A fürdőn egy budapesti társaság verődött össze: jómódu, kényes és
exkluziv családok. Az öregek együtt töltötték az időt, a fiatalok is
együtt mulattak.
A leányoknak ebben a társaságban egytől-egyig volt valami becéző-nevük:
Tusi, Nusi, efféle nevek. A fiukat is csak a keresztnevükön szólitották.
Egy estén magas, szőke fiatalember társaságában jött közéjük a két
Kürth-leány. Kérdő pillantások fogadták őket és a kisebbik leány kissé
kómikus méltósággal mutatta be az idegent:
– Kürth Kálmán, az unokabátyánk…
A leányok kezet fogtak vele, a fiuk szervuszszal fogadták és mindjárt
tegezték, Kürth Kálmán nyugodtan nézegette kék szemével a társaságot.
Magashomloku, erős ember volt, rideg és kemény vonásokkal, amelyekről
sugárzott a dacos energia és amelyekkel különös ellentétben volt kék
szemének meleg és álmodó pillantása félig lecsukott szemhéja alatt.
Az egyik leány megkérdezte tőle:
– Hogy van az, hogy eddig nem ismertük?
Kürth mosolyogva válaszolt:
– Amig Budapesten voltam, addig igen sok volt a dolgom, különben pedig
évek óta Jénában lakom.
Az egyik fiu ijedten kapta fel a fejét:
– Csak nem te vagy az a Kürth, aki most egyetemi tanár lett?
– De igen.
– A kisérleti kémia…
– Igen.
A fiu – aki az egyetemre járt – megilletődve hallgatott és a többieknek
is kényelmetlen volt a szőke fiatalember hiressége, tudós mivolta,
professzorsága.
Kürth Kálmán igyekezett azon, hogy ezt elfeledtesse. Jókedvü volt,
készen volt minden bolondságra és – tréfásan – életre-halálra udvarolt a
leányoknak, akik eleinte bizalmatlankodva, később teljes jóindulattal
egyszerüen Kálmánnak szólitották.
Maga Kürth legtöbbet talán Koltay Sárival foglalkozott. Az első órában
észrevette, hogy a feketeszemü leány uralkodik az egész társaságon, és
eleinte gunyolódott _Sári királykisasszony felett_. Lassankint azonban
maga is beállott a karcsu leány táborába.
A leányt eleinte kissé zavarta a Kürth Kálmán ismeretlen, megszokatlan
és idegenszerü viselkedése, arca, szikár alakja. Kürth akárhogyan
igyekezett, nem tudta egészen eltalálni a társaság hangját: azt a
tónust, amely évek ismeretségéből, bizalmasságából, együtt átmulatott
éjszakákból és hajnalig táncolt táncokból szürődik le.
A leány merészségét, vakmerőségét, biztos parancsolását megzavarta az uj
ember arca és tekintete. De azután összebarátkoztak. Kiderült, hogy
Kürth tud jó pajtás lenni, és kiderült, hogy a leány több is tud lenni,
mint csak éppen jó pajtás. A leány, aki eladdig mélyen lenézett minden
komolyságot, rajtakapta magát, hogy komolyan beszél, és Kürth rajtakapta
magát, hogy a leány kacagását szebbnek tartja minden tudománynál. A
szerelem közeledett a két ember felé. Már ott is volt. Már szerették is
egymást.
Mert egymást keresték már a társaságban, amelynek nem volt értéke
egyikükre sem, ha a másik nem volt ott. Hallgatag megegyezéssel
találkozásokat rendeztek, mikor a többiek távol voltak. És együtt
sétálgatni egyszerüen és közömbös dolgokról beszélgetve, szép volt, jó
volt, dicsőséges volt.
Házasságról nem beszéltek, de Kürth ezt mondta magában:
– Mielőtt hazamennének, megkérem a kezét.
A leány ezt gondolta – elfeledvén egész hirtelenkedő, tüzes és
meggondolatlan természetét – édes és alázatos odaadással:
– A felesége leszek.
