A PROFESSZOR

A lány felkelt az asztaltól és kifelé indult.

– Megállj! – mondta neki a professzor.

A lány megállott és feléje fordult. Pávay beletámasztotta a hófehér

szakállát a tenyerébe, hideg és nyugodt szemmel ránézett a leányra és

halkan és dölyfös egyszerüséggel mondta:

– Ha te azt hiszed, Ilona, hogy azzal eleget tettél minden

kötelességednek, ha itt velem megebédelsz és ha azt hiszed, hogy most

már a jól teljesitett kötelesség öntudatával vonulhatsz vissza a

szobádba, akkor nagyon csalódol. Nem ezért hoztalak el ide, nem ezért

fizetek havidijat a családodnak; és nem ez az a mód, amelylyel

rábirhatsz, hogy neked is akkora hozományt adjak, mint Olgának.

A leány ijedten és zavarodottan állott.

– Mit parancsol, bácsi? – dadogta azután rémülten.

– Mindenekelőtt azt kivánom, hogy fordits több gondot a konyhára. A

leves izetlen volt, a sültek szénné vannak égetve, a feketekávé szörnyü.

Azután: most már lehetne spárga az asztalon. A borral is baj van.

Mindenekelőtt tehát gondolj a konyhára. Azután: Olga megmagyarázta

neked, hogy én milyen rendet kivánok. Amig el nem alszom, addig a

dolgozószobában vagy a dohányzóban kell lenned, hogy nincs-e szükségem

valamire. Reggel neked kell a fürdőt elkészitened. Mindebből nem

engedhetek. Mindehhez ragaszkodom. Ezért vagy itt.

A leány ijedten mondta:

– Igenis, bácsi. Ezentul igy lesz.

Az inas jött be a szobába.

– Nagyságos ur, – mondta – a rendelőóra.

Pávay felkelt és átment a rendelőszobájába. Az előszobában nyüzsögtek az

emberek, nem volt elég nekik a szék, álltak, sétáltak, azután egyenkint

mentek be Pávayhoz. Délután háromkor kezdődött a rendelés és eltartott

hét óráig. Hét órakor elment az utolsó beteg, Pávay kinyitotta a

rendelőszobája ablakát és az iróasztala fiókjából átvitte a pénzt – egy

kosárra való aranyat, ezüstöt és bankót – a páncélos szekrényébe.

Azután bement a leányhoz.

– Nem vacsorázom itthon – mondta neki. – Tiz-tizenegy órára itthon

leszek. Addig vársz reám.

A leány egyedül vacsorázott, azután a zongorához ült és játszott, azután

könyvet vett elő és olvasott. Elmult tiz óra; tizenegy és tizenkettő is.

A leánynak fájt a szeme az álmosságtól, a szemhéja égett és szurt; vizbe

mártott egy zsebkendőt, azzal hüsitgette a szemét és erősitette az

éberségét. Egy órakor hazajött a professzor. Sápadt volt az arca és

zavaros a szeme.

– Kicsit többet ittam, – mondta – mint kellett volna.

A leány alázatosan mosolygott; boldog volt, hogy nemsokára alhat. Pávay

bement a hálószobájába és lefeküdt. A leány álmosan figyelt a vetkőzése

hangjaira, hallgatta, amint ágyba fekszik, amint eloltja a lámpát és

amint tiz perc mulva ütemes, hosszu lélegzeteket vesz. Ekkor rohant a

szobájába, ledobálta a ruháit és boldogan bujt be az ágyába.

Rögtön elaludt. Tiz perc mulva bekopogtattak hozzá. Felriadt:

– Ki az?

– Én vagyok, az inas.

– Mit akar?

– A nagyságos ur kéreti, tessék azonnal bemenni hozzá.

A leány fáradtan, részegen az álmosságtól, felkapott egy ruhát magára és

beszaladt a hálószobába. A szobában égett a lámpa. Pávay ült az ágyában,

csapkodta a takaróját a kezével és a szeme kimeredt. A leány ugy

megijedt tőle, hogy a gyötrő álmosságból is kijózanodott.

