A férfi felkönyökölt az ágyban és gyanakodva mondta:
– Itt akarsz hagyni.
Az asszony kacéran igazgatta virágos szalmakalapját és mosolyogva
felelte:
– Bolondom, hogy gondolsz ilyet! Sétálni megyek.
… Elment egyenesen a hajóállomásra és – ugy amint volt, a kerti
kalapban, a könnyü nyári ruhában, otthagyva minden holmiját – elutazott.
A férfi várta. Csendes vágyódással előbb, feltámadó gyanakvással azután
és hogy jött az est, szilaj dühöngésben. Teltek az órák és Raguza
csodaszép olasz éjszakájában, az illatos tavaszban a férfi láztól
gyötörten fetrengett az ágyon és rágta a párnáját.
Két hete volt, hogy odajöttek. A szerelmük hatodik esztendejében beteg
lett a férfi A szerelmi őrület, egymás dühös marcangolása, amelyben
éltek és amitől pompázóan virult az asszony szépsége, őt megőrölte,
felemésztette. A Déltől, ahová reménykedve szöktek – az asszony a
szinpadtól, a férfi az iróasztalától, a verseitől – valami uj életet
vártak, egy uj tavaszt, valamely csodálatos renaissancet, a szerelmüknek
egy uj virágos kezdetét.
A férfi azonban egyre betegebb lett. A tüdeje, a gerince romlott meg és
szinte a halált lehetett érezni belőle. Az asszony acélos egészsége
megundorodott tőle.
A férfi egyedül maradt, betegen és nyomorultan. A legközelebbi hajót
alig várta azonban. Ment az asszony után. A tengeri ut meggyötörte, a
vonat mintha a fején robogott volna, és amikor félholtan, megalázkodva
az asszonyhoz ment, az isteni szőke asszonyhoz – nem eresztették be.
Elküldték, bezárván előtte az ajtót, majd hogy ki nem dobták, látni sem
akarta az asszony.
Ekkor megértette, hogy a halálos kórt, a betegséget, e pusztulást, magát
a halált utálja benne az asszony bestiális egészsége és hogy részvétet
nem ismer az asszony.
– Meg fogok halni, – mondta magában és várta a halált.
A halál azonban nagy ur, nem jön parancsszóra és ő az ágyban fetrengett
még hetek mulva. És a magánosságban, amint az asszony arca rajzolódott
előtte sötét éjszakákon és amint kétségbeesésben fuldokolva gondolt rá,
hogy az asszony szeretni fog még – ah, hogy fog szeretni – mikor ő már
nem lesz, és amint porig alázta a megsemmisülés, az abszolut
tehetetlenség, a megbosszulás teljes lehetetlenségének tudata,
lassanként – félve és irtózva először, vad és diadalmas örömmel azután –
beteg, letaposott, lázas és szenvedő lelke megteremtette bosszujának a
tervét.
Barátját hivatta, az orvost.
– Hiszel a lélek halhatatlanságában? – kérdezte tőle.
Az orvos nem válaszolt.
– Én sem hiszek – folytatta. – Meg fogok semmisülni. Az asszony tette
ezt, akitől óvtál és akit gyülölsz. A rossz asszony, a legrosszabb
asszony, a legszebb és legszőkébb asszony. Én meg fogok halni. Ő élni
fog tovább, de én a csontkezemmel átnyulok a halálból az életbe és
kiütöm kezéből az örömek poharát.
… Fantasztikusan beszélt, különös páthoszszal, de világosan. Az orvos
megdöbbenve nézte, de látta, hogy tiszta az eszmélete.
– A végrendeletemben meghagyom, hogy neked adják át a testemet: –
tudományos kisérletekre. Te elviszed a testemet a te boncolóházadba és
átformálod, megtisztitod, hogy a váza maradjon meg csak. Legyek olyan
szép, fehér csontváz, mint amilyen a szobád sarkában áll. A poéta, az
édes szonettek költője csontváz lesz, mint a téglahordó napszámos…
Junius huszadikán – jól megjegyezd, ird fel magadnak – junius huszadikán
veszel egy nagy csomó piros szegfüt. Junius huszadika volt a mi
szerelmünk első napja, minden esztendőben megünnepeltük és a piros
szegfü, a nehéz illatu, sötétvörös volt a mi virágunk. Junius huszadikán
piros szegfüket veszel nagy halomban, szárával, bimbósan, mert ugy
szerette ő. Junius huszadikán elküldöd neki a szegfüt, elküldöd azt a
levelet, amit irok majd – a boritékon is az én irásom lesz – és elküldöd
neki az én szép, fehér csontvázamat. Igy ünnepelem meg a szerelmünk
napját. Mert az a csontváz én leszek: ez a kar lesz az a kar és ez a fej
lesz az a fej… Esküdj meg rá, hogy megteszed.
