A siró gyereket elcsititották és az öreg asszony kétségbeesve kulcsolta
a fejére a kezét:
– Istenem, istenem, milyen szégyen, milyen gyalázat.
Tele volt haraggal, felháborodással, kétségbeeséssel.
A fia nyugodtabban nézte a dolgot.
– Mindenekelőtt – mondta – meg kell tudnunk, igazat beszélt-e ez az
asszony. Haza kell telegrafálnunk Gézát. Azután majd határozhatunk.
Megirt egy táviratot, elküldte és azután nyugodtan mondta:
– Holnap délután itthon lesz Géza. Hátha az egészből egy szó sem igaz.
Indult kifelé. Az öreg asszony kétségbeesve járt fel-alá. Odament a
gyerekhez. A féléves, nagy fickó nyugodtan aludt. Az öreg asszony forró
gyülölettel nézte. Utálta a betolakodó paraszt-fajzatot.
A nap hosszu volt. Az éjszaka még hosszabb. Zsadányiné nem tudott aludni
és mikor a harmadik szobából meghallotta a gyerek sirását, izgatottan
sietett be hozzá. Végre is nem lehet engedni, hogy itt pusztuljon el.
A lámpa fényénél ujra hosszan nézte a gyereket. A formátlan kis arcon
nem akart ismerős vonásokat felfedezni. Nem az ő unokája ez a
parasztgyerek. De a porontynak korán nőtt, dus szöghaja olyan ismerős
volt. Nem ezt a hajat simogatta-e ő husz-huszonöt évvel ezelőtt, mikor a
fiai félévesek voltak? A szivében nagy ijedtséggel ment vissza
lefeküdni. Régen meghalt férje jutott eszébe és imádkozni kezdett.
Másnap estefelé megérkezett Géza. Komor arcok fogadták. A fiu ijedten,
zavarodottan nézett az anyjára, azután a bátyjára. Az öreg asszony szeme
könnyes volt. A szolgabiró vezette a kihallgatást. Elmondta az esetet és
feltette a kérdést:
– Igaz-e, hogy…?
A fiu pirultan, zavarodottan állott előttük. Egy kicsit habozott, ne
tagadjon-e le mindent, azután rántott egyet a vállán és dacosan mondta:
– Igaz.
Az öreg asszony zokogásban tört ki, de a szolgabiró szemében a nevetés
kedve csillámlott meg, mikor a zavart, komor, dacos, huszonegyéves apára
pillantott. A nevetését azonban elfojtotta és a tárgyalások komoly
hangján folytatta:
– Most az a kérdés, mi történjék Zsadányi Géza gyermekével. Mi a
véleménye az atyának?
A fiu a bátyja felé fordult és dühtől remegő hangon mondta:
– Hagyj békét nekem. Csinálj vele, amit akarsz. Add dajkaságba, vagy
dugd lelencházba.
Az öreg Zsadányiné már nem sirt. Felemelte a fejét, felugrott és remegve
kiáltott a fiára:
– Dajkaságba? Lelencházba? Nem szégyeled magad? A fiadat! Egy
Zsadányinak a fiát! Nincs benned egy szikrányi becsület?
Elhallgatott. A fiu lesütött szemmel állott előtte. Az öreg asszony
kiegyenesedett, fölemelte a kezét:
– Te takarodj. Az unokám itt marad.