– Ilona! – orditotta a professzor. – Hogy mertél elmenni? Hogy mertél

magamra hagyni?

A leánynak remegett a lába a félelemtől.

– Bácsi, – mondta dadogva – azt hittem, hogy alszik.

– Nem aludtam! – orditotta Pávay. – És azután hasztalan kiabáltam

utánad. Itt voltam egyedül a sötétben.

A leány most értette meg először, hogy a nagybátyja fél egyedül lenni a

sötétben és ez a gondolat bátorságot adott neki. A lábai nem remegtek, a

szive nem dobogott, nyugodtan és hangosan válaszolt:

– Hát most itt vagyok már. Csak aludjon, bácsi.

Bement a másik szobába, ujra elővette a könyvét és olvasott. Pávay

eloltotta a lámpáját. A leány elálmosodott a könyv felett, öt perc mulva

azonban a sötét szobából kiszólt a nagybátyja hangja:

– Itt vagy, Ilona?

– Itt.

A leány végigfeküdt egy kanapén, behunyta a szemét és rögtön elaludt.

Tiz perc mulva uj kérdés ébresztette fel:

– Ilona, itt vagy?

– Igen – válaszolta álmosan.

Tiz percenkint és negyedóránkint felébresztette ez a rémült kérdés. A

reszkető kiáltásra felébredt, bekiáltott egy álmos igent, azután tovább

aludt. Hajnalban egy hosszu jajgatás hangzott ki hozzá, fuldokló nyögés

és vergődő hörgés. Azután kétségbeesett és dühös hivás:

– Ilona!… Ilona!…

A leány felugrott, bement a szobába és meggyujtotta bent a lámpát. A

professzor kitágult szemmel és nyitott szájjal feküdt az ágyban, az arca

fehér volt és a homloka verejtékes.

– Ilona, – nyögte a leánynak – Ilona, meghalok.

A leány most már egy cseppet sem félt tőle, ugy bánt vele, mint egy

gyerekkel.

– Nono, bácsi, – mondta neki vigasztalóan – nem kell megijedni, majd

elmulik.

– Meghalok! – mondta a professzor.

– Hát mi baj van?

– Eláll a lélegzetem… Nem tudok levegőt színi… Megáll a szivem…

Meghalok…

Levegő után kapkodott és a szivére szoritotta a kezét. A leány

megigazitotta a párnáját, paplanát, letörölte a homlokát és vizet adott

neki. Pávay nehezen lihegett, azután lassan magához tért.

– No, ugy-e, hogy elmulik, bácsi? – mondta a leány nagy jósággal.

A professzor megfogta a kezét, belekapaszkodott és ijedten és panaszosan

mondta:

– De megint jön. Hidd el, Ilona, megint jön.

– Hát mit csináljunk, bácsi? Valami port kellene talán bevenni. Vagy

hideg borogatás kellene.

A professzor válaszolni akart, de egy kegyetlen görcs eltörte a hangját.

Kinlódva görnyedt össze. Azután fuldoklása támadt. A leány most

megijedt:

– Mit csináljak? Mondja, bácsi, mit csináljak?

A görcs engedett, a Pávay szeme tele volt könnyel, a könnyei lehullottak

a párnájára. Sirt.

– Meghalok, Ilona! – mondta sirva.

– De édes bácsi, – kiáltotta a leány kétségbeesve – hát mondja meg, mit

kell csinálnom? Ne hozassak valami gyógyszert? Mit kell csinálni?

A professzor ránézett, feléje hajolt és titkolózva sugta neki:

– Én nem tudom.

A leány elbámult.

– Nem tudja? – kérdezte csodálkozva.

A professzor ujra a szivére szoritotta a kezét, összegörnyedt és most

már kiabált:

– Nem tudom, Ilona! – orditotta keserüen. – Én nem tudok semmit. Én

csaló vagyok. Én szédelgő vagyok. Én semmit, semmit, semmit sem tudok.

– Bácsi, – mondta a leány – csak fájdalmában mondja ezt.

A professzor a görcsei közben toporzékolt.

– Nem, nem, nem! – orditotta sirva. – Semmit se tudok. Harminc év óta

csalom az embereket. Ezért kell most megdögölnöm. Nem tudom, mi a bajom.

