A szinfalak mögött beszélgettek. A lány még lihegett a tánctól, amit
háromszor ismételtettek meg vele és törékeny teste verejtékes volt.
– Sárikám, drágám, – mondta a férfi – jöjjön el velem egy hétre
Olaszországba.
– Nem lehet, – mondta a halvány, szőke lány – nem lehet.
– De igen, – könyörgött a férfi – jöjjön szivem, édes, kicsi Sárikám.
Hiszen maga is gyenge, beteg, köhög, ez az átkozott tánc tönkreteszi.
Jöjjön, édes. A fjordok lánya csak szerdáig marad műsoron, akkor kap egy
heti szabadságot. Lemegyünk valahová a tenger mellé, ahol a nap süt és
tavasz van, itthagyjuk ezt a sáros, piszkos várost. No jöjjön, édes. Ez
lesz a mi nászutunk. Jöjjön, drágám, kicsi, édes Sárikám.
Forró szava körülsimogatta a lányt, a szinház meleg, piszkos levegőjébe
ibolyák illatát hozta be.
Szerdán táncolt még a lány, csütörtökön vonaton ültek.
– Sárikám, drágám, kicsi, szőke lányom, sohse eresztem vissza, –
hizelgett neki a férfi és takarót rakott a lábára, virágot az ölébe.
A lány bágyadtan mosolygott és engedte, hadd dédelgesse a férfi. Ugy
volt, hogy valami kis olasz faluba mennek, de a lány Abbáziába akart
menni, hát odamentek.
Délre Abbáziában voltak. Csakugyan tavasz volt. Melegen sütött a nap, a
lány szines, nyári bluzt vett fel és virágokat vásárolt. Felelevenedett,
erős volt, jókedvü.
Karonfogva, összebujva jártak-keltek, ok nélkül nevettek, tele tüdővel
itták a tavaszt, szitták be a fényt, a napsugarat.
– Budapesten most sár van, köd, hideg piszok – mondotta a férfi.
– Jó itt – válaszolta a lány és hozzásimult.
Boldogok voltak, mámorossá tette őket a fiatalságuk, amiről otthon
megfeledkeztek és a szerelmük, amelyet otthon az élet apró nyomoruságai
elfojtottak.
Délután egy parkban kószáltak és csókoloztak. A lány ujra virágot akart,
a férfi azt mondta, hogy tép neki.
– De nem szabad.
– De én tépek.
– Nem engedem.
Ezen elveszekedtek egy kicsit. Két ember jött feléjük. A vállukon rud
volt, a rudon háló, a hálóban egy hal. Egy óriási hal, másfélméteres
pikkelyes nagy állat, a teste olyan vastag, mint a gerenda. A két ember
közömbös arccal vitte; a nagy hal meg-megrándult és ingott vele a háló.
– Szegény hal, – mondta a lány.
– Szegény, – ismételte a férfi.
Továbbmentek. Egy percig hallgattak, azután ujra jókedvük támadt.
Estére kifáradva, boldogan mentek a szállodába, ahol laktak.
– Fent vacsorázunk ugy-e, – kérdezte a férfi.
– Nem, nem, – mondta a lány – mit gondolnának rólunk?
Lent vacsoráztak hát az étteremben. A férfi kikeresett egy sarkot, ahol
lehetőleg rejtve voltak, oda leültek. Cigány játszott; a terem tele
volt.
Vacsoráztak. A lány jókedvüen evett, a férfi egy-egy csókot lopott a
kezére és édes bort töltögetett neki.
A terembe két konyhaszolga jött be; széles deszkalapon egy óriási halat
hoztak és letették a terem közepén egy üres asztalra. Az emberek
érdeklődve fordultak oda: milyen óriási állat!
A hal ottfeküdt az asztalon. A lány riadtan kapta fel a fejét.
– Ni, a mi halunk.
Az volt. Ugyanaz az óriási pikkelyes szörnyeteg. De már nem csapkodott.
Feküdt a deszkalapon mozdulatlanul, csak a kopoltyui jártak. Kopoltyui,
lélegzőszerszámának e nedves fedői egyre mozogtak. Lassan, ütemesen,
szabályosan, mint valami gépezet mozgólapja: egy-kettő.
A férfi bort töltött és a lány azt mondta neki:
– Nézze csak azt a halat.
– Az ám, – mondta a férfi – még él. Bámulatos ereje van egy ilyen
bestiának, hogy eddig birja a levegőt.
A leány elhallgatott. A villát és a kést letette és nem evett többet. A
férfi hiába kinálta borral is, a halat nézte rémült szemmel.
A kopoltyuk mozogtak. Az a szegény vizidög iszonyu kinokat szenvedhetett
a levegőn. Élni nem tudott és nem tudott elpusztulni sem.
Az emberek közömbösen fecsegtek, a cigány játszott, tányérozott, villák
csörömpöltek és a szegény hal ott feküdt az asztalon. A kopoltyui
szüntelenül jártak, szakadatlanul, szünet nélkül mozogtak, szabályosan:
egy-kettő…
A lány azt mondta:
– Most ugy-e haldokol?
A férfi bosszankodva válaszolt:
– Ugyan szivem, ne törődjék azzal a hallal. Kivitetem innen, ha nem
akarja látni.
A lány nem tudta a szemét elforditani a halról, a szüntelenül mozgó
kopoltyukról.
– Sárikám, édes! könyörgött a férfi.
A lány fehér arccal hanyatlott hátra a székén. Az ájulás környékezte. A
férfi a karján vitte ki a teremből, fel a szobájukba.
A szerelmes éjszakán rosszul volt a leány. A férfi a csókjaival akarta
elfelejtetni vele azt, ami bántotta. A lány fáradt volt és aludni
szeretett volna, de alig hogy elaludt, felriadt:
– A hal…
A férfi könnyezett.
– Sárikám, kicsi lánykám, ne gondoljon rá.
Reggel felé elaludt a lány. Déltájban felkelt és megint friss volt és
jókedvü. A férfi mámoros örömmel csókolta.
– Sárika! Sárika!
Sétáltak, csókolóztak, nevettek. Az ebédet a szobájukba hozatták fel. A
férfi sietett, a pincérre bizta, állitsa össze a menüt.
A lány megint jókedvüen evett, bort is ivott. A pincér egy tálat hozott
be és odanyujtotta a lánynak, hogy vegyen. A tálon szép, sima egyenlő
szeletekben puha, fehér friss halhus fekszik.
– A hal – mondja a lány és ájultan esik le a székről.
… Este visszautazott Budapestre, a sárosba, a piszkosba, és hetekig
reszketve kerülte a férfit.