyszerre
meglibbent a halhatatlan szépség levegője. Az alkotó erő rezzentette meg
szárnycsapásával a tunya levegőt és a tunya lelkeket és az asszony és a
férfi érezni kezdték, hogy vannak csodák, amelyeket ők nem értenek.
A szőke fiu sugárzó arccal állott előttük. Tisztelettel és álmélkodva
pillantottak rá. A tanár haragudni próbált, de nem sikerült. Nem
lehetett. A rongyos, kis fiu teljesen legázolta. Csendesen kiment az
előszobába, vette a kabátját és eltávozott.