… Az orvos megdöbbenve hallgatott.
– Te is gyülölted. Ha nem tennéd meg, menj akkor tőlem, akkor hivatok
mást, aki megteszi majd. A haldoklók akaratát teljesiteni szokás.
Az orvos felállott.
– Esküdj meg rá.
– Esküszöm.
– Igy jó. Papirt adj és tollat.
Reszkető kézzel fogta meg a tollat és gondolkodás nélkül irt. A toll
röpült a papiron és az orvos mély megindulással nézte a lázas,
elgyötört, sorvadó, szép férfifejet.
A toll megállott.
– Készen van, – mondta. – Nem szép, nem is kell, hogy szép legyen.
Boritékot.
Megcimezte lassu, szép irással, szinte gyönyörüséggel időzvén az asszony
nevénél.
Az irást odanyujtotta az orvosnak.
– Olvasd.
Az orvos borzongva olvasta ezt a kusza, zavaros, rut és szörnyü irást,
amelyben a lázas gondolat néhol mégis dallamosan csendült meg:
Isteni asszonyom, én felséges urnőm, csodaszép madonnám: hódolatra
jöttem!
Minden, ami bennem mulandó volt, elmult.
Minden, ami bennem teremtő volt, elmult.
Minden, ami bennem fájdalmas volt, elmult.
Ami siralmas volt, gyenge, gyáva, hitvány, ami erőtlen volt csókra,
ölelésre – elmult.
Leperzselte mindet a te ölelésed, a te lángolásod, telhetetlen vágyad
mind elhervasztotta. Mind lerágtad rólam, mind felfaltad rólam: az
izmot, a velőt. A felséges velőt, a teremtő velőt te tikkasztottad el,
te szikkasztottad fel.
Megmaradt a csont. A csont örökkévaló. Öleld hát a csontot.
Csontkar el nem fárad, csontajakam csókol, amikor akarod… Hogyha vágyban
égnél ujra, hogyha örök vágyad parázstüze égne, – izzó tested körül ott
leszen a csontváz, ölelkezzél véle. Mily fehér a karja, mily erős a
karja – ha ő nem akarja, nem leszel te másé…
Ez a kar ugyanaz, amely ölelt téged, ez az ajk ugyanaz, amit
csókolgattál, ez a fej ugyanaz, amelynek fürtiben vágyvillámos éjek
kéjzivatarában a két kezed duskált.
Tied ez a váz. És te az övé vagy.
Ha eszedbe jutna, mást is befogadni fehér nyoszolyádba, ott leszen a
váz. Mily fehér a karja, mily erős a karja – ha ő nem akarja, nem leszel
te másé. Odacsuszik hozzád – mily erős a karja – s elriasztja, elzavarja
ujabb szeretődet.
Övé vagy és nem lehetsz a másé.
Ölelésre mindig, mindig készen van. Mikor gyul a vágyad, ott terem s
átölel. Ha a vágyad tenger, tenger az ereje.
Mást már nem szerethetsz, mást már nem ölelhetsz, szent hüségre, nagy
hüségre örök frigygyel kötött hozzá az én elmulásom, az én szép halálom,
az én rut halálom.
Általad multam el, itt vagyok hát néked Most ölelhetsz engem, most
perzselhetsz engem, most gyilkolhatsz engem.
Eltiltalak mástól. Megátkozok minden csókot, mivel mást csókolnál. A
szemed tüze kialudjon, a szived lángja jéggé fagyjon, rothadás szagát
érezd a csókban, a véred minden cseppje csipjen, mint a skorpió,
bénuljon meg a jobbod és tikkadjon el a nyelved, ha mást csókolnál
hüségtörő csókkal, becstelen asszonyom, gyalázatos urnőm, parázna
madonnám.
Mikor elolvasta, megrettenve pillantott fel az orvos.
– Megérdemli, – szólott a beteg és fáradtan dőlt a párnájára.