Meleg, októberi délután volt. Az öreg Zsadányiné az ispánnal
beszélgetett az udvaron, az idősebb fia, a szolgabiró a verendán
heverészett. A ház tájékán nagy csend ült.
A poros országuton cifraruhás parasztasszony közeledett a ház felé. A
tárkányi menyecskék ünneplő ruhájában volt. A karján tarkapólyás kis
gyerek.
Az öreg Zsadányiné elbucsuzott az ispántól és indult a ház felé. Ekkor
elébe állott a menyecske.
– Tekintetes asszony, – mondta zavartan, de dacos hangon – itt az
unokája.
A pólyásgyereket feléje nyujtotta. Zsadányiné meghökkenve nézett rá.
– Az unokám? – kérdezte ijedten. – Nincs nekem unokám.
Azután bizonytalan hangon tette hozzá:
– Nem házas nekem egyik fiam se.
A menyecske felszegte a fejét. Az arca sötétre pirult a haragtól,
kihivóan rázta meg magát és szinte énekelve kiabálta:
– Nem bizony, nem házas. De mikor Egerben volt diák az ifiur, akkor nem
gondolt a lagzira. Lagzi nélkül is jó volt neki az énhugom, Török
Verona…
Zsadányiné sáppadtan bámult a tüzelő menyecskére.
– Melyik fiam? – kérdezte még félénken.
– A fiatalabb, a Géza urfi.
Az esetre azután hamar világosság derült. Mikor Egerben volt jogász Géza
urfi, ott szolgált a háznál Török Verona… Az urfi azután Budapestre
ment, Török Verona hazakerült Tárkányba és egy félévvel ezelőtt fia
született. Most férjhez mehetne Török Verona egy tisztességes legényhez,
de utban van a gyerek.
– Elhoztam hát a tekintetes asszonynak. Az unokája!…
A tarka pólyát határozott mozdulattal nyujtotta ki az öreg asszony felé.
Látszott a mozdulatán, hogy hajlandó a földre dobni a gyereket, ha ki
nem veszik a kezéből. Zsadányiné ijedten nyujtotta ki a karját. A
menyecske belehelyezte a gyereket, sarkon fordult és elment. Egy félperc
mulva a poros országuton villogott a piros ruhája.
Zsadányiné megdermedve állott az udvaron a gyerekkel. Azután
kétségbeesett kiáltással hivta a fiát.
– Kálmán, Kálmán!
A szolgabiró ijedten ugrott fel. Sietve szaladt feléje és bámulva nézte
az anyját a tarka pólyával a kezében.
Zsadányiné kétségbeesve, szinte sirva mondta el neki, mi történt. A
szolgabiró nevetni kezdett. Az öreg asszony felháborodva, méltatlankodva
beszélt és gyöngéden tartotta a karján a gyereket. A gyerek siró hangot
hallatott és a szolgabiró torkaszakadtából hahotázott.
– Átkozott gézenguz, átkozott kölyök. Ha csak nem buknék meg minden
vizsgáján.