Két hónap mulva, május elején meghalt. Az orvosnak majdnem két hónapja
volt még esküje beváltására.
A fogadása első részét ugy végezte el, hogy egyre csititgatta
borzadását.
– Hiszen ugy sem fogom elküldeni.
De mikor a csontváz előtte állott, fehéren és mereven, felébredt benne
az asszony ellen való gyülölet, a férfi sorsán való szánalom, a dühös
him haragja, a pusztitó, erős és kegyetlen nőstény ellen, az esküje
kötelező mivoltának az érzése, sőt – titkon és bátortalanul először, de
egyre erősödve és tisztulva – az érdeklődés is: mi lesz mindennek a
vége.
Junius közepén izgatottan járt-kelt, piros szegfüket látott álmában és
huszadikára meg volt vásárolva a szegfü, nagy halomban, szárával,
füszeres nehéz illatu, sötétvörös, az asztalán volt a levél és
bársonynyal bélelt, lágy és puha, diszes ládában volt a csontváz.
Ő maga ment el az asszonyhoz.
– Tessék a szalonba menni, – mondták neki.
Odavitette a ládát.
– Ajándék van benne – szólt magyarázatképpen.
Egyedül maradt. A szive ijedten vert.
Az asszony jött: erősen, szépen mosolyogva.
Először a virágot adta át dideregve. Az asszony arcán meghalt a
mosolygás. A levelet nyujtotta át szótlanul. Az asszony rápillantott az
ismert, finom betükre és hamuszinüvé vált az arca.
Olvasta a rettenetes irást félig eszméletlenül és rémült kérdéssel
tapadt a szeme a férfi arcára.
A férfi menekülni szeretett volna. De most már nem volt hátrálás. A
halottra gondolt, az esküjére. Odalépett a ládához és felemelte a
tetejét. Fekete bársonyon ott feküdt a csontváz.
Az asszony ajka sikoltásra nyilt ki, felemelte a karját és szótlanul
zuhant végig a puha szőnyegen.