Egy hosszu és gyötrő görcs jött rá, utána lihegve szólt a leányra:

– Küldj el Kálmánfiért. Kálmánfi professzor: a Liget-utcában.

A leány elhülve nézett rá.

– Kálmánfiért? – kérdezte bámulva.

Pávay rákiáltott:

– Ne tátsd itt a szádat. Igen, Kálmánfiért.

Kétségbeesve emelte fel a kezét:

– Mert ő tud; csak ő tud; azt is tudta mindig, hogy én csalok.

A lány megrettenve csengetett, elküldte az inast és ijedten és szótlanul

ült az ágy mellett. Egy félóra mulva jött Kálmánfi, megvizsgálta a

beteget, rendeléseket adott ki és elment. Pávay lecsillapodott, a

fájdalmai megszüntek és nemsokára elaludt. A leánynak a szomszéd

szobában kellett aludnia.

A betegség négy napig tartott. Kálmánfi mosolygott rajta.

– Egy kis alkoholmérgezés volt az egész – mondta nyugodtan, mielőtt

utoljára elbucsuzott.

Pávay elpirult, beleharapott az ajkába és egy félórával azután, hogy

felkelt az ágyból, ujra olyan hideg, előkelő és méltóságos volt, mint

azelőtt. A leány ujra félt tőle.

Azután folytatták a régi életet. A leány egy napon az ebédnél

végigsimogatta a homlokát. Pávay ránézett, a leány ijedten sütötte le a

szemét.

– Nézz csak rám! – mondta a professzor. A leány ránézett.

– Hiszen neked lázad van! – mondta Pávay. – Látom a szemedből. Azonnal

feküdj le!

A leány lefeküdt. Pávay megvizsgálta és egyelőre borogatásokat rendelt

neki. A leány láza gyorsan nőtt. Az arca izzott, a vére forrón

nyargalászott az ereiben és a halántékán egy kis kalapács makacs,

szapora ütéseit érezte. Félni kezdett.

Hét óra után megkérdezte a szobalánytól itthon van-e még a nagybátyja.

– Nincs – mondta a szobaleány. – Már egy órája elment.

A leány ekkor felkelt az ágyból és felöltözködött. Ruhát vett, kabátot

és kalapot. Mikor a szobájából ki akart lépni az előszobába, találkozott

a nagybátyjával.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte bámulva a professzor. – Hová akarsz

menni?

A leány megrettent, kapkodott, dadogott.

– Hová akartál menni? – kiáltott rá Pávay.

A leány szédülő fejjel támaszkodott az ajtónak és rémülten hebegte:

– Nagyon rosszul vagyok…

– Azért jöttem haza, hogy megvizsgáljalak. De hová akartál menni?

– Sehová…

– Ne hazudj! Hová készültél?

– Nagyon félek – mondta a lány.

– Mitől?

– Hogy meghalok…

A professzor rákiáltott:

– Takarodj vissza az ágyadba!

A leánynak elhomályosodott az öntudata, összezilálódtak a gondolatai, a

láz kinozta és a rémület.

– Nem! – mondta kétségbeesve. – Én elmegyek…

– Hová akarsz menni?

A leány rémülten és dacosan fakadt ki:

– Kálmánfihoz!

Pávay haragosan orditott rá:

– Kálmánfihoz? A legnagyobb ellenségemhez? Mikor én itt vagyok!

A leány most nem birta tovább. Az életét féltve, fellázadva, reszketve,

zürzavaros keserüséggel kiáltotta:

– Én itt meghalok! Maga nem tud meggyógyitani!… Nem ért hozzá… Maga

mondta!…

A professzor visszahőkölt, elsápadt a megdöbbenéstől, azután vörös lett

a haragtól.

– Maga nem ért hozzá – mondta a leány. – Maga mondta.

– Hazudsz! – orditotta a professzor. – Hiszen te hazudsz! Hiszen te meg

vagy őrülve!

Tébolyodottan orditott, dühödten esett neki a leánynak, vak haraggal

megrázta, megütötte és belóditotta, belökte, visszavágta a szobájába.