Ekkor egy napon rettenetes dolog történt. Ebéd után, a kis kioszkban,
feketekávénál – nők nem voltak jelen – a leányokra terelődött a beszéd.
És a fiuk közül az egyik – valamelyik, akinek éppen olyan gondosan
simára volt fésülve a haja, mint a többieknek – ezt mondta teljes
nyugalommal:
– Koltay Sári!… Az aztán a leány! Milyen leány, istenem!… Remek leány!
Azután elhallgatott alávaló hallgatással és egy undoritó mosoly ömlött
el az arcán:
– Hogy táncol az a leány… Ha hozzásimul az emberhez!… Mennyi tüz, mennyi
temperamentum. Csupa láng és forróság az a leány. A télen egy egész
éjszaka csak vele táncoltam hajnalig.
Ismét hallgatott egy másodpercig és undoritó mosolyával finoman és
pointirozva hozzátette csattanó gyanánt:
– Akkor pedig elbujtunk egy sarokba…
Kürth valóságos fizikai rosszullétet érzett. A gyomra összeszorult és a
torkát az undor fojtogatta.
A társaság tovább beszélt a leányról és mindegyik tudott egy nevezetes
táncot, egy emlékezetes éjszakát, egy felejthetetlen összebuvást
előadni. És dicsérték a leányt, magasztalták és mindegyiknek az arcán
ott volt az emlékezésnek, a tudásnak, az ismerésnek az a jelentős,
egymást értő, undoritó mosolya.
A Kürth megdöbbenése és undorodása elviselhetetlenné vált. Felkelt és
otthagyta a társaságot.
Ugyanaznap délután a kisebbik Kürth-leány, aki láthatólag rajta volt,
hogy unokabátyját magának hóditsa meg, elkeseredetten fakadt ki.
– Utálatos az a Sári. Mindenkivel kikezd. A télen Tass, a festő volt a
flirtje, azelőtt Győrffy Géza, tavaly Domokossal bujt össze mindig. Egy
tucatszor kompromittálta már magát és még mindig nem elég neki.
Kürth Kálmán nagyon hallgatott. Hallgatott egész este is, de mikor a
társaság egy kicsit szétszóródott, sétálni indult Sárival. Szótlanul
mentek. A leány érezte, hogy az első elhangzó szó valamely fontos,
komoly és nagyjelentőségü szó lesz, de Kürth csak ennyit mondott:
– Üljünk le erre a padra.
Leültek. Ismét nagy hallgatás következett. Végre Kürth minden bevezetés
nélkül, idegesen, zavartan és rekedt hangon megszólalt:
– Sári, mi volt az a dolog Tassal, Győrffyvel…
A leányon egy rándulás futott végig. Olyan váratlanul, olyan
megdöbbentően, olyan rettenetesen érte ez a kérdés, hogy a lélegzete a
torkán akadt. A szive egy kinos görcsben facsarodott össze és fehér
arccal bámult a férfira. Az a bajuszát tépte és szorongva nézett rá.
Kinos, feszült hallgatás volt.
És a rettenetes hallgatásnak ebben a percében a leány megértette, hogy
ezzel a férfival ő már nem indulhat el az élet nagy utjára. Megértette,
hogy az ő tisztaságát tüzes éjszakák tüzes táncai, forró odasimulások és
mámoros táncölelések rabolták meg, hogy ő lányságát, érintetlenségét
részletekben kiszolgáltatta lelkétől idegen férfiaknak, akik csak a
mulatásra voltak társai, megértette, hogy az ő teste és az ő lelke
tulajdona volt már másoknak és hogy ez a keményvonásu és álmodó
pillantásu férfi nem elégedhetik meg azzal, ami érintetlenségéből
megmaradt…
Mereven felállott ekkor, egyetlen szót sem ejtve megfordult és elindult.
Fehér alakja lassan távolodott az éjszakában. A férfi csüggedten ült és
fáradtan tekintett utána. De nem hivta vissza.